Interjú II. János Pál fotósával

- Hogyan lett a pápa fotósa?

- Épp elvégeztem a négy elemit, amikor édesapám - attól tartva, hogy a sok szabadidőmben elkallódok - beíratott a közeli szakiskolába. Pedig még az igazgató engedélye is kellett hozzá, mert túl fiatal voltam. A négy évvel idősebbekkel kellett ugyanazt a tananyagot tanulnom. Itt akkor újdonságnak számító fotográfusokat, operatőröket, hangosítókat képeztek. Végül iskolaelsőként végeztem, csodagyereknek tartottak, még az olasz állami tévé is alkalmazni akart. A Vatikánba véletlenül kerültem: édesapám a pápai államnál dolgozott, ahol della Torre gróf, a L'Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapjának főszerkesztője számon kérte tőle, hogy miért nem mutatja be neki ezt a "csodagyereket". Így 1956. március 9-én bekísért a szerkesztőségbe - aztán ötvenkét évvel később hagytam el a Vatikánt. Egy hét után már odaállítottak XII. Pius pápa csapatába, és miután fiatal voltam, mindig előreengedtek, mondván: adjunk teret a fiataloknak.

- Hogyan viszonyultak a pápák a fényképezéshez? Hiszen korábban inkább olajfestményeken örökíttették meg magukat.

- XII. Pius a világháború és az azt követő évek pápája volt. A kor szigorú protokollkövetelményei sok mindenben korlátokat szabtak számára. Az utána következő pápáknak volt először lehetőségük arra, hogy nyitottabbá tegyék a Vatikánt. Korszakalkotó lépés volt, amikor XXIII. János pápa karácsony másnapján elhagyta a pápai államot, és látogatást tett börtönbe, kórházakba. Aztán VI. Pál, aki lezárta a II. vatikáni zsinatot, megkezdte a vallások közötti párbeszédet, s külföldre utazott. Ahogy az egyház egyre közelebb került az emberekhez, úgy értékelődött át a mi munkánk is. I. János Pál pápa volt az első, aki azt kérte, hogy ne az olajfestményekre emlékeztető formában, hanem életszerű környezetben fényképezzem le.

- Lazultak a protokollszabályok?

- XII. Pius idejében, amikor őszentségét fotózta az ember, nem fordulhatott elő, hogy hátat fordítson neki. Ha tehát meg kellett fordulni, azt csak hátrálva tehettük meg. Az audienciákon pedig a frakk volt a kötelező viselet. Ma már egy sötét öltöny is elegendő. Ezekkel a lépésekkel jutott el az egyház II. János Pálig, aki már nem a Vatikán, hanem a föld arculatát változtatta meg.

- Mindszenty bíborossal is volt alkalma találkozni.

- Sőt fotóztam is. Túl azon a hivatalos találkozáson, amelyet VI. Pál pápával folytatott, kétszer is felkereshettem a szállásán - ugyanis a L'Osservatore Romano fényképes beszámolót kért tőlem a római tartózkodásáról. Két dolog érintett meg igazán a személyiségéből. Az arcán tükröződő szenvedés, és hogy mennyire vágyott arra, hogy népével, a magyarokkal találkozhasson. A fotózás alatt is látszott, hogy mennyire él benne a honvágy.

- Melyik a legmeghatározóbb emléke II. János Pál pápáról?

- Huszonhét évet dolgoztunk együtt; több mint száz külföldi és csaknem kétszáz olaszországi utunk volt. Apámként tekintettem rá. Volt ideje rá, hogy a személyes életemmel is törődjön. Végigkísérte például a fiam hivatását: elindította a papi pályán, amelyet aztán XVI. Benedek koronázott meg, amikor pappá szentelte. Az utazások közül talán a szentföldi látogatása volt a leginkább meghatározó. Gyenge egészségi állapotban volt már akkor, mégis végigjárta Jézus életének fontos helyszíneit. Nehéz szavakkal visszaadni azt az arckifejezést, ami a Születés templomában jelent meg az arcán, amikor leült a hagyomány szerint Jézus születésének helyét jelölő zsámolyra. Szintén visszaadhatatlan az a jelenet, amint az Olajfák hegyén egy fába kapaszkodva áll a holdfényben. Mintha maga Jézus lett volna ott személyesen.

- Melyik fényképfelvételét tartja a legjellemzőbbnek róla?

- Nem könnyű feladat a több millió felvételből válogatni. Talán amikor Teréz anyával volt együtt, vagy amikor Koreában nyolcszáz leprás között látható. Aki nem tapasztalta, nem tudhatja, mit jelent, amikor valakinek nincs szeme, füle, szája, milyen a rothadó emberi hús szaga. És a szentatya mind a nyolcszáz embert végigsimogatta, végigcsókolta és megáldotta. Személyiségének másik oldala az a bensőséges pillanatot ábrázoló kép, amelyen a hegyekben egy sátor előtt állunk oldott légkörben. Vagy amikor egy hídon kel át, nadrágban és dzsekiben. Mind közül azonban az egyik utolsó fénykép a legkedvesebb számomra. 2005 nagypéntekén már a magánkápolnájából követte a colosseumi keresztutat. Egy keresztet kért, ráhajtotta a fejét a korpuszra, és a szívéhez szorította. Ebben a mozdulatában minden benne volt.

- Hivatalos és személyes fotósa is volt. Ez mekkora elfoglaltságot jelentett?

- Egyszerre voltam fényképész és fotóriporter. A L'Osservatore Romano megbízásából én tartottam a kapcsolatot a sajtóügynökségekkel, a hírlapokkal és mindazokkal, akik szerettek volna emléket kapni a pápáról. Amikor mindezekkel végeztem, akkor átváltoztam a személyi fényképészévé. Hajnali hat után kezdtem a munkát, és sokszor este kilenc, tíz után fejeztem be.

- Számtalan exkluzív fotót is készíthetett. Soha nem akarták afféle "pápai paparazzónak" használni?

- Rengeteg pénzt ajánlottak például az ellene elkövetett merényletkor készült felvételekért vagy a Lech Wałęsával való találkozójukon készült fényképek kizárólagos jogaiért. Ám ezeket is a fotóügynökségeknek adtuk - ingyenesen. Csakúgy, mint az olyan eseményekről készült fotókat, ahová nem juthatott be a sajtó.

- Hogyan ünnepelték a karácsonyt a Vatikánban?

- Nagy egyszerűségben, ugyanakkor tele várakozással. A szentatya már az advent során olyan hangulatot alakított ki, hogy Jézus születésének ünnepe várva várt nappá váljon. Mi pedig, a "család", néhány, a szentatya mellett dolgozó ember, apró ajándékokkal kedveskedtünk egymásnak.

- Már II. János Pál halálának pillanatában szentté avatását kérte a Szent Péter téren összegyűlt tömeg. Azóta XVI. Benedek el is indította a boldoggá avatási folyamatot. Ön miben látta a néhai pápa szentségét?

- Egy személyes élményt mesélnék el. Megtudtuk, hogy a feleségem Ecuadorban élő nővére nagyon beteg. A leleteit megmutattam a pápa orvosának is. A diagnózisban azt írták, hogy a gerincvelője olyan színű, mint a pörkölt kávé. Ő a leletek alapján tíz-húsz napot jósolt a sógornőmnek. Amikor a szentatyával is megosztottam a rossz hírt, odaadta a zsebében lévő rózsafüzért, és azt mondta: nagyon sokat kell imádkoznia a sógornőmnek, de nem lesz egyedül, mert ő is vele imádkozik. Feleségem nővére, akiről már lemondtak az orvosok, azóta is a nyakában hordja ezt a rózsafüzért, teljesen egészségesen. Hogy ez csoda volt-e, azt mindenki döntse el maga.

Arturo Mari Találkozunk a paradicsomban című könyvének első, lengyelországi kiadása háromszázezer példányban kelt el. A pápai fotóssal készült, több tucat, eddig itthon még nem publikált fényképpel illusztrált interjúkötetben Arturo Mari felidézi emlékeit II. János Pál pápáról, s beavatja az olvasót a Vatikán kulisszatitkaiba. A könyvet Karol Wojtyła pápává választásának 30. évfordulóján jelentette meg a Heti Válasz. A magyar kiadáshoz Erdő Péter bíboros írt előszót.