Felekezeti törésvonal az iszlámon belül – Többség kisebbségben

Pár hete Kerbelában többször is síita zarándokokat robbantottak fel. Ez még az egyébként valamelyest konszolidálódó Irakban is mindennapos esemény. Hasonlóan folyamatosak a pakisztáni - mindkét fél által a másik kárára elkövetett - mecsetrobbantások, erősen szunnita-síita színezetet kapott a libanoni belpolitikai konfliktus is, Szíriában pedig a hamu alatt izzik a szunnita-alavita ellentét. Még a távoli, egyébként szinte teljesen szunnita Indonéziából is érkeznek hírek felekezeti összetűzésekről. Egy libanoni felekezetek közötti együttműködést szorgalmazó szervezet vezetője, Ibrahím Szálih sejk is szkeptikus. Szerinte a konfliktus rövid távú közös célok megfogalmazása esetén is csak ideiglenesen orvosolható, mert a két irányzat között végleges kiegyezés az antagonisztikus ideológiai ellentétek okán lehetetlen.

Az iszlám felekezeti küzdelmeinek legfőbb színterévé egyre inkább a vallás bölcsőjének számító Arab-félsziget válik. A szénhidrogén-tartalékai és tranzitkereskedelme folytán stratégiai fontosságú területen - amennyiben Irakot is ide számítjuk - az itt élő muszlimok csaknem egynegyede síita, több országban (mint Irak, Bahrein, Jemen) a lakosság felét vagy többségét adják. Ha a Perzsa (Arab)-öböl feletti hegemóniáért folytatott küzdelem minden államát tekintetbe vesszük, akkor Iránnal együtt a síiták vannak többségben a térségben.

A síiták a Szaddám Huszein bukását követő iraki rendszerben a politikai hatalom részesévé váltak, a félsziget országaiban azonban komoly politikai, társadalmi diszkriminációnak vannak kitéve. Támogatásukra egyre nagyobb figyelmet fordít a síizmus politikai nagyhatalma, Irán, amely progresszív forradalmi ideológiáját igyekszik népszerűsíteni az Arab-félsziget síitáinak körében. Ily módon a politológus Ellinor Zeino-Mahmalat szerint a térség gazdasági, politikai, ideológiai vezető szerepéért vívott küzdelem az iráni-szaúdi vetélkedésben csúcsosodik ki: ez utóbbi hivatalos vahabita ideológiájának legfőbb ellenfelei ugyanis a szélsőséges irányzat által eretneknek nyilvánított síiták.

Síita szunnitának zsidója
A Perzsa (Arab)-öböl kis országai egyfajta ütközőállam-szerepet játszanak a két hatalmas szomszéd között. Mindegyikben szunnita uralkodócsaládok regnálnak masszív szaúdi és nyugati támogatással, de számottevő síita közösségekkel. Bár a hivatalos statisztikáik érthető módon mindig lefelé kerekítenek, Bahreinben tagadhatatlanul többséget alkotnak, és jelentős síita kisebbség él Kuvaitban és az Emirátusokban is. A politikai életben Kuvaitban kapnak valamelyest szerepet, de a bahreini és emirátusokbéli síita többség csak a gazdasági életben tud érvényesülni.
Bahrein szerepe iráni szemszögből különösen érdekes: a történelem során többször volt perzsa államalakulatok része, majd Reza Pahlavi sah idején az országra mint Irán 31. tartományára tekintettek. Miután 1981-ben sikertelen puccsot hajtottak végre az iráni forradalmat követő csoportok, komoly üldöztetés érte a síita közösséget. További sérelmük az ország feltétlen szövetsége az Egyesült Államokkal, amely amerikai katonai támaszpontokban manifesztálódik. Hogy iráni politikai körök továbbra is potenciális célterületként tekintenek az országra, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyes külügyminisztériumi vezetők újból előszeretettel használják a "31. tartomány" szlogent.
Hasonlóan érzékeny az Egyesült Arab Emirátusok helyzete. Itt kisebb síita közösség él, de miután Irán - még a sah idején - megszállt három, korábban az Emirátusokhoz tartó szigetet, a két ország viszonyát az ezek hovatartozása feletti vita mérgezi. Az Emirátusok azonban fontos gazdasági hidat jelent Irán és a külvilág között: Dubai mára az iráni befektetők paradicsoma, míg a dél-iráni Kis szigete az arab (és nyugati) üzletemberek különleges gazdasági övezete lett. Az Öböl Menti Együttműködési Tanács, amely az egyetlen prosperáló internacionális szervezet az arab országok között, Szaúd-Arábia vezetésével igyekszik gazdasági-katonai egységbe tömöríteni a térség előbb említett államait, azzal a nem titkolt céllal, hogy gátat vessenek az iráni/síita gazdasági és politikai ambícióknak.
Szaúd-Arábia számára azonban komoly belpolitikai kihívást jelent saját, a lakosság mintegy 15 százalékát kitevő síita kisebbségének az aktivizálódása. Közvetlenül a szaúdi állam megalakulása után, a múlt század harmincas éveiben bezárták vallási-oktatási központjukat, a qatífi hauzát. Az egyébként politikai passzivitást hirdető szaúdi síiták ideológiailag a hasonlóan mérsékelt iraki Nadzsafhoz kötődtek. Az őket ért mindennapos diszkrimináció miatt viszont fiataljaik a hetvenes években az iraki emigrációban élő Khomeini ajatolahhal léptek kapcsolatra, akinek forradalmi eszméi hamar fogadtatásra találtak a szaúdi síita fiatalok között. Ugyanitt a szunnita fundamentalista Szajjid Qutb radikális nézetei is fokozták a szaúdi síita vallástudósok aktivitását.
Az iszlám forradalom szülte új iráni állam a kezdetektől a forradalom exportját hirdette, ami első lépcsőben a térség síitáinak politikai aktivizálását jelentette. A szaúdi síiták vallási vezetőjét, Haszan al-Szaffár sejket qomi (iráni város, a síizmus egyik szellemi központja - a szerk.) emigrációba kényszerítették, de a szaúdi Hezbollah 1987-es megalakulása a síita politikai aktivitás további fázisát jelentette, amely az ezredfordulóra komoly kihívásokat jelentett a szaúdi vezetés számára. (Az ő számlájukra írták például az 1996-os khobari, tizenkilenc halálos áldozattal és több száz sebesülttel járó merénylet elkövetését.) További illegalitásban működő szervezeteik, mint az Imámi Vonal Segítői (Anszár Khatt al-Imám), egyértelműen a forradalmi Irán mellett tették le a voksukat: követendő mardzsájuknak, vallási vezetőjüknek a legfőbb iráni autoritást, Khamenei ajatollahot tartják.
A Szaúd-család által igazgatott országban a legtöbb törzs ki van zárva a politikai hatalomból, a síiták azonban többszörös megkülönböztetést szenvednek el. A politikai vezetésben csak néhány díszsíitát találni: a parlament szerepét játszó, kinevezéssel megalakuló 150 tagú királyi konzultatív tanácsban öt fő képviseli a lakosság egyötödét kitevő kisebbséget. A kormányokban sosem volt síita miniszter, nagykövet is csak egy alkalommal: az ezredfordulón, a szaúdi-iráni átmeneti enyhülés korszakában a síita Dzsamíl al-Dzsisí képviselte országát Teheránban. Tartományi szinten ugyanez a helyzet. A legnagyobb olajmezőkkel rendelkező és síita többségű Keleti Területek tartomány 15 tagú tanácsában például jelenleg egyetlen síita képviselő ül.
Bár Abdullah király "nemzeti párbeszédet" hirdetett, hogy a szaúdi síiták államhoz való lojalitását erősítse, az őket érintő diszkrimináció a társadalom mélyrétegeiben is érzékelhető. Miként a néhány éve libanoni emigrációban élő fiatal szaúdi síita vallástudós, Madzsíd elmondja, saját iskolák működését még a síita többségű területeken sem engedélyezik, a hivatalos iskolai tankönyvekben - a vahabita ideológiának megfelelően - a síitákat az eretnek (az igaz vallást elutasító) értelmű "ráfida" szóval illetik, történelmüket pedig mint a mindenkori legitim (szunnita) hatalom elleni lázadások sorozatát írják le. Emellett a szaúdi vallástudósok folyamatosan adnak ki a síitákat eretneknek, illetve hitetlennek minősítő fatvákat. Ezek közül a leghíresebb a szélsőségesen vahabita Uthajmin sejk tíz évvel ezelőtti vallásjogi döntvénye, amelyben a síitákat egyetemesen hitetlennek (kuffár) minősítette.

Internacionális rakéták
Az iraki hatalomváltás újabb félelemmel töltötte el a szaúdi vezetést. Az év elején Gilles Keppel francia politológus az al-Kifáh al-Arabí hetilapnak adott interjújában kifejtette: "A szeptember 11-i terrortámadásban való szaúdi részvétel bizalomvesztést hozott az amerikai vezetésben a sivatagi királysággal szemben. Új, hasonló volumenű olajtartalékokkal rendelkező lehetséges szövetséges után néztek, amely szükség esetén kiválthatja a szaúdit. A baath-lanított (azaz Szaddám Huszein Baath-pártjának híveitől megszabadított - szerk.) és konszolidálni szándékozott Irakban nem kell számolni a vahabizmus hatásával, igaz, az új rendszer a síiták megerősödését hozta. Ez csökkenti regionális súlyát, és újabb síita fenyegetést jelent a vahabita Szaúd-Arábia számára."
A szaúdi állam vehemens fellépésének belpolitikai oka, hogy a síita kisebbség az ország gazdaságilag és politikailag érzékeny vidékein él. A legnagyobb olajmezőkkel bíró Öböl menti területeken a könnyen aktivizálható olajipari munkásság zömét alkotják, itt ipari szabotázsoktól rettegnek. A Jemennel határos, legsűrűbben lakott Aszír tartomány síita közössége pedig biztonságpolitikai szempontból rizikófaktor a szaúdi állam számára, miként azt az utóbbi hetek jemeni történései igazolják (korábbi jemeni riportunkat lásd: Hivatalosan nincs népirtás, Magyar Narancs, 2009. július 2.).
A félsziget déli részét elfoglaló 25 milliós ország lakosságának többsége síita, igaz, nem a mainstream tizenkét imámosok, hanem az ideológiailag a szunnitákhoz közelebb álló ötimámos zajditák. Az 1990-ben egyesített ország számos törésvonal mentén recseg: a törzsi törésvonalak mellett az észak-dél ellentét és felekezeti konfliktusok - újabban pedig az al-Káida visszatérése - borzolják az országot harminc éve vezető Ali Abdullah Szálih elnök idegeit. A meggyengült államhatalom egyre kevésbé tudja megakadályozni, hogy a vahabita-síita küzdelem Jemenben is felüsse a fejét.
A szaúdiak által támogatott vahabita befolyás ellen éppen a központi kormányzat szervezett az 1994-es polgárháború után az al-Huthí-család vezetésével zajdita milíciát, amely hamarosan a kormány ellen fordult. Társadalmi hátterét az elnök Amerika-párti politikáját bíráló és az egykori zajdita imamátus visszaállítását hirdető Sabáb al-Mu'minín (Igazhívő Fiatalok) szervezete alkotja. A Huthí-mozgalom 2004 óta a hatodik háborút folytatja a kormány ellen, és helyi szakértők szerint a nehezen járható hegyvidéki terület földrajzi adottságai mellett iráni pénzügyi és katonai támogatás segíti őket. Arafát Madábis az al-Sarq al-Auszat című nemzetközi arab napilapban kifejti, hogy amióta a mozgalom alapítója, Huszajn al-Hauthi sejk az ezredforduló tájékán Iránban járt, egyes iráni vallási körök folyamatos támogatást biztosítanak a zajdita mozgalomnak, amely külsőségeiben egyre több iráni hatást vett fel. Megszokottá váltak a pénteki ima után az észak-jemeni Szaada város utcáin végigvonuló, az Egyesült Államokat és Izraelt bíráló fiatalok, és DVD-ken népszerűsítik a libanoni síita szervezet, a Hezbollah katonai sikereit. A zajdita-szunnita belpolitikai harc így ágyazódik be az egyre szélesedő síita-vahabita politikai játszmába - írja Madábis.
A hauthi háború ugyanis tavaly átcsapott Szaúd-Arábia területére, ahol a szaúdi kormány mind nagyobb erőket kénytelen bevetni a síita gerillák ellen. Szultán bin Abdulazíz szaúdi védelmi miniszter hetente jelenik meg a térségben, és iráni, katari, kuvaiti síita köröket vádol a hauthisták támogatásával. Bár az említett országok kormányai ezt visszautasítják, síita vallási vezetők mindenhol a zajdita testvérek támogatására szólítanak fel. A béketárgyalások sikeréről szóló hírek ellenére az észak-jemeni helyzet megoldatlannak tűnik: Abdulamalik al-Huthi, a mozgalom jelenlegi vezetője többször is kifejtette, hogy végleges megoldást csak a zajdita kisebbség jogainak teljes biztosítása hozhat. Ezeket a vágyott jogokat azonban a helyi síiták csak kezdő lépésnek tartják az imamátus restaurációja felé vezető úton.
A síita internacionalizmusra tett iráni erőfeszítéseket a szaúdi/vahabita ellenálláson kívül az Egyesült Államok igyekszik minden eszközzel megakadályozni. Izrael és a Törökország-Irak-Szaúd-Arábia szövetséges triumvirátus mellett tárgyalások útján az Irán libanoni szövetségeseit és a radikális palesztin csoportokat felügyelő Szíriát is igyekszik leválasztani az iráni szövetségi rendszerről. Amennyiben ez sikerülne, annak komoly hatása lehet a libanoni belpolitikára, de különösen a kulisszák mögött újrainduló izraeli-palesztin békefolyamatra.