Fátyol, esély, egyenlőség

– Néhány pszichológus beszél arról a jelenségről, amelyet „köztiségnek” írnak le, és azoknál jelentkezik, akik több identitással bírnak; a szülők, nagyszülők országához is éreznek kötődést, nem csak ahhoz az államhoz, kultúrához, amelyben felnőttek.

– Bonyolult a helyzetem, erős szálak kötnek Marokkóhoz, szorgalmasan látogatom a család ottani tagjait. Hű vagyok tehát a szüleim földjéhez, de Belgiumhoz is, amely végső soron a hazám. Holland nyelven írok, így marokkói kritikát nem nagyon kaptam még. A belga kritika néha nem tud mit kezdeni velem: egy marokkói származású nő Belgiumban él és hollandul ír, mi a fene ez? De elmondhatom, általánosságban pozitív véleményeket hallok. Az ottani muszlim kisebbség is büszke rám, szükségük van olyan történetekre, amelyek róluk szólnak.

– Milyen az írók, különösen az írónők helyzete a muszlim országokban?

– Sok közülük fejlődő állam, és kultúrájuk egésze nincs túl jó helyzetben. Az ENSZ nemrég készített egy jelentést, amelyből kiderül, hogy ezeken a helyeken az írók helyzete nem túl rózsás, kevés könyvet nyomtatnak, kevés idegen művet fordítanak le. Ami az írónőket illeti, szerintem fontos, hogy hallassák a hangjukat, mindenkinek joga van ahhoz, hogy elmondja a történeteit.

– Tagja egy állami esélyegyenlőségi és rasszizmusellenes központnak. Hogyan látja, lehetséges kiterjeszteni a muszlim országokban a nyugati értelemben vett emberi jogokat?

– Noha nem élek muszlim országban, tudom, hogy arrafelé sok még a tennivaló ezen a területen. Ami a munkámat illeti: azzal foglalkozom, hogy hogyan lehet a kisebbségben élők esélyegyenlőségét megteremteni egy olyan kultúrában, amelyben nem az övék a meghatározó. Például Belgiumban, ahol a muszlim kisebbség diszkriminációval szembesül. Az érdekel, hogy miként lehetséges bevezetni őket a társadalmi folyamatokban való részvételbe. Hatalmas félelem van velük szemben, de vannak bizonyos kérdések, amelyeket föl kell tennünk: vajon az iszlám összeegyeztethető az európai kultúrával? Sajnálatos, hogy legtöbbször negatív és sztereotip módon beszélünk ezekről a dolgokról, és azokat a pontokat keressük, amelyek különböznek, pedig fontosabb lenne a közös vonások megtalálása. Igaz, hogy bizonyos muszlimoknak elég szigorú nézeteik vannak a férfi-nő viszonyról, de nem szabad általánosítani. Az igazi probléma társadalmi-gazdasági: ezeknek a társadalmaknak még fejlődniük kell.

– A Nők országa című könyvében szembeállítja a nyugati, fogyasztói életmódot a marokkói viszonyokkal, s a főhős irigykedve vágyakozik a reklámokban látható termékekre. Az ott tapasztaltakból merített?

– Ez nem önéletrajzi mű, de figyelek arra, ami körülöttem történik. A főszereplő egy remény nélküli országról beszél, ahol nincs jövője egy fiatal diplomásnak. Nem történik körülötte semmi: a tévé világa az, ahol a dolgok megtörténnek. Irigykedik, mert szeretné elérni azt az életet, amelyet a tévében lát, de nem képes rá. Napjainkban a világ kisebb, mint apám korában. Akkor, a hatvanas években merész lépésnek számított, hogy kivándorolt Belgiumba. Szükség volt kétkezi munkásokra, ő pedig azt mondta: megyek! Halvány gondolatai voltak csak, milyen lehet az európai élet. Manapság, amikor a fiatalok látják a nyugati életmód kellékeit az interneten, a tévében, arra vágynak, hogy megteremtsék mindezt maguk körül; mivel otthon, a saját országukban erre nincs lehetőség, hát elindulnak Európába, néha bizony katasztrofális következményekkel. Európa bezárult, igen nehéz a bevándorlás, ezért sokan illegális úton érkeznek.

– Akiknek sikerül, új életet tudnak kezdeni? Láthatjuk, időnként problémás a muszlim hagyományok és az európai demokrácia összeegyeztetése, gondoljunk csak a nők fátyolviselése körüli botrányokra.

– Van bizonyos eltérés az ideák világa és a valóság között. A bevándorlók lehet, hogy elveszítenek valamit, miközben más dolgokat elérnek: néha hatalmas az ellentét a bevándoroltak és gyermekeik között. Nem értik meg egymást. A fátyolviselés betiltásával nem értek egyet. Az egyén szabadsága nem áll ellentétben a szekuláris állammal. Most, ha egy nő az államigazgatásban dolgozik, nem viselheti a fátylat, mert azt mondják, semlegesnek kell lennie. Úgy gondolom, hogy az egyes embereknek a hivatásuk gyakorlásában, a döntéseikben kell tárgyilagosnak lenniük, nem a fátyol viselete az, ami számít. Nem szabad eltörölni a különbségeket, az uniformizált társadalom szörnyű lenne.

– Tehát a muszlimok beilleszthetők az európai társadalmakba? 

– Amikor beilleszkedésről beszélünk, általában egyfajta passzív folyamatra gondolunk, és elvárjuk a kisebbségtől, hogy egy tökéletesnek feltételezett társadalmi rendszerbe olvadjon be. Szerintem pedig újra kell gondolni a társadalmi szerződést, méghozzá az újonnan érkezettekkel: itt vagytok, hoztátok az elképzeléseiteket, osszátok hát meg velünk, és találjunk olyan modellt, amelyben kölcsönös tiszteletben élhetünk együtt. A közös célokon kell dolgoznunk

– Ön szerint mi kellene az együttéléshez?

– Úgy vélem, hogy a kisebbségeknek is van dolguk, nemcsak a többségi társadalomnak. Meg kell mondaniuk, hogy mit gondolnak, mit szeretnének, mert szerintem túl passzívak. Részt kell venni a vitákban minden szinten. A többségnek pedig nem szabad általánosítania: a muszlimok által elkövetett incidensek marginálisak, nem adhatnak okot olyan mondatokra, hogy "lám-lám, ezek a muszlimok, erőszakosak", de ugyanígy nem is szabad őket magukra hagyni, hogy hát ez az ő kultúrájuk, hagyjuk rájuk. A törvénysértőket meg kell büntetni. A muszlim bevándorlók többségének azonban tisztában kell lennie azzal, hogy új, gyökeresen más kultúrába érkezett: míg az iszlámban állam és vallás nem választható szét teljesen, addig itt, Európában ez már természetes. Látniuk kell: nem jelent rosszat, hogy a vallást elválasztották a politikától, igazságszolgáltatástól, ez nem jelenti azt, hogy az emberek nem gyakorolhatják a hitüket.

Rachida Lamrabet

Rachida Lamrabet nevét a hazai közönség szinte alig ismerte a XVI. Nemzetközi Könyvfesztiválig. Az 1970-ben, Marokkóban született alkotó első írása 2006-ban jelent meg: a Mercedes 207-ben a fiatal bevándorlók jobb életről szóló álmairól ad látleletet, a marokkói rokonság és az antwerpeni szülők közt ingázó főhőssel, ezzel az alkotással nyerte el a Kif Kif Colour the Arts irodalmi díjat. Első regénye a Nők országa (Vrouwland) 2007-ben jelent meg, 2008-ban pedig az Isten egyik gyermeke (Een kind van God) című novellafüzér. Az idén Budapesten a Nők országát mutatta be Rachida Lamrabet. A regény a hovatartozás problémáját helyezi a középpontba, nőalakjai a Marokkóból Európába, Antwerpenbe költöző Mariam és a Marokkóban élő Faiza kétféle viszonyulást jelképeznek, s ugyanazt a férfit szeretik, illetve szerették. A regény feltár, elemez, és a döntést az olvasóra bízza, tehát nincs konklúzió.