Hallgasd Kenya ritmusát! – Letölthető hangfájlokkal!

Létrehozás: 2010. március 31., 11:21 Legutolsó módosítás: 2010. március 31., 11:22

Azt hiszem, akkor is nagy élményt jelentett volna az út, ha bekötött szemmel kell végigjárnom, csak a fülemre hallgatva. Forrás: parokia.hu / Pete Violetta

Mammají – tavaly csak így emlegettük kedvenc nótánkat, amit a maszájoknál hallottunk. Lenyűgözött mindannyiunkat a dallam és az a különös rugózós tánc, amitől az összes nyakukba aggatott gyöngyös lánc is táncra kel külön-külön. 
Idén is találkoztunk a dallammal, meg sok másikkal is. Még így, nem először hallva is lenyűgöző volt. Egy-egy mantraként ismétlődő dallam az út óta vissza-visszatér a fejembe.

Van valami igazán varázslatos abban, ahogyan a fekete torkokból feltör az Istendicséret. Nem tanulták. A zene velük születik. A szívükben van. Így nincs is más dolguk, mint egy kis levegővel együtt kiengedni azt a torkukon. Nem találkoztunk fahangúval odakinn. Pedig azért fehér emberek között inkább az a ritka, akinek hajlandó a dúdolását elviselni az ember. Itt mindenkiben benne van a zene. Nem emlékszem pontosan, hogy kitől hallottam odakinn, de azt mondta, hogy hát persze, hiszen a törzsi dobok mellett nőttek fel. Nem tudom, mennyire lehet ez az oka, de azt tudom: egészen máshogy szól maszájul az a lá pentaton.

Úgy hömpölyög itt ki az emberekből a zene, mintha minden egyes dallam valami esőcsalogató termékenységi istent kérlelő extatikus ima volna. Meglepetés volt megtudnunk az egyik ilyen nótáról, hogy az égi új Jeruzsálemről szól.

Hogyan is hangzik egy ilyen dal?
Először is a szavanna szívéből kiszakad egyszál női hang. Egy olyan, amivel idehaza stadionokat töltenének meg. Előénekli a dallam elejét, megadja a hangnemet, és ritmust is egyúttal. Majd beszáll a tengerzúgása a kórusból. Ahány ember, körülbelül annyi szólam. A férfiak például a legtöbb esetben köcsögdudára emlékeztető hümmögő kórusként működnek közre. Honnan böknek rá a hangra, ami harmóniában lesz a többivel? Nincs ötletem. Talán ahogy ők még nincsenek elárasztva audio-vizuális, alternatív valóságot nyújtó kütyükkel a fülükben még jobban működnek azok a beépített hangok, amelyekkel az ember őskorok hajnalán a pusztából az Úrhoz kiáltott.

Ez az energikusan hullámzó ének nem hiányzik Nairobi nyüzsgő megagyülekezetéből sem. Afrika itt is csak Afrika. Persze, megvan az újhullám: az amerikai dicsőítő dalok sokasága, melyek bárhol a világon megszólalhatnak. De még él ez az igazi afrikai hang a torkokban, a fejekben, a szívekben és előtör az istentiszteletek kezdetén a kórus énekében. Meglepő: a legidősebb, őszülő kórustag van ma éppen soron, ő kezdi a versszakokat, vezeti a többieket. A néniről süt az öröm. Élvezi az éneket, látszik rajta valami olyan kapcsolódási pontja az Istenhez, amit épp most él át.

Vannak lassú, konszolidált nóták – nagyrészt a skót misszionáriusok öröksége.

És van, amikor felhangzik az a furcsa csujjogató törzsi kiáltás, és felszabadul az öröm.

I do a dance for my Jesus – éneklik és már el is fordultak mind jobbra, hogy most arra lépdeljen a táncmenet, integetve a Hozsannát, majd áttérnek egy szuahéli dalra, ami nem kevesebb örömöt áraszt. Egy csapat fiatal lány is érkezett az oktatás vasárnapja alkalmából.

Kezdetben egyszerű angol nyelvű éneklésük végül szétnyílik 2-3 szólamba és nekem megintcsak borsózik a hátam. Mindig azt teszi, ha valami nagyon jó.

Mondhatnám, ez az én mércém. Hihetetlen, hogy ebben az országban mindenki tud énekelni. Sajnáltam is szegény kísérőinket, akik egy-két szuahéli dallamot próbáltak nekünk megtanítani. Biztos nem értették, hol van belőle az erő, a hang, az Afrika.

Még akkor is működik ez a megmagyarázhatatlan dolog a torkukban amikor például latinos dallamokat énekelnek. Egy kedves trió búcsúztatott el bennünket a gyülekezet ifjúságából. Egyszál gitár, három hang, és tele a terem áhítattal, lélekkel. Furcsa az éneklésre interpretálni azt, hogy „ a hit hallásból van",  az én hitemet mégis felfrissítették és megerősítették ezek a dalok. Úgy adják, ahogy tudják: ritmussal, dübörögve, szólamokat szakítva a csöndbe.

Egészen más lehetőségeit és arcát ismertem meg az éneklésnek, a dicsőítésnek.

Tele spiritualitással, lelkesedéssel, örömmel. Átadják magukat az érzésnek, benne vannak a zenében, az énekben. Nem félnek becsukni a szemüket, ha valami igazán átélendő történik, nem félnek odamosolyogni, nem félnek kitárni a kezüket, vagy épp összefonni a törzsük előtt. Nincsenek meg azok a gátlások, amelyektől itthon olyan passzívan elszenvedett az éneklés.

A testtartás, az ének, az életszerűsége az egésznek nem egy félelmetes ítélkező Istenről beszél, hanem az ő személyes megmentőjükről, ahogyan azt megfogalmazzák a bemutatkozásokkor. Ilyenkor, mikor hallom őket énekelni, nekem úgy tűnik, így akarják megköszönni.

És nem csak a maszáj szavannán, és nem csak a templomi falak között van helye ennek a dicsőítésnek. Ott van a rádiókban. Hangzik a helyi boltban, ahol a vásárlók dudorásznak rá. Szól minden matatuban.  Még a teaültetvény mellett megállított néhány kisgyerek is rögtön dicsőítő nótába fogott, amikor megkértük őket, hogy énekeljenek nekünk.

A hétköznapok, az élet szerves része. Nincsen kitiltva, elkerítve. Csak árad, csak hömpölyög, szól emberektől Istennek és embereknek Istenről.

A dalok meghallgathatóak itt:

http://www.parokia.hu/hir/mutat/1206/

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben