Bicskei Bertalan hihetetlen kalandjai Afrikában

– Sokakat meglepett, amikor otthagyta a magyar futballt, és szövetségi kapitányi állást vállalt Libériában. Fél év alatt mire jutott?

– Ennyi idő nyilván nem elég ahhoz, hogy az ember munkája meglátszódjék az ország futballján, de az első lépéseket megtettük, és nem haladunk rosszul.

– Miért ment el itthonról?

– Nem volt állásom, könyökölni meg nem akartam. A szünetet írásra használtam, a Kapusok könyve azoknak szól, akik a gólvonalon állnak. Van benne módszertan, pszichológia és sok tapasztalat, hiszen valamikor én is válogatott kapus voltam. Amikor befejeztem, szóltam az ügynökömnek, hogy nézzen szét külföldön. Több lehetőség körvonalazódott, de ezt találtam a legérdekesebbnek. Százhuszonnégyen jelentkeztek a posztra, ha ezt tudom, talán be sem adom a pályázatomat. De szerencsére nem tudtam. Végül hárman maradtunk, az állásinterjú után pedig mellettem döntöttek.

– Korábban tudott valamit Libériáról? Nekem speciel térkép kellett ahhoz, hogy belőjem, Afrika nyugati felén, az Atlanti-óceán partján fekvő miniország...

– A Honvédban volt két libériai játékosom, Moses, aki azóta is Magyarországon él, illetve Tarlou, aki Indonéziában nemrég fejezte be a profi futballt. Meg aztán itt van az 1995-ben Aranylabdát nyert libériai ikon, George Weah, akit minden futballszerető ismer. De persze ez egészen más, mint személyesen megélni az itteni viszonyokat.

– Miért, azok milyenek?

– Nagyon kemény az élet, európai szemmel nézve rengeteg a nehézség. Négymillió lakos, abból kétmillió a fővárosban, Monroviában él, a hivatalos nyelv az angol. A tizenhárom éves polgárháború alatt tönkre tettek szinte mindent, most folyik az újjáépítés. A focival is ez a helyzet.

– Leírná, milyen körülmények között él?

– Elhelyezésemre nem lehet panasz, igyekeznek luxusban tartani. Egy apartmanban lakom, ablakom az Atlanti-óceánra néz, van telefon, internet, autó sofőrrel. Felállt az új szövetség is, a vezetők bíznak bennem. A fizetés néha csúszik, de komolyan mondom, ez a legkevésbé érdekel. Úgyis mindig megjön, és én is bízom bennük. Az adott lehetőségek között mindent megtesznek a válogatottért, és ezt nagyon értékelem. Az időjárás télen elég mostoha, ugyan nincs hideg, de fél évig esik. Most nyár van, jobb a helyzet, ilyenkor a meleghez kell alkalmazkodni.

– Mi a helyzet a futballal?

– Feladatom összetett, az A válogatott mellett az olimpiai is hozzám tartozik, és amikor néhány napja visszajöttem, meglepve tapasztaltam, hogy a női válogatott felügyeletét is megkaptam. A férfi nagyválogatottban volt egy kis problémám az érkezésem után, de az ügyben még az ország miniszterelnöke is mellém állt. Három játékost el kellett küldenem. Nem stílusom az ilyesmi, de nem tehettem mást. Kiszöktek az edzőtáborból. Európában ilyen esetben megkapják a büntetést, befizetik a több ezer eurót, aztán elfelejtik az egészet. Itt azonban egészen más mentalitásúak a játékosok, megpróbálják utánozni a szabálytalankodót, ami lezülleszti a csapatszellemet. Az ország női miniszterelnöke imádja a focit. Eljött hozzánk, és beszélt a csapattal. Elmondta, fegyelem és akarat kell ahhoz, hogy továbblépjünk. Van hová, az érkezésem előtti selejtezősorozatban tizenkét meccsből egyetlen pontot szerzett a válogatott, márpedig Libériában a nemzeti tizenegy sokkal többet képvisel, mint egy csapatnyi focistát. A nemzeti öntudat része. Azóta sem volt fegyelmezési problémám.

– És milyenek a pályán a fiúk?

– Kezdjük azzal, hogy mit csinálnak edzés előtt. Körbeállnak, összekapaszkodnak, középen a pap és imádkoznak. A többség keresztény, de például a stábban van muzulmán is. Nagyon jó a csapatszellem, a válogatottban nincs semmilyen vallási konfliktus. Amikor elkezdtük a közös munkát, szokatlan volt nekik a napi két edzés. A fáradtságtól sokszor fásultan hallgatták a papot, de bármilyen hangulatuk volt, dallal, tánccal, közös erővel oldották fel. Örülök ennek, hiszen ezután szó szerint szárnyalni kezdtek. Pedig a mi fülünknek kicsit szokatlan a prédikáció, mert ha úgy érzi a pap, hogy nem figyelnek eléggé, akár kiabál is velük. Óriási hatással van rájuk, az ének és a tánc pedig sosem maradhat el. Eredményeinkről annyit, hogy az olimpiai válogatott továbbjutott az első selejtezőn, még kettőn kell jól teljesítenünk a londoni szerepléshez.

 – Odaérnek?

– Ha azt veszem, hogy Sierra Leone ellen nem volt sok esélyünk, mégis továbbmentünk, akkor most már sokkal bizakodóbb vagyok. De még hosszú odáig az út. Ami az utánpótlást illeti, rengeteg tehetség van, született labdazsonglőrök, akik imádják ezt a játékot.

– És a nagyválogatott?

– A négycsapatos csoportban két meccs után egy döntetlenünk van, de szoros a mezőny, senki nem nyert kétszer. A FIFA-világranglistán ötven, száz hellyel előrébb lévő ellenfeleink vannak. Mali ellen csak egy peches öngóllal kaptunk ki, pedig az ő játékosaik a Real Madridban, a Juventusban vagy a Barcelonában játszanak. Nehezíti a helyzetet, hogy a libériai legjobbak külföldön légióskodnak. Például Egyiptomban, épp most jöttem onnan, ahol megnéztem néhányukat.

– A politikai helyzet érinti őket?

– Eddig nem, de épp a polgárháború kirobbanása előtti napokban jöttem el. De a barátaim már akkor mondták, ebből baj lesz. Öt játékost néztem meg, sajnos azonban csak egyiküket tudom majd beépíteni a csapatba.

– Ha épp nem koordinál, mivel tölti az idejét?

– Nyolc, tíz szép szálloda van Monroviában, és viszonylag sokan beszélnek magyarul.

– Micsoda?!

– Igen! Az ENSZ békefenntartók között sok az erdélyi magyar, aztán egy svájci sörgyáros felesége is honfitársunk. Egyik alkalommal pedig megszólított egy helybeli, hogy szeretne velem beszélni. Illedelmesen mondtam neki, most sajnos nem alkalmas, nagyon fáradt vagyok, épp mentem volna a csapat után, amikor utánam szólt magyarul: „Szervusz Berci!” Erre persze megálltam, mire ő tiszta magyarsággal: „Tudod, a Kertészeti Egyetemen tanultam Budapesten, és most én vagyok az ország agrárminisztere.”