Csengetés előtt – Jön a közoktatási reform

Régi idők beidegződéseit idéző módon tanítási szünetet rendeltek el múlt pénteken a győri óvodákban és iskolákban, hogy a pedagógusok meghallgathassák a városukba látogató oktatási államtitkárt, Hoffmann Rózsát. Bár névsorolvasás nem volt, a tanárok többsége a Széchenyi Egyetem sportcsarnokában töltötte a napot, hogy tájékozódjon az új irányvonalról. Pedig a lényeg, a szaktárca nagy dobása, az új közoktatási törvény bemutatása még hátravan. A minisztériumi vezetés egyelőre a nagy vihart kavart – Pokorni Zoltán, az első Orbán-kormány oktatási minisztere által is élesen kritizált – felsőoktatási tervezet kapcsán támadt tüzeket igyekszik oltogatni.

Az óvodától a középiskoláig tartó időszakot átfogó közoktatási törvényről egyelőre csak általánosságokat hallani. A pedagógusok és szülők izgalma érthető, hiszen az államtitkárságnak már az első lépéseit is nagy elszántság jellemezte, amikor a nyár közepén eltörölte az előző reformok több vívmányát, köztük a buktatás tilalmát. Hoffmann már akkor megígérte, hogy nem módosítgatják tovább a régi törvényt és a Nemzeti alaptantervet (nat), hanem a lehető legrövidebb időn belül újat készítenek. A repülőrajt lendületéhez képest meglehetősen lassan készül a tervezet, és félő, hogy az eredeti határidőt, a törvény jövő tavaszi elfogadását csak úgy tudják tartani, ha megrövidül az egyeztetésekre szánt időt.

Pedig a tervezet kidolgozása nem is áll olyan rosszul, mint az azt övező titkolózás alapján gondolni lehetne. A HVG birtokába került változat még magán viseli ugyan a kiforratlanság jeleit – ezt jelzi az olyan megfogalmazás, hogy a pedagógus a nevelési folyamat irányítója, aki „tevékenykedteti” a tanulókat –, ám a szöveg van annyira részletes, hogy a lényegét illetően már nem sokat fog változni.

Új tézisek fejezetcím alatt foglalta össze a tárca azokat a pontokat, amelyek megkülönböztetik az új törvényt a régitől. Alaptétele, hogy „a közoktatás közszolgálat és nem szolgáltatás”, és hogy a pedagógusok, gyermekek, illetve szüleik jogai és kötelességei egységet alkotnak. Ahogy a tárcánál mostanában többször is hangsúlyozták: „nem a szülő a megrendelő, hanem maga a nemzet”. A tervezetben – amelynek „jogforrásai” között ezúttal is kitüntetett helye van az úgynevezett nemzeti együttműködési programnak – visszaköszön az államtitkár által korábban gyakran hangoztatott állítás is, hogy a pedagógusok mostanra eszköztelenné váltak a nevelési munkájukban.

Az elődeinél jóval rövidebb törvényben számos részlet a mellékletekbe kerül, vagy később miniszteri rendeletekkel, utasításokkal szabályoznák. Az egyik legfőbb újdonság a tankötelezettségi korhatár leszállítása egy évvel – 17 évre –, ami egyébként Hoffmann pártja, a KDNP korábbi oktatási programjában még 16 év volt. A tankötelezettség időszakának csökkentését gyakorló pedagógusok régóta szorgalmazzák, mondván, sokak csak vergődnek az utolsó, „túlkoros” éveikben. A változtatás egyik indoka, hogy módosulna a szakiskolai oktatás időtartama is, és így normál esetben a tanuló 17 éves korára érne véget a hároméves szakiskolai képzés, és a mínusz egy évvel az állam is spórolna. A tankötelesség 6 éves korban kezdődik, a gyereknek pedig legkésőbb annak az évnek az őszén meg kellene kezdenie az iskolát, amelyikben betölti a hetedik életévét.

A legtöbb vita az érettségi újraszabályozása körül várható. A tervezetből hiányzik például az előrehozott érettségi nevesítése – s vélhetően nem feledékenységből, ennek elhagyását ugyanis már a KDNP oktatási programja előrevetítette. A kötelező érettségi tárgyak száma az eddigi ötről (magyar nyelv, történelem, matematika, idegen nyelv, egy választandó) hatra emelkedne, így biológiából, fizikából, földrajzból vagy kémiából lenne kötelező érettségizni.

A Hoffmann-féle oktatási kormányzat új fogalommal is gazdagítaná a közoktatást. A középiskolai végbizonyítvány megszerzése – és így az érettségire bocsátás – előfeltétele lenne 60 óra „kötelező önkéntes” munka, amit (ahogy az egy 2009-es MDF-es javaslatban is szerepelt) szociális, karitatív tevékenységgel lehetne teljesíteni.

A tárca hídprogramot indítana az egyes iskolatípusok közötti átmenet nehézségeivel küzdő diákok megsegítésére. Az általános iskolát megelőzhetné, illetve követhetné egy-egy előkészítő, illetve ráadás iskolai év. Ugyanakkor a tervezetben már nem esik szó az eddig jól működő nyelvi előkészítő évfolyamokról, ellenben arról igen, hogy három nyelv lenne kötelező a gimnáziumokban.

Újranyitnák az előző kormányzati ciklusban bezárt kisiskolákat, és minden olyan településnek kötelező lenne tagiskolát működtetnie, ahol legalább nyolc tanköteles korú gyermek családja igényt tart erre. S bár ezekben összevont osztályok is lehetnének, kérdés, hogy az esetleg évről évre változó létszámhoz hogyan tudna rugalmasan alkalmazkodni az intézményrendszer. Minden általános iskola – ahol ezt az úgynevezett sajátos nevelési igényű tanulók száma indokolja – köteles lenne külön kis létszámú osztályt szervezni. A szöveg azonban nem teszi egyértelművé, kik kerülnének ide, illetve a normál osztályokba, s mi történik akkor, ha a kis létszámúba „utalt” gyerekeket a szülők nem hajlandók elvinni oda. Az sem világos, hogy mikor kellene erről döntést hozni: a beiratkozás előtt vagy után. Az induláskor létrejövő tanulói jogviszony ugyanis nagyon erős jogosítványokat ad, ettől kezdve nehéz a szülőt bármire is rávenni, amit nem akar a gyerekének. Ha viszont már a beiratkozás előtt eldől, hogy egy iskola indít kis létszámú osztályt, akkor ezzel annak a veszélynek teszi ki magát, hogy elkönyvelik részben kisegítő iskolának, és spontán szegregáció alakulhat ki.

A tervezet szerint az Orbán-kormány 2013-ra beteljesítené Medgyessy Péter volt szocialista miniszterelnök 2002-es választási kampányban tett ígéretét, és minden általános iskolás ingyen kapná meg a tankönyveket. Ezek az iskola tulajdonában maradnának, a tanuló csak kölcsönözné azokat. A szabad tankönyvválasztásnak a korlátozott anyagi lehetőségek mellett az is határt szabna, hogy – a konkrét követelményeket tartalmazó alaptanterv miatt – várhatóan csökkenni fog a tárca által engedélyezett tankönyvek száma.

Az oktatás tartalmának centralizációja hangsúlyos eleme ugyanis az új koncepciónak. Megerősítenék a nat szerepét, sőt a jövőben a kerettanterv kiadására is csak a miniszter (államtitkár) lenne jogosult. Ő jelenleg nemcsak kiad kerettanterveket, hanem más szervezet által alkotottakat is jóváhagyhat, illetve ajánlhat. További kikötés, hogy a helyi tantervek csak arról a 10 százaléknyi szabadon választható tananyagról rendelkezhetnének, amit a kerettanterv nem fed le. A pedagógiai programban pedig ki kellene térni a nevelési értékek mellett például az öltözködés és a viselkedés rendjére is.

A tervezet megváltoztatná az általános és középiskolai felvételi rendjét. Visszaadná a középiskoláknak a vizsgáztatás jogát, de a felvételit ki is lehetne váltani a központi mellett a nyolcadik osztályban megírt kompetenciafelméréssel is. Hoffmannék átjárhatóságot írnának elő a gimnázium, a szakközépiskola és a szakiskola között. Ebben némi képmutatás is tetten érhető, mivel a tervezet más pontjai egyértelműen arra utalnak, hogy a szakiskolából már nem vezet út más iskola felé, csak és kizárólag a munka (rosszabb esetben a munkanélküliség) világába. A gimnázium feladata az új megfogalmazás szerint felkészíteni „a felsőoktatásban való helytállásra”, ami visszatérés ahhoz a korábbi felfogáshoz, hogy nincs szükség olyan gimnáziumra, amely nem a felsőoktatásba jutást tűzi ki célul a tanulói elé, csak azt, hogy érettségit szerezzenek.

Külön fejezet szólna az egyházi iskolákról, amelyeknek meglehetősen nagy szabadságot adna az eltérésre a központi irányelvektől, mind az oktatás tartalmában, mind a finanszírozásban (a magániskolákra az általános szabályok lennének érvényesek). Az egyházi oktatás világából adaptálná ugyanakkor a szaktárca a „világi” közoktatásba az előbbinél évek óta működő pedagógiai-szakmai értékelőrendszert. Ez lehetővé teszi a pedagógusok rendszeres ellenőrzését, a kritériumoknak nem megfelelők kiszűrését. A „jókat” viszont életpályamodell segítené a boldogulásban.

Újdonság, hogy a központosítási elveknek megfelelően az igazgatói kinevezéseknél egyetértési jogot kapna az Oktatási Hivatal, és a tervek szerint csak egyszer lehetne meghosszabbítani a vezetői megbízást. Ez azzal járhat, hogy a hivatalban lévő iskolaigazgatók legalább fele a törvény hatálybalépése után, a ciklusa lejártakor automatikusan távozni kényszerül, ami tulajdonképpen büntetné őket. Nem tudni, honnan támadna hirtelen a helyükre megfelelő számú képzett vezető, hiszen egy-egy igazgatói pályázatra manapság általában egyvalaki (statisztikailag 1,1 fő) jelentkezik, többnyire épp az aktuális igazgató. Mi más lehet a törvényalkotó célja ezzel a szűkítéssel, mint az, hogy maga döntsön a megüresedő igazgatói helyek betöltéséről.