Jezsuiták a Kádár-villában: megtörik a tradíciót

Lassan gyülekeznek az emberek, csend van, az őszi napsütés beragyogja a termet. Megérkeznek az énekesek, Rochlitz Tibor és felesége, Zsuzsa. Már évek óta itt vannak, hogy gitárral, furulyával, dalokkal színesítsék a vasárnapi miséket. Sokan jönnek gyerekekkel. A kicsik ébredeznek. Elkezdődik az ének: „Ahol szeretet, ott jóság…” A sekrestyéből kilép Vízi Elemér, a ház igazgatója. Még civilben van, körbejár, kiosztja az olvasmányt, a szentleckét és a zsoltárokat. Ezeket mindig a jelenlévők közül olvassa fel valaki. Az előkészületek folynak az oltárnál és a szentségtartónál, amikor megérkezik Ambrus Lóránt, Lóri atya is, aki évtizedekig volt titkos jezsuita, amikor ezt az ebédlőt még eredeti tulajdonosa használta.

A szentmise rövid bemutatkozással kezdődik. Az oltár körül körben padokon, széken, zsámolyokon vagy éppen a padlószőnyegen ülők a nevükön kívül elmondják, honnan jöttek, és ha van, különleges mondanivalójukat is. Elemér kérdésére, van-e valakinek születésnapja, névnapja, ketten is jelentkeznek. Egy ötéves kislány, és egy nála tízszer idősebb hölgy. Itt az a szokás, hogy a névnaposokra, születésnaposokra, évfordulót ünneplőkre külön is odafigyelnek. A jelenlévők ma is sokfelől érkeztek. Van, aki Szegedről való, de a legtöbben Budapestről, és a környékről, a pilisi településekről jöttek. 

A szentmise hagyományos részei közben a gyerekek gügyögését, beszélgetését is hallani. Bendegúznak, aki először van itt, nagyon tetszik a különleges sötétítő függöny, hol mögé bújik, hol meg-megemeli. 

Vízi Elemér a prédikációban arról beszél: a farizeus, aki mindenben a törvény szerint él, úgy gondolja, nem olyan, mint a többi ember, több náluk, különb. A vámos érzi a bűnösségét, a törékenységét, és ezzel fordul Istenhez. A bizalom útján válik élete ünneppé, míg a farizeus önmagába zárva magára marad. Ha Istenre tudunk hagyatkozni, életünk elrendeződik, és megtanulunk örülni. Az ima alatt Elemér a gyülekezethez fordul, bárki hangosan is elmondhatja kérését családjáért, rászorulókért, közösségekért. Ezt többen meg is teszik.

Az áldozás két szín alatt történik minden vasárnap, és ezt a lehetőséget az áldozni vágyók ki is használják. Elemérnek nincs könnyű dolga a kis teremben, a székek, zsámolyok, a földön négykézláb mászkáló kicsik között araszolva juttatja el mindenkihez a szent ostyát, segítőtársa pedig a kelyhet. A gyülekezet énekel. A magára hagyott oltáron égő gyertyák felkeltik az egyik kisgyerek figyelmét, villámgyorsan mászni kezd a láng felé, de az anyukája még időben elkapja. 

Az elbocsátás előtt Elemér mindenkit meghív egy kis pogácsára, pohár vízre. A hívek ismerkednek, beszélgetnek, nagy a hangzavar a kis előtérben.

–  Hogyan illeszkednek a vasárnapi szentmisék a Manréza hétköznapi munkájába? –  kérdezem Elemért egy csöndesebb oldalszobában. 

– Az embereket sok akadály választja el attól, hogy Istennel személyes kapcsolatba kerüljenek. Azzal, hogy itt megtörjük a szokásokat, ezeket az akadályokat szeretnénk elhárítani. Ha megszólalhatnak, talán jobban megérzik, mit  jelent a közösség. Azért tesszük otthonosabbá a szentmisét, hogy közelebb kerüljenek az ünneplés lényegéhez, és amikor visszamennek a saját plébániájukra, ezt ott is megtalálják. Nem a keretek és a formák fontosak, hanem az Istennel kialakított személyes kapcsolat, és mi ehhez szeretnénk eljuttatni azokat, akik ellátogatnak hozzánk. 

Már dél van, lassan szedelőzködnek az utolsók is, de Elemér továbbra is elfoglalt. Mindig van még valaki, aki odamegy hozzá kérdezni, mesélni valamit. Lóri atya az állandóság szobraként üldögél az egyik fotelban. 

A hegyen süt a nap, valóban ünnep ez a vasárnap.