Bölcskei Gusztáv: a mai világ nem tud mit kezdeni a halállal

Létrehozás: 2010. november 02., 11:57 Legutolsó módosítás: 2010. november 02., 11:58

A mai világ valóban nem tud mit kezdeni a halállal való közvetlen szembesüléssel – emelte ki az InfoRádiónak nyilatkozva Bölcskei Gusztáv. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke az Aréna című műsorban arról is beszélt, hogy az életben ott van az a törékenység, amelyik nem abba a siker- és fogyasztás-orientált világba visz bennünket, ahová a legtöbb mai irányzat, amelyik próbálja azt sugallni, hogy addig és akkor vagy értékes, amíg ilyen vagy. Forrás: inforadio.hu / Kocsonya Zoltán

Köztudomású, hogy a halottak napja nem tartozik a hivatalos református ünnepek közé, azért talán mondhatjuk, hogy a halottak emléke előtti tiszteletadás vagy az emlékezés ilyenkor azért a reformátusok, a református gyülekezetek számára is fontos és hangsúlyos ezekben a napokban.

Természetesen. Valahogy talán azzal tudnám összehasonlítani, hogy a római katolikusok számára például a házasság szentség. Mi nem mondjuk azt, hogy szentség, de azt mondjuk, hogy szent ügy. Tehát ugyanolyan fontos, és azt gondolom, hogy amikor az emberlétnek ennek a nagyon sajátos egyedi vonására gondolunk, ami az élők és a halottak közötti kapcsolat, ha nem félreérthető ez a kifejezés. Hiszen az is egyfajta kapcsolat, ahogyan valaki eszünkbe jut, valakire emlékezünk, valakire, aki már talán néhány évtizeddel ezelőtt elment a minden élőknek útján, vagy nem régen veszítettük el, ha rá gondolunk egy virágcsokorral vagy éppen egy csendes imádság elmondásával, akkor természetesen nem lehet felekezeti határokat húzni, hogy kinek fontos vagy kinek fontosabb. Azt gondolom, hogy nem lehet teljes az emberi életünk, hogyha azzal a nagy kérdéssel nem szembesülünk, amit maga a halál tesz fel nekünk, a mások halála és a magunk halála is, különösképpen nem tehetjük ezt, hiszen mi abban hiszünk, hogy nekünk olyan urunk van, a feltámadott Krisztus, aki élőkön és holtakon uralkodik, így mondja az Újszövetség.

Talán mi protestánsok kicsit szűkkeblűen bánunk a halottakra való gondolással, hiszen el akarva kerülni azt, hogy mi ne imádkozzunk a halottakért, ne szólítsuk meg őket, ugye ez a református hagyománytól idegen, de talán egy kicsit úgy ki is rekesztjük őket. Én azt gondolom, hogy érdemes azon elgondolkodni, hogy mit is jelent az, hogy azok, akik a mi számunkra halottak, azokról mégis a mi hitünk szerint azt kell mondani, hogy ők valamiképpen Isten számára és Isten szemében élnek. Ha úgy határozzuk meg a halál tényét, hogy az a kapcsolatok felbomlása, hiszen ez lehet szinte biológiailag is azt mondani, ugye a régiek azt mondták, az emberek azért halnak meg, mert nem tudják összekötni a kezdetet a véggel, azaz felbomlik, összeomlik a keringés, és megszűnnek azok az emberi lelki és fizikai kapcsolatok, amelyek minket egy másik élő emberhez fűztek, de a keresztény hit éppen azt állítja, hogy Isten számára ez a kapcsolatrendszer, ez nem bomlik fel a halállal.

Éppen az a keresztény üzenetnek a középpontja, hogy Krisztusban Isten megtörte a halál egyeduralmát és a halál mindent elpusztítani akaró hatalmát, és ezzel adott nekünk reménységet. Tehát én azt hiszem, hogy ezekben a napokban mindannyian elgondolkodunk saját halottainkról, családunkról, barátainkról, akik, ahogy haladunk előre az életben, egyre inkább többen lesznek, és szeretnénk az emberségünket úgy is megőrizni és úgy is megpróbálni, hogy egyrészt nem felejtkezünk el róluk, és hisszük, hogy amikor mi talán már nem vagyunk képesek emlékezni, akkor is van valaki, aki róluk is megemlékezik, és ez a mi urunk, Jézus Krisztus.

Ehhez kapcsolódóan éppen egy református lelkész írta egy hetilapban a Halottak Napjához kötve azt a gondolatot, hogy református értelemben minden halottak napja a Krisztus melletti döntésre és a hit megerősítésére figyelmeztet. Ennek hitbéli üzenete is van a reformátusok számára?


Mindenképpen van, hiszen azt látjuk, hogy a mai világ valóban nem tud mit kezdeni a halállal való közvetlen szembesüléssel. Ezt valahogy távolítja magától, behelyezi intézmények közé, megjelenik számára a halál mint tény, legtöbbször mint erőszakos halál a képernyőkön, hiszen ez uralja sok tekintetben a filmeknek a világát, és így tovább. De nincs meg az a személyes kapcsolata és személyes tapasztalása, ami, mondjuk egy korábbi nemzedéknek meglehetett, ahol látta a kis unoka azt, hogy a nagyapja, a nagyanyja ott fekszik az ágyban, beteg, és aztán meghal. És ez nem volt egy olyan esemény, amit valahová el kellett volna rejteni, mert ezt látta, hogy ez hozzátartozik. Az életnek van kezdete, és az életnek van vége. És nyilvánvalóan más a viszonyulása az embernek a saját életéhez is, hogyha úgy tud tekinteni a halálra, mint ami nem a teljes megsemmisülés és mindennek a vége, hanem van hite abban, aki ott van, amikor az emberi kapcsolatok felbomlanak és megszűnnek, tehát ilyen értelemben valóban hitbeli dolog az, hogy hogy tudunk tekinteni az életre és a halálra.

Talán szabad itt idézni azt a református világban nagyon elterjedt hitvallást, a Heidelbergi Kátét, ami a mi egyházunk is hivatalos irataként ismer el. Ez kérdés-felelet formájában dolgozza fel a református keresztény hit dolgait. Nem azzal kezdődik, hogy mit hiszel vagy mit kell tudnod, hanem ezzel a kérdéssel kezdődik, hogy micsoda - a régies formát mondom -, micsoda tenéked egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban, mert az élet és a halál, az adja együtt a teljes emberlétet, és az embernek az élethez is és a halálhoz is szüksége van reménységre, és ezt a reménységet adja a Krisztusban való hit. Tehát ilyen értelemben valóban igaz ez a megfogalmazás.

Ha jól értettem a szavaiból, akkor a régi korok emberei még sokkal inkább a maga természetességében, az élet lezárásaként fogták fel a halált is? Ma már egy kicsit eltoljuk magunktól, és misztifikáljuk ezt a dolgot.

Igen, egyrészt úgy van ez, hogy a halálnak valóban a természetessége tűnt el, és annak az embernek, annak a világnak a számára, amelyik hozzászokott az elmúlt évszázadban vagy évtizedekben, hogy tulajdonképpen mindent meg tudunk oldani, jönnek zseniális új találmányok, amelyek korábban nem látott lehetőségekhez juttatnak bennünket, az életünk könnyebbé válik, az életünk hosszabb lesz, tovább tudunk élni, ott marad egy nagyon zavaró tényező, egy makacs zavaró tényező, ez pedig a halál.

Amin nem tudtunk úrrá lenni.

Amin nem tudtunk úrrá lenni, és éppen ezért vagy az a reakció, hogy hát azt valóban valahova delegáljuk, legyen az bent az intenzív osztályon, az elfekvőben, és így tovább, az ne legyen az életnek a része, vagy pedig valamiféle olyan misztifikálása kezdődik el vagy éled újjá, amelyik meg megint csak elfedi és eltakarja a valóságot. Tehát ebben én azt gondolom, hogy a keresztény hitnek van egyfajta realitásérzéke, amelyik számol azzal a valósággal, amit az emberi élet végessége jelent. Ugyanakkor nem esik kétségbe, mert azt mondja, hogy nem ennyiből áll a dolog. És ezekre a zsákutcás megoldásokra, amelyek vagy elfojtják, kiszorítják, vagy át akarják sminkelni, ugye ahogy nyugat-európai, amerikai civilizációkban már ez egy külön ipar, hogy hogy kell széppé varázsolni a halottat is, mert az ember nehezen viseli el, a mai nyugati kultúra nehezen szembesül az öregedés, a tehetetlenné válás, és végül is a halál tényével ahelyett, hogy valóban szembesülne ezzel, tudná feldolgozni, tudna vele együtt élni, és tudna nem összezuhanni.

Aki így a maga természetességében tudja elfogadni a halált és az élet lezárultát, az a mindennapi életben is másképpen él? Tehát az életfelfogása vagy az életstratégiája is más?

Én biztos vagyok benne, hogy a mi hitünk nem egyszerűen azt mondja, hogy az életnek természetes vége a halál, hanem mi azt mondjuk, hogy a halálnak van, nem a halálé az utolsó szó, hanem azé a Krisztusé, aki élőkön és holtakon uralkodik, akiről ugye az derült ki, hogy a halál nem tudta legyűrni. És persze, hogyha az ember így tekint a halálra, akkor megváltozik az élete is, nem tekinti azokat a dolgokat mindenhatónak, örökkévalónak, amelyek ehhez az élethez kötik, vagy nem mondja azt, hogy csak akkor élsz igazán, hogyha sikeres vagy, fiatal vagy, gazdag vagy, szép vagy, mert az élet nemcsak ebből áll. Az életben ott van az a törékenység, amelyik nem abba a siker- és fogyasztás-orientált világba visz bennünket, ahová a legtöbb mai reklám és irányzat, amelyik próbálja azt sugallni, hogy addig és akkor vagy értékes, amíg ilyen vagy. Hanem az egy egészen más életszemlélet, amiből valóban az következik, hogy én másképp látom a mások és a magam gyengeségét, mások és a magam erőtlenségét, mások és a magam halálát, és mindezt tudom úgy tenni, hogy azok az értékek, amelyek valóban fontosak, amelyek valóban megmaradnak, azok nincsenek kiszolgáltatva az idő múlásának.

A teljes adást ide kattintva hallgathatja meg.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben