Dr. Erdő Péter: Csak mítosz a fejlődés

Létrehozás: 2009. december 25., 17:31 Legutolsó módosítás: 2009. december 25., 17:33

A budai várnegyedben a püspöki palota felé baktatunk. Egy óránk lesz, hogy a sok sebből vérző ország és a tucatnyi gonddal küszködő katolikus egyház helyzetéről beszélgessünk dr. Erdő Péterrel. Napjainkban ő Európában a legmagasabb rangot viselő magyar. Forrás: Szabadföld / Hardi Péter, Horváth László

Éppen tíz éve, hogy II. János Pál pápa a székesfehérvári egyházmegye segédpüspökévé nevezte ki, néhány hónapra rá a Szent Péter-bazilikában püspökké szenteltelték, és 2002. december 7-én már az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye főpásztora. Ő Esztergom 82. érseke. Néhány hónapra rá a Bíborosi Kollégium tagjává nevezik ki, 2005-től a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, egy hónapra rá az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke. E sok hivatal mellett tudományos munkássága elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjává választotta. Szívélyes mosollyal, ám fáradtan fogad a bíboros. Épp előző nap érkezett haza Moldvából egy hosszabb tanácskozásról. Mi is a nehézségekkel, a bajokkal kezdjük a beszélgetést.

– Bíboros úr, a társadalom tele van gondokkal. Mitől lehet szép mégis az idei karácsony?
– Éppen attól, hogy karácsony van. Ennek ugyanis nem az az alapvető értelme, hogy minél nagyobb és drágább ajándék kerüljön a fa alá, hanem hogy Isten megtestesült. Ő pedig emberként szolidaritást vállalt velünk, köztük a legszegényebbekkel, akiknek még hajlékuk sem volt. Ez jelent reménységet és biztonságot az idei karácsonyra is.

– Remélnek, hisznek-e az emberek még? Hiszen a hagyományos értékrend mindinkább felborul. Mi a dolga ilyenkor az egyháznak?
– Az, ami kétezer év óta mindig: hirdessük Krisztust, akit megfeszítettek és feltámadt, s aki most is él. A társadalom folyamatosan változik, az emberek véleménye is állandóan formálódik. A mi hitünk azonban állandó, hiszen nem vélekedéseken alapszik, hanem Jézus Krisztuson, aki történelmi személyiség, nem mitológiai alak.

– Összefügg-e ez a felismerés a kulturális és társadalmi fejlettséggel?
– Vajon mi a fejlettség? Az, hogy az egyik ország bizonyos mutatók szerint előbbre tart, mint a másik? De merre van az előre? Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez volna a mérce. A fejlődés mítosz, mint ahogy az is, hogy a világ egyre jobb lesz. A történelem nem erről szól.

– Azt kell tehát inkább meghatároznunk, hogy mi a jó?
– Pontosan, s ehhez kell viszonyítanunk, hogy mi az előrelépés és mi a visszalépés. Most ősszel az afrikai szinóduson 250 püspök előadását hallgattam végig. Egyetlenegy sem használta a fejlődés szót. Viszont annál többen mondták, hogy tíz évvel ezelőtt jobb volt az egészségügyi ellátás, az iskola, az élelmezés és a közrend. Az afrikai emberek minden nyomorúságuk ellenére vidámabbaknak tűnnek fel, mint az európaiak.

– Mi tehát a mérce?
– Az ember boldogsága.

– S miképpen szolgálhatja ezt a technikai civilizáció?
– A technikai civilizáció is lehet jó vagy rossz. Általában az előnyeit szokták emlegetni, pedig lehet káros is, például az egészségre, mert általa túlhajszoljuk magunkat, vagy a családra, mert nincs időnk egymásra.

– Egyesek túlhajszolják magukat, mások viszont a munkát Isten büntetésének fogják fel…
– Ők tévednek. Az egyház szociális tanítása szerint az igazi munka nem büntetés, hanem alkotás. Régen a mesteremberek örültek, hogy használták az alkotásaikat. S itt nem kell hű, de nagy dolgokra gondolnunk. Emlékszem, a nagymamám karácsony előtt mindenkinek külön játék állatot varrt. Örült, amikor látta, hogy játszunk vele, és mi is, mert ez csak a mienk volt.

– Van-e erejük az egyház mind idősebb papjainak terjeszteni ezeket a nézeteket?
– Kell lennie. Ne feledjék el, hogy Jézus tizenkét igen képzetlen emberre bízta az örömhír hirdetését, és az ő tanúságtételükből nőtt ki az egyház a Szentlélek segítségével.

– A papok fogékonyak az újabbnál újabb kommunikációs lehetőségekre, amelyekkel a fiatalokat meg lehet nyerni?
– Szeretném hinni, hogy igen. A hagyományos missziós eszközök, a beszéd és a képek mellett használjuk a mai művészeti irányzatokat is. Példaként említem a városmissziónkat, amelynek során a gospel fesztiválon nyolcezer fiatal vett részt. Igyekszünk tanulni dél-amerikai testvéreinktől is, akik zenével, énekkel, tánccal teremtenek kapcsolatot fiatalokkal, sőt, még diszkót is működtetnek – persze az egyház számára elfogadhatót, de szerveznek karnevált, tartanak fenn sportegyesületet is. Épp most telepedett meg egy ilyen területen működő brazil katolikus közösség Budapesten.

– A fiatalok talán a világon mindenütt bizonytalanságban élnek. Kevesebb a munka, és ami még aggasztóbb: felbomlóban vannak a családok. Számíthatnak az egyház közösségeire, útmutatására?
– Természetesen mindenféle élethelyzetükben számíthatnak ránk. Az egyik húgom évekig dolgozott Németországban tudományos kutatóként. Említette, hogy milyen erőt jelentett számára, hogy a templomban magyar közösségre talált.

– Kívülállónak úgy tűnik fel, hogy nemcsak magas a papok átlagéletkora, hanem kevesen is vannak.
– Ezért a terhek egyre nagyobb részét vállalják a világi hívek. Ma már több mint tízezer olyan katolikus világi van hazánkban, aki hitélettel kapcsolatos diplomát szerzett, és így alkalmas különféle egyházi szolgálatokra. Önkéntes munkájuk óriási segítség.

– Közéjük tartoznak az egyház szociális munkásai is?
– Így van, csak az Esztergom–Budapesti Főegyházmegyében 250 karitász munkatársunk végez rendszeresen ingyenes és önkéntes munkát. Azért is nagyon örülünk nekik, mert ők ismerik igazán a plébánián élő embereket és gondjaikat.

– Jobban, mint a plébánosok?
– Sok esetben igen, s erre a gyógyszerakciónk a legbeszédesebb példa. Két éve, amikor ismét emelték a patikaszerek árát, meghirdettük, hogy minden plébániáról a legrászorultabb egy-két beteg költségét átvállaljuk. Nos, a plébánosok körülbelül fele azt válaszolta, hogy nem ismer ilyent. Akciónk mégis sikeres lett, mert a feladatot végül a karitász munkatársaira bízták, akik ma már azokat a tehetősebb híveket is keresik, akik magukra tudják vállalni, hogy hozzájárulnak a rászorulók gyógyszerköltségeihez.

– Számos elfoglaltsága mellett jut ideje egyházmegyéje plébániáinak a látogatására is?
– Ez a püspökök kötelessége, még ha helyettesíthetik is őket ebben a szolgálatában. Én viszont januártól szeretném személyesen is meglátogatni valamennyit. S nemcsak a plébániákat, hanem az intézményeket, a betegeket is.

– Karácsonykor egy főpásztor programja igen sűrű lehet.
– Az éjféli misét hagyományosan a budapesti Szent István-bazilikában celebrálom, a másnap délelőtti nagymisét pedig Esztergomban. Szentestén részt veszek szemináriumi ünnepségen, de találkozom a nyugdíjas paptestvérekkel is, és éjfél előtt mindig adódik egy negyed vagy fél óra, amikor a házban dolgozó munkatársaimmal gyertyát gyújtunk, felolvassuk a karácsonyi történetet, imádkozunk, s megtaláljuk az ajándékokat is a fa alatt.

– Jut azért ideje a pihenésre is?
– Általában 25-én estétől 26-án estig. Utána, a két ünnep között szoktam találkozni a fogyatékkal élőkkel, és minden alkalommal ellátogatok valamelyik börtönbe is, a rabok közé. Ők is nagyon várnak. Az év fordulóját pedig ismét Esztergomban töltöm. Éjféltájban a kápolnában imádkozom, az új esztendőt pedig szentségimádással kezdem.

Eltelt egy óra. A bíboros még szabódva, de vállalkozik rá, hogy néhány fényképet készítsenek róla és kedves mosollyal még két könyvet is kapunk útravalóként, karácsonyi ajándékként. Meggyőződhettünk: a bíboros sokszor modern gondolataira, segítő-jobbító útmutatásaira milyen nagy szüksége van az egyházi közösségeknek. Csak eljusson hozzájuk.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben