Ember boncasztalon, Krisztus vizeletben

"Ehhez képest még a pornográfia is felüdülés" - mormogja egy múzeumlátogató a debreceni MODEM Messiások című kiállításáról kifele jövet. Hát, a pornó könnyebben értelmezhető, az biztos, azt meg hogy melyiket élvezetesebb nézni - a pornót, vagy a kortárs művész testtel, halállal, megváltással és megváltókkal kapcsolatos alkotásait -, mindenki döntse el maga. Mindenesetre a vendégkönyvet böngészve sem kell sokat lapozni, ahhoz, hogy az ember belefusson szörnyülködő megjegyzésekbe, melyek szerint a kiállítás túl véres, minimum 18 karikás, rémálmokat okoz annak, aki megnézni, méltatlan közegbe helyezi olyan művészek alkotásait, mint Munkácsy Mihály. De van aki, egyszerűen csak azt írja, unja, hogy már megint csak sokkolni akarják a közönséget.

"Radikális művészeti alkotások vannak, de, ami pornográf lenne, olyan nincs" - válaszol kérdésünkre Gulyás Gábor a MODEM igazgatója és a kiállítás kurátora. "Felmerültek olyan művek is a kiállítási anyag összeállításakor, amelyek sérthetik a vallási közösségek érzéseit, de ezek nem kerültek be" - folytatja. Szerinte, aki a bulvármédia fogyasztója, sokkal brutálisabb dolgokkal találkozhat naponta, mint ami a kiállításon látható.

A kiállítás azért is speciális, mert a debreceni múzeum saját vállalkozásáról van szó, eltérően az elmúlt évek gyakorlatától, amely szerint a nagy, tömegeket vonzó kiállítások általában külföldről importált utazókiállítások. A múzeumigazgató elmondta, tudja, hogy a legtöbb múzeum főleg a pénzszűke miatt választja ezt a megoldást, de reméli a Messiásokkal bebizonyosodik, hogy érdemes nagy volumenű kiállításokat a múzeumoknak saját erőből is létrehozni. "A Messiások egy kísérlet is, hogy vajon gazdaságilag is működőképes tud-e lenni egy ilyen kezdeményezés. Másrészről azért is fontos, hogy saját kiállításai is legyenek a hazai múzeumoknak, hogy külföldről is jobban felfigyeljenek ránk. Cél, hogy részévé váljunk annak a nemzetközi diskurzusnak, ami a kortárs kiállításokról szól" - mondja.

Abból, hogy már az első teremben egymással szemben egy Rodin és egy Picasso látható, már sejthető, hogy a kiállítás során jellemző lesz a merőben ellentétes művészi ábrázolások ütköztetése. Látjuk a test részletgazdag, anatómiailag pontos ábrázolását, de látjuk annak szétesett, elnagyolt absztrakt megjelenítését is.

Miféle test adatott nekünk?, A halott ember, A történelem ígérete, A megváltás keresztje A lehengerlő mennyiségű, stílusok, eszközök és mondanivaló szempontjából is nagyon sokféle műtárgyat a kiállítás e négy egymásra épülő téma szerint csoportosítva igyekszik egybe terelni, bár olykor van olyan érzése a látogatónak, hogy egy-egy tárgy kilóg a halmazból, amibe sorolták. A test blokkban ép és sebzett testeket, szentek és művészek szenvedő testét látjuk, találkozunk a test biológiai és transzcendens megközelítésével. Az úgynevezett röntgenszobában a lengyel Dariusz Gorczyca Camera Anatomica című sorozatát nézhetjük meg. Képein egyszerre látható a vonzó burok -egy női test - és az, ami működteti azt - vagyis az izmok és csontok. A filmiparból induló, maszkmesterből kortárs művésszé vált kanadai Evan Penny az anatómiailag pontos, szuperrális ábrázolás felől közelít, de azt megbolondítva, egy hihetetlenül bizarr, torzított női óriásfejet hozott létre, az emberi bőrre megszólalásig hasonlító gumiból, és igazi emberi hajból készítve.

A kiállítás talán legrázósabb része az a szoba, amely a bécsi akcionisták munkásságát foglalja össze. Az önnön testüket felsértő, levizelő, tevékenységükhöz állati belsőségeket és vért is felhasználó Otto Mühl és Hermann Nitsch és Günter Brus negyven évvel ezelőtti munkásságáról joggal feltételezték a kiállítás rendezői, hogy még ma is sokaknál kicsapná a biztosítékot, ezért korrekten egy külön szobát rendeztek be ezekből, amelynek a bejáratánál egy felirat is figyelmeztet, hogy 18 éven aluliaknak nem tanácsos bemenni. Saját testüket művészi akciók szolgálatába állító performerekből azért jutott e szobán kívülre is, példa erre a tel-avivi Sigalit Landau Tövis hulla-hopp című videója, melyben meztelen nő pörgeti a derekán egy a húsába újra és újra belefúródó töviskarikát.

Talán ez, az első része a kiállításnak az, ami leginkább megrázza az embert, mert szó szerint húsba vágó kérdéseket feszeget, ráadásul gyakran húsba vágó eszközökkel. Persze szókimondó, provokáló, gondolkodást és érzelmeket szokatlan eszközökkel kikényszerítő művekből van bőven a kiállítás hátralévő három részében is.

Serrano hullaházban készült szuperközeli és óriásira nagyított fényképein szembesülünk azzal, hogy még az is lehet zavarba ejtően szép, ami felfoghatatlanul borzalmas - egy halott csecsemő ökölbe szoruló keze, vagy egy altatótúladagolásban meghalt nő lakkozott körmű lába. Az amerikai botrányfotós sokkoló képei után szinte felüdítően szellemesnek tűnik a halál tematikát távolabbról érintő belga sztárművész, Wim Delvoye kiállított munkája. Tőle ezúttal nem tetovált malacot, vagy emésztést szimuláló óriásgépet láthatunk - ezeket tavaly az Ernst Múzeum kiállításán lehetett megnézni -, hanem röntgenképekből készült ólombetétes "gótikus" templomablakot.

Ha a kiállítás négy nagy egysége nem is tűnik mindig túl koherensnek, az mindenképp látványos, hogy mennyire odafigyeltek a kiállítás létrehozói arra, hogy milyen műalkotások kerüljenek egymás mellé. Schaár Erzsébet szobrának "szomszédja" Féner Tamás Akt oszlopokkal című fotója, amin Schaár szobra is rajta van.

De megnézhetjük önálló kiállítási tárgyként azt a szobrot is, ami André Kertész Szatirikus táncos című fotóján látható és egymás mellett van kiállítva Ignacy Czwartos és Jaroslaw Modzelewski 20 év különbséggel festett, Malevicset és Strzeminskit ábrázoló képe is. Az egymás szomszédságában lévő kiállítási tárgyak sokszor rímelnek egymásra, de még gyakoribb, hogy a hasonlóságok helyett az ábrázolásmód -és világnézetbeli különbözőségekre irányítja a figyelmet a kiállítás.

A történelem ígérete című blokkban Gulácsy keresztes lovagja és Szervátiusz hatalmas Dózsa szobra mellett megtekinthetjük többek között Hitlert, és Jézust, mint céllövöldén megnyerhető bábukat Anna Margit képén és egy Blue Noses-alkotáson Putyint, amint Jézus gyertyájának lángját őrzi. A Jézussal foglalkozó termekben pedig Munkácsy és Odilon Redon "ártalmatlan" Krisztus ábrázolásai mellett találkozunk vizeletbe mártott (Andres Serrano), gyufákból (Bukta Imre), vagy épp rózsatövisből kirakott (Mátrai Erik) Jézussal, de csináld magad szettel is (Eugeniusz Get-Stankiewicz), amely tartalmazza a feszületet, egy kis Jézus szobrot, egy kalapácsot és apró szögeket.

Ugyanazon a kiállításon látni Munkácsy egyik tanulmányát a Krisztus Pilátus előtt című képhez és Andres Serrano vizeletbe mártott feszületét nem mindennapi élmény. Persze lehet ezen méltatlankodni, de lehet rajta elgondolkodni is.

A kiállításnak is ez és nem a sokkolás volt a fő célja. Azt kutatja, hogy egy olyan korban, amiből már eltűnt a szilárd vallásos világnézetből fakadó bizonyosság az élet és halál dolgaival kapcsolatban, milyen választ lehet találni arra kérdésre, hogy van-e megváltás. És, ha van, akkor ki hozza azt, és miféle megváltást hoz? - magyarázza Gulyás Gábor.

"A kérdés releváns és izgalmas - mondja -, de nehéz rá olyan válaszokat adni, ami nem is leegyszerűsítő, de nem is didaktikus. A kiállításba olyan alkotásokat válogatunk be, ami mindkettőt elkerüli." Arra, hogy mint gondol arról, hogy sokak szerint a kiállítás viszolyogtató és kimerül az öncélú sokkolásban, prüdériát emleget a befogadók részéről és hozzáteszi: "A művészet nem attól nemes, hogy unalmas. A jó művészet felkavaró, megrendítő, hozzásegít ahhoz, hogy ne csak rutinból foglalkozzunk a művészettel és azzal, amit az ábrázol. A jó művészet arról ismerszik meg, hogy képes megteremteni a szembesülés pillanatait".