Hitből hitbe, szívből szívbe erősödve
Keresztségünk által egy test tagjai vagyunk, és arra kaptunk meghívást, hogy szeretetközösségben éljünk. Vasárnap zárul a nemzetközi ökumenikus imahét, amelynek fő kérdésköre ezúttal a misszió és az egység kapcsolata volt. Forrás: Zalai Hírlap / Magyar Hajnalka
Az imahét hagyományosan a keresztények egységét demonstrálja. Ilyenkor evangélikus, református lelkészek és katolikus papok hirdetik Isten igéjét – egymás templomaiban. A keresztény egyházak közötti kiengesztelődés több száz évnyi megosztottság után az 1900-as évek elejétől kapott nagyobb hangsúlyt, több tanbeli megegyezés született és együttműködés indult. A Krisztus-hívő egyházak közötti egység igénye leginkább a missziós munka kapcsán merült fel, ugyanis az Isten igéjével éppen csak ismerkedő emberek körében visszatetszést keltett a megosztottság.
A kérdések tisztázása érdekében 1910-ben a skóciai Edinburgh-ben missziós konferenciát szerveztek. Ennek éppen 100. jubileumát ünneplik idén ugyancsak Skóciában, ahol az egyházak képviselői értékelik az ökumené területén eddig elért eredményeket. Szó, ami szó, az egység máig nem valósulhatott meg maradéktalanul, ugyanis az egyházak nézetei nem teljesen egyeznek a pápai primátus (a pápa tévedhetetlensége, illetve főhatalomként való elismerése) és az úrvacsora kiszolgáltatása kapcsán, sőt. Abban viszont mindenki egyetért: így is jelentős előrelépés történt.
„Krisztus akaratának tekintem, hogy mi, hívők, keressük egymást és törekedjünk az egységre” – mondta Deme Dávid nagykanizsai evangélikus lelkész, akinek a kezdeményezésére 1992-ben csatlakoztak a dél-zalai város katolikusai is a kanizsai evangélikusok, reformátusok és a nagyrécsei katolikus hívek akkor már hagyománnyal bíró ökumenikus imahetéhez.
„Tudjuk, az, hogy részekre szakadtunk, nem az Isten akarata, hanem az emberi bűn következménye. Hiszen Jézus maga is így imádkozott: Atyám, add, hogy egyek legyenek! Látta ugyanis, hogy mindannyian emberek vagyunk, s természetünk velejárója az egymás fölé kerekedés, az önzés vágya. Ez még akkor is megmutatkozott, amikor már a Golgota felé haladt, hogy életét letegye – tanítványai egymás között azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb? Úgy vélem, előttünk is az ő élet-odaadása kell, hogy célként lebegjen, mert csak ebből merítve tudjuk elfogadni egymást.”
Deme Dávid jelezte: tapasztalatai szerint a hívek örömmel veszik a református, evangélikus lelkészek és katolikus papok közös igehirdetését. Ahogy fogalmazott: a hét valamennyi alkalma áldottnak bizonyult, s neki, egyházi embernek különösen jó volt látni, ahogy az emberek hitből hitbe, szívből szívbe erősödtek.
Hella Ferenc nagykanizsai református lelkipásztor úgy véli: természetes, hogy a Krisztus-hívők egysége nem valósítható meg egykönnyen. Ám szerinte már az is nagy dolog, hogy a történelmi egyházak eljutottak az ökumenikus mozgalomig.
„Nekünk, reformátusoknak már évtizedek óta szószéki és úrvacsorai közösségünk van az evangélikusokkal – magyarázta. – Ez azt jelenti, hogy egymás szószékén prédikálhatunk, egymásnak oszthatunk és egymás templomában vehetünk úrvacsorát. A katolikus egyházzal ilyen közösségünk még nincs, ám van számos olyan együttműködésünk, amit ökumenikusnak nevezhetünk. Természetes, hogy a katolikus egyháznak is megvannak a maga dogmái, elvei, amelyek alapján a hívek gyakorolják hitüket. Az is magától értetődő, hogy minket, reformátusokat is bizonyos hitelvek, dogmatikai tételek választanak el még a többiektől. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy bár mindegyikünk a maga útját rója, mégis mindannyian Jézus Krisztus felé haladunk.
Fliszár Károly főesperes, a nagykanizsai Jézus Szíve Plébánia plébánosa kollégáihoz hasonlóan szintén úgy gondolja: a világ jelen állapotában már az is siker, ha becsüljük a másikat, le tudunk együtt ülni, közösen imádkozni. Mint azt jelezte, ahhoz a bizonyos csodához nem elég Isten, mi is kellünk hozzá. Rajtunk is múlik, milyen irányban halad tovább az ökumené, a végső szót pedig Isten mondhatja csak ki.
„Ha apró lépésekkel folyamatosan megyünk előbbre, előbb-utóbb lesz eredménye – magyarázta. – Ma még nem tudjuk, hogy mi legyen a megoldás, ki mit hagyjon el, vagy miben gazdagodjon. Úgy gondolom, ha türelemmel leszünk, eljön az idő, amikor minden megvilágosodik. Egy biztos: ha nemcsak magunkra figyelünk, hanem arra is, hogy a másikat gazdagítsuk, abból rossz nem sülhet ki.”
