Hogyan szervezték be a püspököket?

Létrehozás: 2009. május 18., 11:59 Legutolsó módosítás: 2009. május 18., 12:01

Nem úgy van, hogy fogom a lőcsöt és leverem a vallásos világnézetet – idézi Kádár Jánost a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilm, amely arról szól, hogyan szervezték be ügynöknek olykor a katolikus elit tagjait az állambiztonsági szolgálatok. Egyházi karrierrel, pénzzel kecsegtették őket, de a szexualitást sem hagyták ki a leendő papi ügynökök zsarolásakor. Forrás: Szabad Föld / Csontos Tibor

„Egyik este beteglátogatóba igyekeztem a plébánia felé. Hirtelen megállt mellettem egy autó. Három ember ugrott ki belőle és betuszkoltak az autóba. A szombathelyi rendőrségre vittek. Este nyolc órától másnap reggel ötig bent tartottak. Egész idő alatt erős fénnyel világítottak a szemembe. Durván rám támadtak, és számon kérték szombathelyi lelkipásztorkodásom túlkapásait, miszerint a gyerekeket hittanra és templomba járásra kényszerítettem. Ezért a rendőrség kontroll alá akar venni és időnként találkozni akarnak velem. Megfenyegettek: ha nem veszem tudomásul az általuk kért találkozásokat, úgy járhatok, mint az elhurcolt papok. Makacsságom esetén telefonüzenetet küldenek az egyházközség világi elnökének ezzel a szöveggel: 'A káplán úr nálunk van és egyelőre itt is marad. Margit.' Hadd csámcsogjanak azon, hogy a káplán úr valami nőnél van. Teljesen kimerültem és beleegyeztem a kérésükbe. Azt mondták, mindig levélben értesítenek, hol lesz a találkozó, és ha nem jelenek meg, erőszakkal előállítanak, akárcsak tegnap este.”

Konkoly István nyugalmazott megyés püspök idézett és 1963-as történésekre utaló vallomása Petényi Katalin és Kabay Barna Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmjében hangzik el, s pontosan mutatja, hogyan zajlottak az állambiztonsági szolgálatok beszervezései az egyházban is. A dokumentumfilm a szocialista állam és a katolikus egyház történetébe szőve a tartó tisztet és ügynököt néven nevezve, jelentéseket idézve mutatja be, miként és mivel kényszerítették akár a legmagasabb egyházi méltóságokat arra, hogy kiszolgálják az állambiztonsági szerveket. S mivel társadalmi jelentőségében és statisztikailag is kimutatható többségében is a katolikus egyház volt a legszervezettebb, legnagyobb egyház, a támadások is elsősorban ellene irányultak, de ugyanezt a protestánsok, sőt a zsidó felekezettel szemben is megtették.

– Márpedig ahhoz, hogy az egyház újra indulhasson, szükség van a múlttal való kollektív szembenézésre – mondja Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát, püspök, aki mindvégig jelen van a dokumentumfilmben. Az ő előadásából ismerjük meg az állam és egyház kapcsolatainak alakulását, és azt is, miként hozta létre az állambiztonsági szolgálat a papok közötti ügynöki hálózatát.

Lénárd Ödön piarista paptanár azzal indítja a filmet, hogy nem véletlenül maradt el a tisztulás a magyar egyházban és a magyar közéletben sem.

A megfélemlített papokat az ötvenes években gyakran a börtönben szervezték be, mondván: „hazafias kötelességeik vannak a dolgozók irányába”. Jórészt Márianosztrán – a többi elítélttől elszigetelve – tartották fogva őket, s a filmből kiderül az is, hogy például fürdés közben zajlott a gyóntatás. Rendházfőnököket zsarolással vettek rá arra, hogy jelentsenek például az illegalitásban működő szerviták belső életéről és tartományfőnökéről, de állandó megbízottjuk is volt Pannonhalmán, aki információkat küldött, még a főapát postáját is rendszeresen ellenőrizte. Az állambiztonságot ekkoriban az érdekelte, hogyan működnek a rendek, van-e utánpótlásuk- Egymással figyeltették őket, a rendházakba lehallgató berendezéseket szereltek. Az egyik ügynök jelentéséből például kiderült, a nyugdíjas jezsuiták az otthonban tankönyveket írnak, hogy rendszerváltás esetén ezeket azonnal használhassák.

„Mindenki tudja: nem úgy van, hogy fogom a lőcsöt és leverem a vallásos világnézetet” – idézik Kádár Jánost, aki hozzátette, hogy a Belügyminisztériumot is beleértve, minden eszköz megvan a klérus ellen. Az állammal együttműködni nem kívánó püspököket eltávolították, áthelyezték, őrizetbe vették, kihallgatásokkal, házkutatásokkal zaklatták, ügynökökkel figyeltették. Az 1963-as II. Vatikáni Zsinatra utazó tíz püspökből és három kísérőből tízen a Belügyminisztérium informátorai voltak. Várszegi Asztrik azt is felidézte, hogy a püspöki kinevezések előtt az állambiztonság „bemérte” a jelölteket, lojálisak-e, nem várható-e tőlük államellenes tevékenység. Vagyis a katolikus egyház magas erkölcsi elvárásai ezekben az időkben csak nehezen voltak teljesíthetők. Az állambiztonság elsősorban a pénz, a karrier, a szexualitás érzékeny és zsarolási felületet jelentő területein igyekezett megközelíteni az egyházi személyiségeket.

Megszólal a filmben Tímár Ágnes nyugalmazott ciszterci apátnő, aki illegális kisközösségeket szervezett. Elmeséli, hogy ezekhez a találkozókhoz OTP-öröklakást vásároltak, s csak később tudta meg, hogy a fölöttük lakóknak kéthetes mátrai beutalót adtak, s onnan a plafonba szerelt poloskákkal figyelték az összejöveteleket.

A dokumentumfilm kendőzetlenül jeleníti meg a római Pápai Magyar Intézetben történteket is. Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, a Radio Vaticana magyar szekciójának vezetője szerint a PMI egyfajta kémközpontként is működött. Tény, hogy az intézet rektorai – egyházi karrierjük biztosítékaként – beszervezett ügynökök voltak, akik éppen úgy jelentettek a vatikáni rádióról, mint a Vatikán azon belső és titkos dolgairól, melyekkel kapcsolatban pedig esküt tettek a Szentszék előtt. A filmben névvel és fényképpel jelennek meg, s az is kiderül róluk, hogy hazatérésük után valamennyiüket püspökké nevezték ki. Hirtelen a katolikus elitben találták magukat, akár apostoli kormányzóként, akár a Hittudományi Főiskola rektoraként. 1965-től az Állami Egyházügyi Hivatal mindahányszor az állambiztonsági szolgálattal közösen választotta ki a Rómába utazó rektorokat. A papi békemozgalomhoz hasonlóan, az ÁEH is a papság megosztására szolgált, a beleegyezése nélkül semmi nem történhetett a magyar egyházak életében.

A dokumentumfilm idézi Cserháti József, egykori pécsi püspök halála előtt adott nyilatkozatát, amelyben arról beszél, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal úgy bánt a legmagasabb egyházi méltóságokkal, mint a kisdiákokkal. Elmeséli: a Magyar Püspöki Konferencia tagjainak – a mindenkori hercegprímásnak-esztergomi érseknek, a kalocsai és az egri érseknek, s a Konferencia titkárának – egy nappal az ülésük előtt meg kellett jelenniük az ÁEH vezetője előtt, és előre lejátszották a másnapi püspöki konferenciát.

– Az állami hatóság eldöntötte, miről szabad beszélni, miről nem, s olyan dolgokra kellett igent mondanunk, amik nem történhettek meg. A Püspöki Konferencia üléseit rendszeresen lehallgatták, nálam még a kertben is volt lehallgató berendezés” – beszélte el Cserháti József pécsi püspök.

Várszegi Asztrik filmzáró gondolatai sejtetik, hogy a világi és az egyházi társadalmunkban is húsz éves késésben vagyunk az egyik legfontosabbal, a múlttal való szembenézéssel: – Az egyház számára szükséges a bizalom helyreállítása, miként a társadalomban is az egyház iránti bizalom újrateremtése – fogalmaz a pannonhalmi főapát. – Addig nem tudunk evangéliumot hirdetni, amíg nem bíznak bennünk. És csak abban lehet bízni, akiről feltételezik, hogy tiszta.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben