Isten nevében

A szerző rámutat: az egyházak álláspontja sem egységes abban, hogy a felsőbb hatalom megidézése, vagy „csupán” a keresztény hagyomány mint viszonyítási pont említése lenne kívánatos. A külügyminisztérium helyettes államtitkára kifejti: „Ez utóbbi, ha nem a ’zsidó-keresztény hagyomány’ formulát alkalmazzák, nyilván számos nemtelen vitára adna okot, ugyanakkor a Himnuszban is megjelenő invocatio deit morális kulturális értékként hozná le a földre. Ismerve viszonyainkat, ennek hasznosságában sem kételkedhetnénk, mégis, az alaptörvény szövegében kellő körültekintéssel megjelenített transzcendencia tágabb összefüggésbe helyezhetné az ország, a nemzet sorsát. Persze pont ez a ’tágabb összefüggés’ az, aminek belátása manapság Európa-szerte egyre nehezebb.” A szerző egy közelmúltbeli kutatásra hivatkozik, amelyből kiderül: Európában százalékosan alig feleannyi ember jár templomba, tartja fontosnak a vallásosságot, mint az Egyesült Államokban. Térségünkben egyedül Lengyelország a kivétel, de a szekularizáció ott is egyre inkább érezteti hatását. „Isten nevének említésére számos szép példa van az öreg kontinens alkotmányaiban, ugyanakkor mérget vehetünk rá, hogy a klerikalizmus vádja a hazai alkotmányozó többséget gyakran utol fogja érni” – írja Prőhle Gergely, aki felhívja a figyelmet: az Egyesült Államok a köztudatban a szabadság hazája, a modern világ egyik bölcsője, ahol azonban még az egydolláros bankjegyen is az áll: „In God we trust” – Bízzunk Istenben.” A cikkíró rámutat: „A szekularizálódó Európa alkotmányainak szövegeiben általában egy korábbi, hívőbb állapot lenyomata az Istent megidéző szöveg. Szinte csoda, hogy a Himnusz istenes szövege a legvészterhesebb időket is átvészelhette. Ha most a transzcendencia az Alkotmányba is bekerül, a vallásosság dolgában aligha jön el Amerika. De ha nem pusztán a politikai retorika eszközeként jelenik meg, hanem tényleg zsinórmértékként szolgál, akkor – semmi kétség – a nem hívő többség is megtapasztalhatja ennek üdvös voltát. És az Alkotmány szerzői sem sértik meg a második parancsolatot: nem veszik hiába Isten nevét.”