Feltehetem-e neked az igazi kérdésemet?

– Hogyan indult az immár tízéves KözösPont?
– Amikor elindult a Sziget Fesztivál, 18 éve, még Diákszigetnek hívták, és egy alternatív zenei esemény, egy viszonylag szűk réteg fesztiválja volt. Később egyre többféle zenei irányzat jelent meg, a rendezvény jellege egyre inkább az általános ízlés felé tolódott el, és egyre több embert kezdett érdekelni. 1998-99 körül mi katolikusok, de a reformátusok, evangélikusok is – az ifjúsági lelkipásztorkodás felelősei az egyes felekezetekben – úgy gondoltuk, hogy most már meg kellene nézni, hogy mi történik itt. Egyházi körökben rettenetes híre volt a fesztiválnak, sokan mondták, hogy borzasztó, mennyire liberális és keresztényellenes… Kijöttünk a Szigetre körülnézni, és a hírekből ismert jellemzők mellett egy nem „médiatizált”, számunkra viszont igen elgondolkoztató jelenséget figyeltünk meg: nagyon sok fiatal áll sorba olyan sátraknál, ahol az van kiírva, hogy ’meghallgatlak’, ’beszélgess velünk’. Tudtuk, és itt is szépen beigazolódott, hogy a fiataloknak nagy igénye van arra, hogy személyesen odafigyeljenek rájuk. Azt mondtuk magunkban – egymástól függetlenül –, hogy ha akármilyen szervezetnek, alapítványoknak, kisegyházaknak, kultuszoknak szabad itt fiatalokkal elbeszélgetni, akkor nekünk, a történelmi egyházak ifjúsági lelkipásztorainak miért ne lenne szabad? Igaz, egy időben úgy tűnt, mégsem szabad, mert amikor – még a kilencvenes évek végén – külön-külön próbálkoztak az evangélikusok és a reformátusok is, akkor a Sziget vezetése nem engedte be őket. (A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy egy időben azért jelen volt már egy kisegyházi körökből indult, eleinte ökumenikus, karizmatikus lelkiségű beszélgetősátor a Szigeten, amelyben olykor még katolikus pap is részt vett. Ők aztán az évek során fokozatosan az erőteljes direkt misszió módszere felé tolódtak el; már évek óta nincsenek jelen a fesztiválon.) A történelmi egyházakat, úgy látszik, az akkori szervezők veszélyesnek tartották… Ennek jeleit az első évben tapasztaltuk is, később azonban már nem, sőt…

– Az Ökumenikus Ifjúsági Iroda megalakulásával már szervezettebb háttérrel rendelkeztetek…
– Igen, 2000-ben létrejött az Ökumenikus Ifjúsági Iroda (ÖKI) az akkori Orbán-kormány Ifjúsági Minisztériumának támogatásával, elsősorban azért, hogy legyen egy olyan szervezet, amelyik a történelmi egyházak és az állami ifjúságpolitika (amely akkor partnerként kezelte az egyházak ifjúsági munkáját) közötti kapcsolatot koordinálja. Így az államnak nem kell külön tárgyalnia minden történelmi egyházzal, és mi is tudunk egymással egyeztetni. Az ÖKI két dolgot tűzött ki gyakorlati feladatául, ezen az állandó kormányzati egyeztetésen kívül: az egyik a Keresztény Ifjúsági Találkozó megrendezése (az első 2000-ben a Petőfi Csarnokban, a második 2003-ban az Arénában volt), a másik pedig az, hogy a történelmi egyházak jelen legyenek a Szigeten. S egy nap valóban szóltak, hogy megvan az engedély – együtt, ökumenikusan, úgy látszik, kevésbé gondoltak minket veszélyesnek –, egy hónapunk van összerakni a programot, megszervezni a sátrat. Ez 2000-ben, a Nagy Jubileum évében volt, amikor ezer programmal voltunk tele – én például épp a zánkai Katolikus Ifjúsági Nagytáborban voltam szervezőként, amikor jött a hívás –, de éreztük, hogy ezt a lehetőséget meg kell ragadni, most vagy soha! Gyorsan összeültünk, kitaláltuk, hogy mit is szeretnénk csinálni, s akkor rögtön megszületett az Alkoss-sarok ötlete, ami ma is a módszerünk egyik gerincét adja.

– Mi volt az alapkoncepció? Hogyan vágtatok bele?
– Rögtön az elején leszögeztük: nem olyan missziót szeretnénk, hogy kiállunk és rábeszéljük az embereket a megtérésre. Mi meghallgatni szeretnénk, beszélgetni velük, értékesnek tekinteni őket, és érdeklődni az iránt, ami őket érdekli. S ha már elkezdtek beszélni arról, hogy őket mi érdekli, számukra mi a fontos, akkor majd talán mi is beszélhetünk nekik arról, hogy minket mi érdekel. Ez lényegében a preevangelizáció logikája. A kezdetektől fogva azért vagyunk kint a Szigeten, hogy beszélgessünk a fiatalokkal, és lehetőséget teremtsünk számukra, hogy beszélgessenek az egyházhoz tartozó fiatalokkal, s így egy képet kapjanak az egyházról. Egyáltalán képet, ha még semmilyen képük nincs róla, vagy pedig másfajta képet, mint amit esetleg megszokhattak, például hogy a faluban van egy (vagy esetleg két-három különböző felekezetű) templom, de legtöbbször zárva van, és egyébként sincs ott semmi érdekes, amiért érdemes lenne bemenni.

Az első évben még nagyon kezdetleges állapotok voltak: egyetlen nagy sátrunk volt, az volt a rendezvénysátor, abban aludtunk, azt használtuk raktárnak is, és mindent megevett a por, mert akkor iszonyatos por volt a Szigeten. De nagyon izgalmas volt. Az Alkoss-sarok az egyik legnépszerűbb programunk volt, sokan ma is úgy ismernek bennünket, hogy „a festős sátor”, vagy „ahol rajzolni lehet meg csokit kapni”.

– A misszióban képzés után vehetnek részt a fiatalok. Hogyan választjátok ki őket?
– Egyik évben volt a képzésen egy fiú, akinek rendkívül határozott elképzelése volt arról, hogy kinek mit kell mondani, és úgy gondolta, hogy ő minden kérdésre tud válaszolni. Lelkesen fejtegette nekünk, hogy ő mindenkinek el tudja magyarázni, miért Jézusban kell hinni. Nagyon kételkedve fogadtuk a hozzáállását, és a harmadik képzésen már ő is belátta, hogy ez nem fog menni. Nem igaz, hogy minden kérdésre frappáns tudunk választ adni, s ha valaki ezt gondolja, akkor könnyen lehet, hogy még éretlen a hite. Az igazság inkább az, hogy az elkötelezett, felnőtt hitű ember örök kereső – de már tudja, hogy ezt a keresést Krisztussal együtt kell megélnie. Ilyen emberek persze nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok között is vannak – mi őket hívjuk a közösségünkbe.

– Lehet-e valahogyan mérni, értékelni a missziótok eredményességét?
– A preevangelizációnak eleve nem nagyon mérhető a hatékonysága, hiszen valójában talajelőkészítés. Persze a termés függ a talajelőkészítéstől, de közvetlen párhuzamot nem biztos, hogy lehet vonni. Azt az álmot – ha volt egyáltalán valakinek ilyen álma –, el kellett felejtenünk, hogy a Sziget utolsó napján templomi zászlók alatt vonulunk a megtérők tömegével a legközelebbi templomba keresztelkedni… De ezt nem is akarjuk, nem ez a cél. Nagy hiányok vannak a mai fiatalság és az egyház kapcsolatában. Gyökeresen más arcot mutat az egyház, mint amire a mai fiatalok valóban kíváncsiak, nagy a szakadék. Az egyház gyakorlatilag egy régi igényekre válaszul kimunkált képet mutat magáról, a fiatalok pedig egész mást várnának – nemegyszer persze az ő várakozásuk is irreális. A KözösPont kapcsolódási pont akar lenni, ahol a fiatalok rádöbbenhetnek, hogy ’jé, nem is olyan nagy hülyeség ez a kereszténység’, vagy ’ezekkel a keresztényekkel egész jól lehet beszélgetni, érdekel is ez a téma, eddig nem gondoltam rá így, de most rányitották a szememet’.

Híres esetünk volt, amikor egyszer bejött a sátorba egy rózsaszín tarajos hajú fiú és leült, hogy festeni szeretne. A mi fiatalunk elmondta neki a napi témát, ő meg kért piros temperát, de láthatóan nem nagyon akart festeni. A beszélgetés közben nagy nehezen kiderült, hogy igazában azért jött be a sátorba, mert kiment a hajából a színezés (mert eredetileg nem rózsaszín volt a haja, hanem piros, csak kifakult), és el akart csenni egy tubus piros temperát, hogy újraszínezze a haját, csak hát nem sikerült észrevétlenül elillannia, mert a közöspontos nagyon beszélgetett vele… Erre a mi emberünk azt mondta: ’Hát miért nem szóltál? Befessem?’ Leültek a sátor sarkába, és a fiatalunk újraszínezte a srác haját (a piros temperával…). A történetnek az lett az eredménye, hogy a fiú visszajött másnap is, és az lett a benyomása, hogy ezek a keresztények nem életidegenek, nem szigorúak, nem ítélik el az ő életmódját. És hát valóban… Sok értelme nincs, de mi bűn van egy piros hajban? Nincs benne semmi erkölcstelen. Hordja egy hétig, aztán kimegy a hajából és visszamegy a munkahelyére dolgozni. Csak az évben egyszer egy hétig szeretne ilyen ’izé’ lenni. Ebben nincs semmi, amit ne fogadhatna el egy keresztény – még ha maga nem is tesz így –, és ha a fiatal szívéhez így el lehet jutni, akkor befesti pirosra a haját. Vannak olyanok is, akik már komoly keresőként jönnek a sátorba, és köztük vannak olyanok, akik azóta szorosabbra fűzték a kapcsolatot valamelyik egyházzal. Szinte minden érdeklődőnél megvan már egyfajta egyházi vagy felekezeti kötődés, s ha a felszínt kicsit megkapargatjuk, ez általában hamar ki is derül. Ilyenkor abban tudjuk segíteni őt, hogy a felekezetével újra megtalálja a kapcsolatot.

– Tudjátok év közben is figyelemmel kísérni azokat, akikkel a Sziget alatt kapcsolatba kerültök?
– A misszió, az evangelizáció legfontosabb kérdése valóban a követés, a folyamatos kapcsolat fenntartása. Ennek érdekében számtalan ötletet kipróbáltunk, megannyi formációval próbálkoztunk (több évben meghirdettük például az úgynevezett „KözösPont Klubot”). Azonban egy nagy nehézség, hogy a fiatalok, akikkel beszélgetünk, az ország, sőt ma már Európa minden sarkából érkeznek. Hiába hirdetünk meg tehát rendszeres alkalmakat Budapesten, azok csak a meghívottak töredékének lesznek alkalmasak – és persze ők sem biztos, hogy el akarnak jönni. Sok beszélgetésben a preevangelizációnak a leginkább kezdeti fázisa valósul meg, amikor a kereső elsősorban a beszélgetőpartneréhez kötődik, őbenne kezd bízni, nem egy intézményben vagy egyházi közösségben… Nehéz tehát őket egy hét után bárhova „küldeni”. A fejlődés ezen a téren két összefüggő irányban kereshető. Egyrészt azokat, akik valóban komoly érintést kaptak és elkezdtek érdeklődni az Egyház iránt, személyes kíséréssel eljuttatni egy valóban befogadó, nyitott lelkületű egyházi közösség kapujáig – ezt leginkább az a személy tudja megtenni, akikkel a misszió során a kereső személyes kapcsolatba került. Másrészt pedig nagyon nagy szükség van az ország minden részén – különösen persze az iskolavárosokban – olyan keresztény ifjúsági közösségekre, amelyek tudatában vannak evangelizációs küldetésüknek, és készek arra, hogy – lelki értelemben – messziről érkezőket befogadjanak. És persze nagyon örülnénk, ha az ilyen közösségekből legalább egy-egy fiatal részt venne a szolgálatunkban, aki adott esetben „hazakísérheti” az érdeklődőt…

– Mit tesztek, ha provokálnak?
– A provokatív kérdések esetében sokszor az van a háttérben, hogy az illető először kipróbálja, hogyan viszonyulunk hozzá, mert ha az ő támadására mi viszonttámadással, védekezéssel vagy vádolással válaszolunk, akkor köszöni szépen, elmegy, és megállapítja magában, hogy ’ezek a keresztények tényleg ilyen inkvizítorok’. Viszont ha meghallgatjuk… Egyszer bejött egy lány és üvöltözött a mi emberünkkel, hogy ’hogy képzeled?’ meg ’ki vagy te?’, meg ’nem hiszek, mert ez egy baromság!’ A lány negyedóráig mondta a magáét, a mi fiatalunk szépen végighallgatta, és közben kiderült, hogy a lánynak mennyi sérelme van abban az egyházi iskolában, ahová jár, és mennyire kiábrándult. Mi végighallgattuk, és ezután kialakult az igazi beszélgetés, elkezdte feltenni az igazi kérdéseit. Egy órán át beszélgettek, és nagy egymás nyakába borulással búcsúztak el. Nemcsak a Szigetre és nemcsak a fiatalokra igaz, hanem az egész társadalomra lehetne hasznosítani a tapasztalatot, hogy a provokáció, a támadás sokszor tapogatózás, hogy ’feltehetem-e neked az igazi kérdésemet?’, ’tudsz-e nekem igazán segíteni?’, ’van-e hozzám igazán közöd?’, ’merhetek-e benned bízni?’.

– Milyen kérdéseket tesz fel az, aki kezd megnyílni?
– A világ minden létező kérdését felteszik. De nem is mindig ők jönnek kérdésekkel. Sokszor előfordul, hogy valaki azért jön be, mert szívesen leülne egy árnyékos helyen, ahol béke van, nem idegesítik őt semmivel, rajzolgathat, festegethet, pihenhet. Egyik este – amikor már nem Alkoss-sarok van, hanem Teaház – beült hozzánk két 18 év körüli lány, akiken látszott, hogy semmi mást nem szeretnének, mint enni egy zsíros kenyeret, inni egy teát. Beszélgettem velük az iskoláról, arról, hogy mik szeretnének lenni, mire készülnek, és ennek kapcsán csak-csak eljutottunk a napi témáinkhoz, amelyekre mi építjük a sátor programját. Válaszolgattak a kérdésekre, született egy laza kapcsolat. Ha ők közelednek kérdésekkel, annak két típusa van: vagy provokatív kérdésekkel jönnek vagy valódiakkal, de a kettő mégis sokszor egy. Ha valaki valódi kérdésekkel jön, akkor azok általában az életére, életvezetésére vonatkoznak, nem találja a helyét a világban, vagy valamilyen konkrét fájdalomról kérdezi, hogy hogyan tudná feldolgozni. Bár a KözösPont misszióban jelen lévő felekezetek között vannak teológiai nézetkülönbségek, a Szigeten ezek még soha nem kerültek elő úgy, hogy konfliktust okoztak volna, mivel a fiatalok kérdései 95%-ban olyanok, amelyekre ez a három felekezet ugyanazt válaszolja. Például mit kezdjek az életemmel, van-e célja az életemnek, hogyan találom meg Istent…

– A közösen töltött napok közelebb hozzák egymáshoz a három felekezetet és benneteket?
– Igen, hatalmas élmény ez az egy hét. A Szigetnek valamikor az volt a szlogenje: Kell egy hét együttlét. Ez a KözösPont misszióra továbbra is tökéletesen igaz. Az egyházainknak is annyira kell egy hét együttlét, a fiatalokon keresztül minden évben – ez számomra mindig egy döbbenetes és vigasztaló élmény. Egy héten keresztül mindenki teljes önazonosságban, a sajátjából semmit föl nem adva, egyszerűen keresztényként él itt együtt. Ami az imádságot illeti, nem változtatunk saját szokásainkon. Azért nem szoktuk erőltetni mondjuk a rózsafüzért a reformátusoknak, de az, hogy például mi, katolikusok keresztet vetünk és a liturgikus formáinkat használjuk, az teljesen rendben van. A többiek általában nem vetnek keresztet, de örülnek annak, hogy megismerik és átélik azt, hogy milyen az, amikor mi megtesszük. Együtt imádkozunk, mindig más vezeti az imádságot, a saját felekezetének szokásai szerint, és ezek harmóniában vannak így együtt. Ezenkívül nemcsak ez az egy hét, hanem a képzési idő is összehozza és formálja a csapatot. Az emberek általában átlagosan három évet töltenek a KözösPont misszióban. Vannak, akik egyik évben jönnek, de következő évben épp nem tudnak valami miatt, de olyanok is akadnak, akik mélyebben belekapcsolódnak és vezetőkké válnak, például sátorvezető, programfelelős stb. Ennek azért örülünk, mert így már sok fiatal van a három magyar történelmi egyház belsőbb tagjai között, akit valamilyen módon megérintett ez a típusú ökumenikus élet, vagyis egyrészt az igazi, hiteles ökumené, amelyben semmi összemosás nincsen, csak tisztelet és megbecsülés egymás értékei iránt, másrészt a misszió, az evangelizáció gondolata. Ez pedig visszahat az egyházainkra is. Ha ezek a fiatalok lelkészek vagy az egyházért elkötelezett világiak lesznek, akkor másképp fognak tekinteni a más felekezetűekre, hiszen van egy élményszerű, hiteles tapasztalatuk a megélt egységről… Azt szoktuk mondani, hogy mi olyan felekezetközi kapcsolatban élünk itt a Szigeten évente egy hétig, ami reméljük, hogy az egyházaink számára egy-két évtized múlva már másutt is megszokott lesz.

– A Sziget maga mennyit változott a tíz év alatt, amióta ott vagytok? Ugyanúgy kell ma is viszonyulni a fiatalokhoz, mint 2000-ben?
– Természetesen a fesztivál is változott, és a fiatalok sem ugyanolyanok, mint tíz évvel ezelőtt. A Sziget Fesztivál időközben Európa legnagyobb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát, és hát drágult is, ami a magyar fiatalok számára nehezebben elérhetővé tette, bár a nyugati országok árszintjéhez viszonyítva még mindig nem olyan drága. Ennek következtében a fesztivál egyértelműen nemzetközivé vált. Ez a mi helyzetünket annyiban módosította, hogy a hozzánk betérő érdeklődők között is egyre több a külföldi, akikkel természetesen nem lehet magyarul beszélgetni… ez a mi szolgálattevőinket komoly feladat elé állítja. De tartalmilag is más egy francia – ők az utóbbi években nagyon sokan vannak –, egy holland vagy mondjuk egy orosz fiatal kérdésvilága, mint egy magyaré. (Jól érzékelhető egyébként a beszélgetéseinket összehasonlítva, hogy a nyugati országokban ma is sokkal inkább a közbeszéd részei, sokkal könnyebben feltehetők az Istenre, vallásra vonatkozó kérdések. Ez persze egyáltalán nem jelent feltétlenül keresztény meggyőződést…) De a magyar ifjúság is változott. Vannak olyan programelemeink, amelyek kezdetben, akár több éven át is kifejezetten népszerűek voltak, aztán valahogy kiüresedtek, elvesztették a vonzerejüket, és más megszólítási módokat kellett keresnünk helyettük. De hát ez az ifjúsági lelkipásztorkodás számára nem új, nem meglepő felismerés. Az ifjúság generációi egyre gyorsabb ütemben cserélődnek…

– A keresztény könnyűzenének adtok teret a szolgálatotokban, becsempészitek azt a Szigetre?
– Ezt sokan kérdezik tőlünk az egyház oldaláról, sokaknak ez az első gondolata, amikor hallanak a tevékenységünkről, ami nem meglepő, hiszen egy alapvetően zenei fesztiválon missziózunk. Kezdetben mi is erős hangsúlyt próbáltunk fektetni erre, sok egyházi ifjúsági zenei programot építettünk be, de nem sikerült komoly érdeklődést felkeltenünk. Erről beszélgetve egymás között aztán beláttuk, hogy a Szigeten egyrészt pont zenéből hatalmas a túlkínálat, másrészt hihetetlen erős a mezőny. Ebbe a versenybe nagyon nehéz beszállni, és – az összes részt vevő felekezetet ideértve – bizony tudomásul kell vennünk, hogy egyházi ifjúsági zenei „felhozatalunkból” kevés formáció üti meg a magasra tett mércét. No meg talán az is figyelembe veendő, hogy a Sziget programfelépítése szerint a Civil Szigeten, ahol a mi sátrunk is áll, a fiatalok egyszerűen nem a zenét keresik, nem azért jönnek hozzánk. Megértettük, hogy nem ebben a ringben kell versenyeznünk… De azért nem adtuk fel egészen: többnyire minden évben elhívunk valamelyik felekezetből egy együttest, és teret adunk a zenélésüknek, remélve, hogy „bejönnek”. Próbálkozunk a személyes, bevonó énekléssel is. A Nyolc Boldogság közösség tagjai például, ha eljönnek a sátrunkba, fergeteges hangulatot tudnak varázsolni egy szál gitárjukkal – és persze belevaló szerzetesi mivoltukkal…

– Neked mi a feladatod a KözösPont sátorban?
– Én a kezdetektől fogva úgynevezett spiriként vagyok jelen a KözösPont csapatában. Rögtön az első évben megértettük, hogy az állandó készenlétben állás, önmagunk kitevése a legkülönbözőbb kérdéseknek, viszonyulásoknak és helyzeteknek valójában igen megterhelő szellemi-lelki munka a misszióban szolgálók számára. Feltétlenül szükség van – a komoly előzetes képzésen, felkészítésen túl, ami az erős csapatépítést is magában foglalja – a szolgálattevőknek biztosított állandó lelki háttérre, követésre, a szupervízió lehetőségének felkínálására. Ezért minden közöspontos szolgáló csapatban feltétlenül kell lennie mindhárom alapító felekezet részéről egy – a fiatalok nyelvét beszélő – lelkésznek, illetve papnak, aki nem elsősorban a kívülről érkező érdeklődők, hanem a missziós csapat tagjai miatt van jelen, az ő rendelkezésükre áll. Ők, a spirik, azaz mi vezetjük a napi imádságokat, a szolgáló „staféták” fel- és levezető beszélgetéseit, elsősorban a mi felelősségünk a közösség lelkületének fenntartása, erősítése. (A sátor operatív vezetői azonban nem mi vagyunk – hasonlít ez a szemináriumok spirituális / prefektus / vicerektor / rektor vezetési struktúrájához.)

A tény, hogy a Szigeten szolgálatban van egy pap, sokszor mások számára is fontos – a sátrunkba érkezők egyik első meglepett kérdése nemegyszer ez: „És pap is van köztetek?” Vagy akár eleve azzal a szándékkal jönnek, hogy kifejezetten egy katolikus pappal szeretnének beszélgetni. Természetesen az ilyen megkeresések elől sem zárkózunk el. Nem is egyszer történt már ahhoz hasonló eset, amit idén éltem át: érkezett a sátorba valaki, aki egy igen nehéz élethelyzetből kiutat keresve érezte, hogy hosszabb idő után most már végre ki kell lépnie magányából, és erre a Sziget szolgáltatta neki az alkalmat, két csábító lehetőséggel. Az egyik egy nagy koncert volt, amely vonzotta őt – a másik pedig, hogy korábbi évekből ismerve a sátrunkat tudta, hogy itt lesz alkalma egy komoly lelkibeszélgetésre és szentgyónásra olyan pappal, akitől biztosan megértést és figyelmet remélhet. Hosszú beszélgetés és a bűnbocsánat szentségének felvétele után szinte megváltozott emberként ment el, ami önmagában is szép lelkipásztori élmény, és még egyszer hangsúlyozom, hogy nem egyedi eset. Bennem azonban ez egy töprengést is elindított – mert valljuk meg, azért meghökkentő, hogy valaki számára a Sziget jelenti azt a helyet, ahol biztosan meggyónhat – arról, hogy hány és hány ember élhet hazánkban mintegy az Egyház „peremén”, akikben komoly és őszinte igények vannak a lelki élettel (például annak egyfajta újrakezdésével) kapcsolatban, és nyitottak is lennének a mi szolgálatunkra – azonban nem, vagy csak furcsa, rögös kerülőutakon, mintegy véletlenül találnak el a nekik szánt intézményeinkhez. A fő kérdés, azt gondolom, nem is az, hogy kinek a hibájából van ez így, hanem hogy mit tehetnénk értük?

Valójában persze erre a kérdésre az egyik válaszkeresés épp maga a KözösPont Misszió, amelynek alapvető célkitűzése, hogy az Egyház képviseletében párbeszédbe lépjen a társadalomnak egy olyan részével – a fesztiválokon szórakozó, bulizó fiatalokkal –, akiket tipikusan egyháztól távoliaknak tartunk, holott legbelül talán sokan nem is igazán azok. A KözösPont Misszió tízéves története azt igazolja, hogy ez a kapcsolatfelvétel lehetséges, sőt sokan kifejezetten hálásak érte. Isten pedig újra és újra felhasznál bennünket a „nyájtól” távolabb élő, de Általa nagyon szeretett gyermekei felkeresésére. Hála legyen Neki azért, hogy részt vehetünk ebben a küldetésben.

További képek:

http://magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=33795&rovat=1&sessid=KjY3Nzk5MDI5MTI4MjU0NjA5Nzc5MTIwMTQ2