Ismét megpróbálják belekeverni a pápát a pedofil-botrányba

Ezek alapján a Vatikán nem „hagyta futni” a konkrét ügyben érintett, gyermekeket molesztáló papot, hanem készséggel együttműködött a helyi egyházi hatóságokkal. Soha, senki nem is tiltotta meg az áldozatoknak, hogy világi hatóságokhoz forduljanak – amit azok meg is tettek. Éppenséggel azonban a világi hatóság volt az, amely nem foglalkozott érdemben az üggyel.

Rövid internetes kutatás után az is kiderül, hogy az amerikai napilap egy olyan ügyet tálalt „szenzációs újdonságként”, amely a helyi sajtóban már évek óta ismert volt. A mostani cikkből pedig egyértelműen kiviláglik, hogy szerzőjét, megrendelőjét az egykori áldozatok sorsánál is jobban érdekli, hogy XVI. Benedek pápát valamiképpen belerángassa egy „pedofil-eltussolási” ügybe. Éppen úgy, ahogyan az elmúlt hetek hasonló németországi cikkei esetében is megfigyelhető volt. S amelyekről, a történtek megvizsgálása után mind kiderült, hogy teljesen alaptalanul fogalmaztak meg vádakat jelenlegi Szentatyánkkal szemben.

A Murphy-ügy

Lawrence C. Murphy atya 1950 és 1974 között volt egy wisconsini, hallássérült gyermekekkel foglalkozó bentlakásos iskola káplánja. Mint bebizonyosodott, az évek folyamán rendszeres szexuális zaklatásnak tette ki a rábízott – többnyire serdülőkorú – gyermekeket.

A ’70-es évek közepén néhány áldozata feljelentette őt a polgári hatóságoknál. Amint az az iratokból kiderül – s ezt a New York Times cikke is tartalmazza egy utalás erejéig – a világi hatóságok végül leállították a nyomozást.

Ezzel szemben az illetékes egyházmegye lépéseket tett Murphy atya eltávolítására. Így 1974-ben áthelyezték egy másik egyházmegyébe (Milwaukee-ből Superiorba), ahol immár nem gyermekekkel foglalkozott, hanem családja házában élt visszavonultan, s legfeljebb a közeli plébánián vállalt kisegítő szolgálatot. 1980-ban szeretett volna ugyan visszatérni a hallássérültek közösségébe, ezt azonban az egyházi hatóságok nem engedték meg neki. Onnantól fogva viszont nem is fordultak elő vele szemben újabb szexuális zaklatásra vonatkozó vádak.

1993-ban azonban az illetékes milwaukee-i érseknél újabb áldozatok tettek ellene feljelentést – továbbra is a hallássérültek intézetében elkövetett korábbi bűncselekményeire vonatkozóan. Az érsek ekkor külső szakértők bevonásával kivizsgáltatta az ügyet, s megállapítást nyert, hogy Murphy „tipikus pedofil”, aki emiatt kezelésre szorulna. Az érsekség ezt követően, 1996-ban fordult a Hittani Kongregációhoz, mégpedig azért, mert a Murphy elleni vádak között az is szerepelt, hogy a fiatalkorúak molesztálása kapcsán visszaélt a gyónás szentségével is. Ez pedig az 1962-es Crimen sollicitationis utasítás értelmében már a Hittani Kongregáció illetékességébe tartozott.

A közreadott iratokból kiderül, hogy a Hittani Kongregáció a vonatkozó elévülési szabályok alól felmentést adva – még több mint két évtizeddel a bűncselekmény elkövetését követően is – felhatalmazást adott a Murphy elleni kánoni eljárásra, amelynek végkimenetele, a helyi érsek szándéka szerint a papi szolgálatból történő elbocsátás lett volna. A Hittani Kongregáció részéről az üggyel foglalkozó Tarcisio Bertone érsek titkár felhívta az eljáró egyházmegyei bíróság figyelmét a kánonjog azon előírására (1341. kánon), miszerint a büntető eljárás megindítása előtt meg kell bizonyosodni arról, hogy a kívánt célt – az igazságosság helyreállítását, a botrány helyrehozatalát és a bűnös megtérését – nem lehet-e más, lelkipásztori jellegű eszközökkel is elérni (v.ö.: Ez 33,11: Isten nem a bűnös halálát kívánja, hanem hogy megtérjen és éljen).

A milwaukee-i érsek tehát kivizsgálta a helyzetet, s mivel Murphy nem tanúsított megbánást, szükségesnek tartotta az egyházi bírósági büntetőeljárás lefolytatását. Murphy közben a Joseph Ratzinger bíboros vezette Hittani Kongregációhoz fordult, kérelmezve, hogy megromlott egészségére tekintettel ne folytassák le vele szemben a bírósági eljárást, hanem engedjék meg, hogy hátralevő utolsó napjait papként élhesse még le.

Az ügyet 1998 májusában, vatikáni látogatásakor az illetékes milwaukee-i érsek személyesen is megbeszélte a Hittani Kongregációban Bertone érsekkel, aki azt javasolta, hogy – tekintettel a bűncselekmények elkövetése óta eltelt hosszú időre (több évtized), a visszaélések bizonyításának nehézségeire (az áldozatok fogyatékos személyek voltak), s hogy az internátusból történt eltávolítása óta, tehát az utóbbi évtizedekben Murphy atyával szemben nem merült fel újabb visszaélések vádja – célszerűbb volna adminisztratív eszközöket alkalmazni. Úgymint korlátozni lelkipásztori tevékenységét, illetve rávenni arra, hogy tanúsítson bűnbánatot az elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban – amely híján továbbra is fennmarad a papi rendből való elbocsátás lehetősége. Mindeközben az érintett egyházmegye mindvégig készségét fejezte ki az okozott botrány helyrehozatalára, az áldozatok kártérítésére. Az ügyre s az eljárásra végül Murphy halála tett pontot 1998 augusztusában.

Következtetések

A New York Times által közzétett iratokból tehát egyértelműen kiderül, hogy:

• senki nem tiltotta meg az áldozatoknak, hogy a világi hatóságokhoz forduljanak – sőt, az áldozatok ezt meg is tették;
• a világi hatóságokkal szemben – amelyek eredménytelenül zárták le a nyomozást – az egyházi hatóságok továbbra is foglalkoztak az üggyel;
• az egyházi hatóságok legfőbb aggodalma minden érintett – beleértve az áldozatokat és a vádlottat is – lelki java volt, nem pedig a „mundér becsületének” védelme;
• a Ratzinger bíboros és Bertone érsek által vezetett Hittani Kongregáció csak húsz évvel a történtek után szerzett tudomást az esetről, s közreműködött az akkor célszerűnek látszó jogi megoldások megtalálásában.

Tehát – az amerikai napilap állításaival ellentétben – a Vatikán és Ratzinger bíboros egyáltalán nem „hagyta futni” a gyermekeket molesztáló papot. Hogy ez utóbbit végül nem bocsátották el a papi szolgálatból, annak tudható be, hogy az ügy éppenséggel túl későn került a Hittani Kongregáció asztalára, amikor – az időbeni távolság okán, a bizonyítás kétes esélyeire, és a vádlott egészségi állapotára tekintettel – már nem a bírósági eljárás volt a legcélravezetőbb.

Az eredeti dokumentumok elérhetők a New York Times honlapján.