Hogyan születnek a bálványok?

Az idolatria (bálványimádás) számos vallási formája mellett szekuláris változatait is hordozza a jelenkori világkultúra. Sőt, a világi idolok talán már több ember sorsát befolyásolják, irányítják, mint a vallási rendszerekéi. Míg a bálványimádás a vallási irányzatokban a hamis istenkép kiábrázolásán, közvetítésén alapul, melyet materiális dolgokban jelenít meg, szekuláris formáiban a hamis emberkép (legtöbbször superman) megjelenítése a döntő elem: a tömegek számára szerethető, tudnak érte rajongani, vele azonosulni, sőt alárendelik magukat, csodálják, követik, utánozzák a cselekedeteit, és magukra öltik az idolhoz tartozás jegyeit, hogy ez által állandósítsák személyiségükben, életükben jelenlétét.

Michael Jackson sorsának egyes elemzői leginkább apja és környezete áldozatának igyekeznek feltüntetni a sztárt. Az „áldozati szerep" persze fontos eleme mindenféle kultusznak. Így, sajnálat és együttérzés széles körű kiépítésével lehet még nagyobb tömegeket bevonni a jelenség emocionális terébe. Jacko azonban elsősorban önmaga áldozata lett. Saját maga idézte elő a végzetét. Számos körülmény igazolja, hogy bálvány akart lenni és maradni a tömegek számára. Még akkor is, ha ezt a szerepet igazából soha nem tudta feldolgozni. Sőt volt idő, amikor őszintén kereste, hogyan tudja hátrányos helyzetű gyermekek segítésére felhasználni sikerét, hírnevét. A súlyos lelki, ideg- és fantombetegségben szenvedő sztárt halála előtt néhány évvel egyik lelki tanácsadója, Schmuley Boteach  rabbi szerette volna visszavezetni „a bálvány és a rajongók viszonyból" a normális értékeken alapuló emberi kapcsolatokba, a hírnév hajszolásából a szereteten alapuló cselekedetekhez. De a szupersztár ezt azzal utasította vissza, hogy a rabbi őt ne demisztifikálja.

A bálványok lázadnak mindazon törvényszerűségek ellen, melyek alapján és melyek keretei között az ember képes boldogulni és fenntartani létezését a földön. Úgy tűnik, a legújabbkori popkultúra az  egyetemes morális elvekkel szemben új utat, alternatívát kínál követőinek, amelyben a „bálványcsinálás" központi helyet foglal el. Egyáltalán nem meglepő, hogy Michael Jackson bukottan és súlyos idegi, lelki krízisében is ragaszkodott ahhoz az irrealitáshoz, melyet felépített önmagának és rajongóinak, ami mögé elrejtette valóságos személyiségét, amibe belemenekült a fájdalmas valóság, a tényleges konfliktusokkal való szembenézés elől.

A popsztárok lelki gondozása többnyire azért fulladt kudarcba, mert a „ringasd el magad" filozófián álló celebek számára törvény feletti státuszt, az érinthetetlenség illúzióját, édes életet és nem csekély bevételt ígér a bálványkultusz fenntartásában érdekelt iparág, a rajongók, utánzók tömege, akik ezt a világméretű machinációt éltetik. A teljes történethez azonban hozzátartozik az is, hogy Jacko kísérletet tett a gépezetből való kiszállásra. Elvis Presley-hez, John Lennonhoz hasonlóan azonban ő sem volt képes azokra a tartós erőfeszítésekre, amelyek által az idolszerepet fel tudta volna cserélni olyan reális, emberi, spirituális értékeken alapuló viszonyokra, kapcsolatrendszerre, ami alapján megváltoztathatta volna önmagáról, embertársairól, az életről való felfogását.

Az is igaz, hogy a szupersztárokat - anyagi érdekeltségből fakadóan -gyakran a közvetlen környezetük is erőteljesen akadályozza, hogy valóságosan szembenézzenek emberi, morális, szellemi problémáikkal, és azokra helyes, tényleges megoldást találjanak. Az idol azonban a rajongóitól is kóros függőségben áll. Számos példa bizonyítja, igazolja, hogy a tömegek által imádott illuzórikus énjéhez még akkor is ragaszkodik, ha abba bele kell pusztulnia, és a végzet kifejlődését a történet minden szereplője előre látja.

Michael Jacksont az átlagos popbálványtól talán az is megkülönböztette, hogy legalább három énje között dúlt háború személyiségében a haláláig. Találónak vélem, hogy a világ vezető hírcsatornái három fényképet vágtak össze róla az elmúlt időben. Az egyik kép a gyermek sztárt, a másik a nyolcvanas évek sikereinek csúcsán álló Jackót ábrázolja, míg a harmadik a csapdába esett, beteg idolt mutatja.

A valóságos énje sosem tudott kifejlődni, érett személyiséggé válni, és ennek elsődleges oka az volt, hogy a lelkét saját bevallása szerint is a szeretetnélküliség, az elvetettség életérzése uralta. Sokrétű identitászavarral küszködött egész életében. Lelki-szellemi krízisét csak mélyítette benne az a tudat, hogy rendkívüli zenei képességgel megáldott egyén volt. Az ember személyisége azonban sokkal több, mint bizonyos foglalkozásokra, minőségi cselekedetekre, művészi alkotásokra alkalmassá tevő képességei. Az utóbbi az embert társadalmi szerepek betöltésére, feladatok elvégzésére, munkára teszi alkalmassá. Személyiségünk azonban szereteten alapuló közösségre rendelt valóság. Az ember eredendően a szeretet műve, és azért születik, hogy szeressék és szeressen. A boldogság alapfeltételei a szereteten alapuló közösségi viszonyban valósulnak meg, melynek erkölcsi normái, természetes, spirituális közösségi formái adottak, egyetemesek, állandóak (például a házasság, a család, a nemzet stb.).

Michael Jackson azért is korjelenség, mert a széthullás folyamatában álló személyiségével kapcsolatos problémáit, kríziseit mesterségesen, természetellenesen igyekezett megoldani, ahogy sajnálatos módon a maga szintjén a legtöbb ember ezt teszi. Képességeivel, zenei, énekesi sikerei révén fel tudott építeni a tömegek számára egy szerethető, képzeletbeli Michael Jacksont. Szerintem döntően nem a zenei, énekesi produkciói tartalmazzák hatásának titkát, hanem az, hogy mesterséges, illuzórikus énjét képes volt tárgyiasítani, szinte önálló irreális pályára helyezni. A zenéje csupán az eszköze volt az önmanipulálásnak és a tömegek meghódításának.

Az elfogadásért, szeretetért küzdő művészeknél a művészet gyakran csupán eszköz arra, hogy olthatatlan szeretetéhségüket csillapítsák, és önmagukat emberek fölé emeljék, hogy azok csodálatát vagy akár imádatát megszerezhessék. Jacko lényét ezért is vette körül mágikus vonzerő, ami szinte ígézésszerűen hatott a rajongóira. A sztárt azonban a rendelkezésre álló információk szerint nem tette boldoggá sikere. Ebben szerepe volt vallási hátterének is, ami miatt a valóságos énje folyamatosan a bűntudat, frusztráltság nyomása alatt állt. Tudta, hogy bűnös ember, de az ezzel való szembenézés helyett inkább a narkotikumok, fantombetegségek világába, elképzelt szépségideálba és szexuális kicsapongásba menekült, melyek felőrölték a teljes személyiségét. Michael Jackson mint ember megbukott és meghalt, de mint bálvány tovább él. Egy olyan mesterséges és hamis emberkép formájában, mellyel a hozzá hasonló zavarokkal küszködők számára kínál egy olyan illuzórikus világot, amelybe elmélyedve úgy pusztulhatnak bele, hogy közben magasabb rendű lényeknek gondolhatják magukat a valóság fájdalmaival, konfliktusaival szembenéző, ezek ellen küzdő, tényleges megoldásokat kereső embertársaiknál.

Miközben Jackson milliók ünnepelt bálványa volt, a tömegben magányos, szerencsétlen ember maradt. Rajongói szerették, amit csinált, csodálták művészetét és az általa megtestesített illúziót. Ám valóságos személyét igazából senki nem szerette - legalábbis így élte meg a sztár. Michael Jackson tragédiája a popkultúra eltorzulását igazolja. A látszatot, az imidzset nem lehet az emberi létezés lényegévé büntetlenül felmagasztalni. A sors lesújt arra, aki a látszatot lényeggé változtatja. A látványtechnikával lehet ugyan illúziókat  kelteni, de a világot és az embert jobbá tenni nem. A kulturális hazugság is destruktív, mert hazugság az, amikor a művész valóságos állapotát, tetteit figyelmen kívül hagyva, csak a bizonyítási vágya által motivált műalkotásain keresztül közvetített, magasabb rendűnek vélt, mesterséges énképe alapján rajongunk érte, és emeljünk fel olimposzi magasságokba. Ez pszeudo-művészet. Ilyen is van, de értéke több mint kétséges, morális szempontból pedig elfogadhatatlan. A „bálványcsinálásnak" ez képezi a lényegét.

Az sem véletlen, hogy a popkultúrában sokan azt gondolják, hogy bárkiből lehet sztárt vagy bálványt gyártani. A jelöltnek csupán a hírnevet, a sikert kell nagyon akarnia, a „sztárgyárosok" majd megcsinálják a tömegek számára szerethető és rajongás tárgyává tehető imidzsét. A klasszikus kultúrában a hírnév a teljesítmény minőségén alapult. A celebeknek értékeket kellett létrehozniuk, folyamatosan képezniük kellett magukat, keményen dolgoztak, hogy  hírnevük valóságos fedezete fennmaradjon. A mai popkultúrából sincs száműzve a teljesítmény, de a látszat, a vizualitás ma, úgy tűnik, lényegesebb szerepet játszik a sikerben. E kultúrában nem is az a legzavaróbb, hogy értéktelen dolgokkal, ártalmas senkikkel és semmikkel árasztja el a piacot, az otthonokat, a közéletet, hanem az, hogy elfogadhatatlan, mesterséges álmegoldásokat kínál az emberek problémáira. A legalapvetőbb emberi nyomorúságokkal él vissza. Ezen élősködik, ezt teszi piaci áruvá, és rombolja le nők és férfiak méltóságát úgy, hogy elhiteti velük, hogy bűneik felelőssége alól felmentésük, sőt megváltásuk van a bálványaikkal való azonosulásuk által.

A személyiségi, lelki, szellemi zavarok, torzulások az antik és zsidó-keresztény kultúrában is döntő szerepet játszottak remekművek létrejöttében. Az elutasítottsággal, szeretetéhséggel nem csupán Jackó-nak voltak problémái. Szomorú, de tény. Ez az általános emberi nyomorúság egyik állandó tartozéka, amellyel ha őszintén szembenézünk, önmagunkban is felismerhetünk számos olyan dolgot, ami miatt személyiségünket méltatlannak érezzük arra, hogy embertársaink tiszteljék, szeressék. Nehéz ezzel a ténnyel szembenézni. Részben azért, mert gyermekként, ifjúként elgondoltuk, hogy ezt az életérzést elnyomjuk magunkban, nem akarunk tudomást venni róla. És képességeink fejlesztésével, cselekedeteinkkel majd kivívjuk, kiérdemeljük, hogy embertársaink elfogadjanak és tiszteljenek bennünket. Emiatt cselekedeteinket gyakran nem az emberbaráti cél, hanem az öncélú bizonyítási vágy motiválja, vagy legrosszabb esetben a bosszú, hogy megbüntessük környezetünket hiányosságaink miatt. Az „én majd megmutatom" elven építkező emberek előbb-utóbb kiégnek vagy összeomolnak, mert erőfeszítéseik, sőt szakmai sikereik ellenére is szembesülnek azzal, hogy nem sikerült megszerezni azt, amit rejtetten vagy nyíltan szerettek volna elérni. Nevezetesen azt, hogy ne csak a cselekedeteiket szeressék, hanem személyiségüket is elfogadják és tiszteljék az emberek.

Ady Endre azért alkotott maradandót, mert önismeretét lelki válságai, összeomlásai idején is képes volt fejleszteni. Versei önvizsgálatra késztetik az olvasót, mert a krízisek idején sem menekült hamis énképek felépítésének a labirintusaiba, nem kínált mesterséges  megoldást, önmegváltást, hanem őszintén, megrendítően feltárta a lelkét, sorsát mérgező megváltatlan valóságot (elutasítottságát és magányát). Sem utódja, sem boldog őse csímű versében így ír erről: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié..." Egy másik versében, a Szeress engem Istenemben pedig így keresi a lelki válságból a kiutat: „Szeress engem, mert, jaj, utálnak, / S olyan jó szeretettnek lenni". Tehát míg Adynál és más klasszikus művészeknél a megoldás nyitott kérdésként fogalmazódik meg, ami az olvasót a valóságos megoldás keresésére ösztönzi, az eltorzult popkultúra bálványai hazug, mesterséges megoldásokat kínálnak rajongóik számára, és szomorú, de ezeket többnyire a drogban, narkotikus állapotban, alkoholizmusban, szexuális kicsapongásban vélik megtalálni.

A zsidó-keresztény világban Isten szeretetével és szolgálatával váltak hősökké az emberek. A görög-római kultúrában többnyire emberfeletti teljesítménnyel lettek héroszok az emberek. Például Nagy Sándor Perzsia legyőzése után kezdte magát idolként felépíteni, ami a korai halálát siettette.

A bálványok azért születnek, mert világméretekben - vallásos és szekuláris társadalmi rétegekben egyaránt - igény tapasztalható funkciójukra. A legtöbb sikeres, népszerű embernek bizonyos mértékben lehetősége nyílik arra, hogy saját területén idollá váljon, különösen ha kívülről, a társadalom vagy egyes közösségek részéről erre igény mutatkozik.  Péter apostolból például Cornelius százados akart bálványt csinálni, amikor lábai elé borult, hogy imádja őt. Péter azonban felemelte a földről a római katonatisztet, mondván, „kelj fel, én magam is ember vagyok!". Tehát el lehet kerülni, hogy a népszerűség imádás tárgyává váljon. Különösen akkor, ha a celebek nem akarnak uralkodni követőik felett, nem akarják  őket alattvalókká degradálni, hanem tevékenységüknek az a célja, hogy társaikat az emberi lét magasabb szintjére emeljék fel.

Az idolszerep elkerüléséhez az is fontos, hogy a sztárok ne tekintsék magukat felsőbbrendű lényeknek, „supermaneknek", hanem normális kapcsolatokban, közösségekben éljenek embertársaikkal. Pált és Barnabást Listrában egy egész város akarta az idolok magaslatába emelni. Az apostol a bálványavatást a következő szavakkal utasította vissza: „Mi is hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk, és azt az örvendetes üzenetet hirdetjük néktek..." Pál sem fogadta el, hogy különleges személy, sőt hangsúlyozta, hogy átlagos ember. De van Istentől származó pozitív üzenete, mondanivalója embertársai számára. A bibliai példák is azt bizonyítják, hogy csak azokból a sikeres, népszerű, tehetséges emberekből válhatnak bálványok, akik ezt a szerepet és az ezzel összefüggésben álló privilégiumokat és anyagi hasznot elfogadják, szeretik. A „bálványképzés" folyamatában a rajongók nemlétező képességeket, érdemeket tulajdonítanak kedvenceiknek. Ha a rajongást elfogadja, magáévá teszi annak tárgya, akkor a bálvánnyá válás útján halad. És egy idő után létrejön a két fél között egy olyan kóros függőség, amelyben a rajongók az azonosulásuk által pszichésen vagy legalábbis virtuális szinten egyesítik identitásukat a bálvánnyal.

A bálvány és a rajongó pszichikai integrációja megnyilvánul hamis hitvallásokban. Ezek olyan fennkölt szózatokat, hazug állításokat és dicshimnuszokat tartalmaznak a bálványokról, melyeknek nincs valóságos alapja, és a beavatottakon kívül senki nem fogad el igazságnak. A mai popkultúrában a bálványokkal kapcsolatos hangzatos, üres szóvirágok ugyanúgy fellelhetőek széles körben, mint az efféle kultikus beszédet és ömlengést elutasítók káromlása, mély gyűlölete.

Az elmúlt évtizedekben többnyire színészekből, futballistákból, zenészekből emelkedtek ki idolok.

Napjainkban azonban úgy tűnik, hogy a bálványképzés a politikai szférában is újra tért hódít. Az Obama-jelenség legalábbis erre kezd utalni. Az elnökért rajongók között számosan megváltónak, istennek mondják az új amerikai vezetőt, aki jelentős mértékben fellendítette a saját arcképét ábrázoló amerikai bizsubizniszt. Kezd kirajzolódni a rajongók körében egy sajátos Obama-központú világnézet, amely szerint a sikeres és tehetséges politikus Fehér Házba való beköltözése óta a világ dolgai helyes irányba mennek, és az azóta történt pozitív fejlemények oka maga az elnök. Viszont a tényleges hibáiról, politikai tévedéseiről ez a réteg, sőt az amerikai média jelentős része nem hajlandó tudomást venni. Számos kritikusa szerint a popkultúrának máris van egy új királya: Barack Obama, aki álmegoldásokat kínál a tényleges problémákra, konfliktusokra. Az ő bálvánnyá avatása kezdeti stádiumban van, és kérdéses, hogy felvállalja-e ezt a szerepet. Mindenesetre rendelkezik védelemmel ezzel szemben: ezt  rendezett, szereteten alapuló házassága, családja jelenti számára.

Az idolatria legdestruktívabb következménye az, hogy a rajongók a bálvány tényleges személyiségéhez és nem az illuzórikus énjéhez lesznek hasonlóak. Gyakorlati következménye ennek az, hogy rajongók tömegei követik a sztár önpusztító cselekedeteit, például a drogozást, a gyógyszerfüggőséget, alkoholizmust stb. Az idolok a tehetségüket, képességeiket egészen ritka esetben tudják átruházni a rajongóikra, pedig ebből szeretnének a legtöbben részesedni. Michael Jackson elment a földről a számára kijelölt helyre, de itt maradtak rajongói, akik közül sokakat a hitetés csapdájába taszított, és nem találnak kiutat az elvetettségből, a magányból.