Boldogok, akik üldözést szenvednek

II. János Pál pápasága alatt 482 személyt avatott szentté, 1342-t boldoggá abban a meggyőződésben, hogy soha akkora szükség nem volt példaadó életek felmutatására, mint a XX. század utolsó évtizedeiben. Utóda, XVI. Benedek folytatja ezt a gyakorlatot. Nem véletlen, hogy mindketten apostoli rendelkezést adtak ki (1983-ban, illetve 2008-ban) a szentté és boldoggá avatási eljárásokról. Pontos előírásokkal szabályozták, mi a feladata a kezdeményező egyházmegyének, s mi a római hivatalnak. Így, bár több a boldog és szent, mint korábban, a kanonizáció folyamata nem lett egyszerűbb, sőt. Gyakran még mindig évtizedekre van szükség, hogy Isten alázatos szolgái megdicsőüljenek.

Könnyebb az eljárás, ha mártíromságról van szó, mint ha az életszentséget kell - imameghallgatásokkal, csodákkal - bizonyítani. Ez magyarázza, hogy miközben hívők sokasága várja Mindszenty József boldoggá avatását, a 2006-ban felterjesztett Meszlényi Zoltán segédpüspöknek a pápa már idén júliusban elismerte a vértanúságát, ami a boldoggá avatás előfeltétele. Nemcsak Mindszenty József ügye húzódik, hanem a börtönre ítélt Márton Áron erdélyi püspöké, Endrédy Vendel zirci apáté, a győri karmelita Marton Marcellé, Brenner János 1957-ben meggyilkolt szombathelyi papé, három szalézi szerzetesé, a '45-ben szovjet katonák által agyonlőtt Bódi Mária Magdolnáé, Bálint Sándor néprajztudósé is - hogy csak a XX. század második felének nagyjairól beszéljünk. A hívők persze tudnak várni, ahogy sokáig vártak a vértanú Apor Vilmos (1997) és Salkaházi Sára (2006), valamint a szentként tisztelt szemorvos, Batthyány-Strattmann László (2003) boldoggá avatására is.

A kívülállók ügyes lobbitevékenységnek tudják be egy-egy nemzeti egyház szentté vagy boldoggá avatási kérelmeinek sikerét, s úgy vélik, a magyarok e téren nem jeleskednek. A kommunizmus számos papi áldozatát boldoggá avatták már a világban, s lám mi elkéstünk, vagy rosszul végezzük a munkát. Ennek ellentmond, hogy II. János Pál 2001-ben boldoggá avatta Romzsa Tódort. A vértanú munkácsi püspök posztulátora (előterjesztője) ugyanaz a Szőke János szalézi szerzetes volt, aki Mindszenty ügyét is képviseli, s aki Rómába vitte az Erdő Péter bíboros által előterjesztett Meszlényi Zoltán aktáit, de ő foglalkozott Salkaházi Sára ügyével is. Nem rajta múlik a késlekedés, sokkal inkább azon, hogy a kommunizmus évtizedeinek egyházi feldolgozása még várat magára. Noha Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című kiváló munkája a mártírok, meghurcoltak egész sorát vonultatja fel, az intézményes kutatások lassan indultak el. Már-már többet tudunk az ügynöki munkára kényszerített egyházi személyekről, mint a hitük mellett kitartó, meghurcolt, meggyötört papokról vagy apácákról.

Nem segíti a múlt feldolgozását, hogy a Mindszenty-ügyben nincs egységes álláspont. A hercegprímás igazságának elfogadása ugyanis szembehelyezkedés a Szentszék keleti politikájával, melynek megkérdőjelezhető - sokak szerint elhibázott - voltát Róma még mindig nem ismeri el. És szembehelyezkedés Lékai László bíboros kis lépések politikájával is. Mindszenty boldoggá avatása a szakértők szerint azon áll vagy bukik, hogy a Szentszék miként értékeli konfliktusát VI. Pál pápával.

Egyszerűbb kérdés Mindszenty segédpüspökének, Meszlényi Zoltánnak a megítélése: az ő mártíriuma, engedelmessége vitán felül áll. Boldoggá avatásával indul a kommunizmus magyar egyházi áldozatai előtti hivatalos főhajtás és a múlttal való komoly számvetés.

Krisztus katonája

Meszlényi Zoltán (1892-1951) fellelhető beszédeinek visszatérő fordulata a vallomás: Krisztus katonája vagyok, és a biztatás a bérmálkozóknak, kispapoknak: legyetek Krisztus katonái. A lelki élet mindenkor harcra kész hősévé kell válni - mondja -, fel kell venni a küzdelmet a világ démoni erőivel az erkölcsért, a jóért. A mártíromság fényében a kissé szürke, jeles retorikai képességekről kevéssé árulkodó prédikációk minden mondata világít, egyszerűségükből töretlen, mély hitet olvashatunk ki, eltökéltséget akár a vértanúságra is. Pedig Meszlényi Zoltán - a XII. századból eredeztethető nemesi Meszleny família sarja - nem mártírsorsra készült. Amikor az esztergomi bencés gimnáziumban tett érettségi után, 1909-ben jelentkezik Vaszary Kolos bíboros érseknél, és felvételét kéri a főegyházmegye papi szemináriumába, a szülői házból hozott mély hit mellett nagybátyja, a szatmári püspök példája lebeg a szeme előtt. A jó eszű fiút a bíboros Rómába küldi, ahol a Collegium Germanicum-Hungaricum növendékeként három év alatt dicséretes eredménnyel megszerzi a filozófia doktora fokozatot. Ezután komoly kánonjogi tanulmányokat folytat.

1915 októberében szentelik pappá Innsbruckban, ahová a kollégium a háború miatt áttette a székhelyét. Hazatérése után Csernoch János bíboros Komáromba küldi káplánnak, de alig fél év múltán visszarendeli Esztergomba, mert szüksége van a jól képzett fiatal kánonjogászra. 1917. március 2. után egyre magasabb beosztásban a mindenkori prímás jobbkeze. Serédi Jusztinián alatt érseki és prímási irodaigazgató, majd 1937-től segédpüspök. Rengeteget dolgozik a háború alatt és után is, immár Mindszenty József irányítása alatt. Mivel nyíltan nem konfrontálódik az ország új vezetőivel, úgy gondolja, elfogadhat egy svájci meghívást. Amikor 1950-ben az ÁVH nemet mond, már tudja, hogy sorsát ő sem kerülheti el.

Miután június 5-én meghal a hercegprímást helyettesítő Drahos János, új érseki helynököt kell választani. Rákosiék úgy gondolják, Beresztóczy Miklóssal jól együtt tudnának dolgozni, ám a testület Meszlényi Zoltán mellett dönt. Ez, mint két nappal később Rákosi Grősz József kalocsai érsekkel tudatja, ellenséges lépés az állammal szemben. Június 29-én az állambiztonságiak elhurcolják az új helynököt, aki soha nem térhet vissza Esztergomba. Előbb a budapesti gyűjtőfogház, végül a kistarcsai internálótábor lakója.

Rabtársai szerint mély alázattal tűrte a megpróbáltatásokat, az ütlegelést, a gyógyszermegvonást, a cella fagyos hidegét, a hangszórók állandó üvöltését. Ő többet szenvedett, mondta egyik társának a keresztre feszített Krisztusra utalva. 1951. március 4-én meghalt. A rákoskeresztúri köztemetőben jeltelen sírba temették. 1966-ban exhumálták, földi maradványait átszállították az esztergomi bazilika altemplomába, s a nyilvánosság kizárásával eltemették.