Besúgók az egyházban, az ügynökvadászat torzít az optikán
A kommunista diktatúrát nem lehet ügynökökkel és üldözöttekkel leírni. A Kádár-korszak utolsó leheletéig kitartó állampárti vallásüldözés árnyalatainak feltárásához a hívek személyes történetei is kellenek. Forrás: sonline.hu / Balassa Tamás
Gárdonyi Máté
Így véli Gárdonyi Máté Siófok-kiliti plébános, főiskolai tanár, akit az egyháztörténet sötét évtizedeiről kérdeztünk.
– Reális kép él a köztudatban az 1945-1989 közötti időszak egyházi és hitéletének valóságáról? Mintha a bulvárhírektől terhelt nyilvánosságban csak a sztereotípiák, és a megtört és beszervezett „ügynökpapok” híre lépné át az ingerküszöböt...
– A kommunista diktatúrának a valláshoz való viszonya hallatán az idősebbek és a középkorúak még fel tudják idézni, hogy akkoriban „nem volt tanácsos” vallásosnak lenni, adott esetben munkahelyi felelősségre vonással, hátrányokkal járt például a gyerekek hittanra járatása – mondja Gárdonyi Máté, aki a Csapdában című kötet tizenkét szerzője közül egyetlenként egyházi ember. – Bár a késői Kádár-korban nyílt üldözés már nem érte az egyszerű híveket, azért bizonyos állásokban tilalmas volt a vallásgyakorlás. A brutális egyházüldözést általában a Rákosi-korszakhoz kötik – Mindszenty bíboros ebből a szempontból emblematikus figura –, ám a Kádár-rendszerről már az a kép él az emberekben, amit a hivatalos állami és egyházi propaganda sugallt: állam és egyház viszonya normalizálódott, ugyan voltak hibák, de a „kis lépések” politikájával ezek kiküszöbölhetővé váltak.
– Ezzel szemben...
– Az állambiztonsági iratok éppen a Kádár-rendszerről alkotott képet módosítják érdemben. Az állam egészen a rendszerváltozásig jelentős apparátust foglalkoztatott az egyházak ellenőrzésére, a papok befolyásolása és megfélemlítése, az ifjúsági pasztoráció ellehetetlenítése érdekében. A mai fiataloknak, még a korszak iránt érdeklődő történész-hallgatóknak is mindez már távoli múlt, gyakran nem is értik, hogy a szocialista rendszer miért „vacakolt” annyit olyan ideológiai kérdésekkel, mint az állampolgárok vallásossága, vagy ateista világnézete. Nekik az alapoktól kezdve, vagyis a marxi valláskritikából és a lenini doktrínából kiindulva kell értelmezni a rendszer természetét. Először azt kell tisztázni, hogy ismereteink szerint a vizsgált korszak mintegy 7000 papjából 250 működött együtt az állambiztonsági szervekkel.
– Az állambiztonsággal együttműködő papokról pontos adatokat közöl Gyarmati György.
– A feltárt iratanyag alapján ma már nagy biztonsággal lehet állítani, hogy 1945-1989 között a katolikus papok 3,5 százaléka volt hálózati személy, közkeletűen ügynök, 10,5 százalékot tett ki a valamilyen formában meghurcoltak aránya (börtön, rendőri felügyelet, állambiztonsági zaklatás), és 86 százalék tartozott a „nem érintettek” közé.
– Az egyházi személyek iránt 40-szer nagyobb a kutatói érdeklődés, mint a második legtöbbet tanulmányozott csoport, az értelmiségiek iránt. Mi okozza ezt az érdeklődést?
– Nem gyártanék összeesküvés-elméleteket. Az a benyomásom, hogy a fiatal kutatók döntő többségét nem egyházellenesség vagy szenzációhajhászás vezette, hanem a szakmai érdeklődés és az igazságkeresés. Ez érvényes úgy a katolikus, mint az evangélikus és református egyházak vonatkozásában. Az azért megkockáztatható, hogy a papokkal, lelkészekkel szemben támasztott magasabb erkölcsi követelmények miatt nagyobb szenzációt jelentett néhány jól időzített „leleplezés”. De a komoly kutatók ódzkodtak az „ügynökvadászattól”.
– Az ügynökkérdés miként hat a korszak egyháztörténetének megértésére?
– Nem feltétlenül segíti, Gyarmati György szavaival élve: „torzít az optikán”. Az állambiztonsági iratokban besúgókkal és megfigyeltekkel találkozunk, holott a papság döntő többsége egyik kategóriába sem tartozott. Márpedig, ha az 1945 utáni egyháztörténetet csak az „ügynökök” és „üldözöttek” kategóriáival írjuk le, a fától nem látjuk az erdőt. Azokat a falusi papokat, akik „csak” tették a dolgukat, helyt álltak a híveik között, s azokat az egyszerű híveket, akik a családon belül továbbadták a hitet. A mai egyház mégiscsak nekik köszönheti a legtöbbet.
– Publikációja érzékelteti, az egyház magatartása – túlélésre törekvése, együttműködésre hajlása, ellenállása – összefügg az államszocialista, kommunista rezsimek magatartásával úgy az országok, mint a rezsimek viszonylatában.
– Miközben a Szovjetunió érdekszférájába került közép-európai államokban nagyjából ugyanaz a forgatókönyv valósult meg az egyházak társadalmi befolyásának megtörésére, a kommunista pártok idővel kénytelenek voltak számot vetni a helyi sajátosságokkal. Az egyes országokban eltérő volt az egyházak társadalmi beágyazottsága, illetve az a vagyon és intézményhálózat, amit 1945 után elveszítettek. A kommunista egyházpolitika módosulása maga után vonta a Vatikán „keleti politikájának” változását is, a helyi egyházi vezetés pedig ebben az erőtérben próbálta menteni a menthetőt.
– Mikor szenvedte el a legnagyobb károkat az egyház?
– Erre kérdésekkel felelnék. Akkor, amikor 1950-re teljesen kifosztott állapotba került, már ami a korábbi egyházi vagyont és az intézményhálózatot illeti? A veszteség mérlegelése részben az egyházkép függvénye: az egyház csupán intézmény, hatalmi tényező, vagy a hívek közössége, és misztikus karakterrel is rendelkezik? Egy szegény egyház kétségkívül jobban hordozza ez utóbbi vonásokat. Vagy az 1950-es évek brutális egyházüldözése okozta a legnagyobb sérelmeket? Csakhogy 1956 megmutatta: az egész társadalom szemben állt egy erőszakos hatalommal, s ez az egyház társadalmi elfogadottságát éppenhogy növelte. Vagy az az erkölcsi kár volt nagyobb, amit a Kádár-éra okozott azzal, hogy a hozzá lojális vezetés révén a rendszer részévé tette az egyházakat is? Ám ezt a papság nagyobb része úgy élte meg, hogy végre rendezetté váltak a viszonyok egyházkormányzati téren.
– Fiatalemberként a kutatott időszak történelem az Ön számára. Mi volt a legmegrázóbb, akár személyes élménye?
– Sok-sok történetet tudnék mondani kezdve azzal a sokgyerekes kántortanítóval, aki az iskolák államosításakor, amikor választani kellett állam és egyház „szolgálata” között, a biztos pedagógusi fizetés helyett a szerényen javadalmazott kántori állást választotta, egészen addig a diákig, akit a szülei „klerikális reakciós” magatartása miatt nem vettek fel egyetemre. Az egyik püspököt közel két évtizeden keresztül szorongatták, eltiltották a nyilvános működéstől, száműzték, ígéretekkel hitegették, megpróbálták beszervezni, majd amikor megtört, és aláírt egy beszervezési nyilatkozatot, ezt a fedőnevet adták neki: Áruló. A hatalom cinizmusa... A XX. századi magyar egyháztörténetet tanítva sohasem mulasztom el, hogy ezeket a sorsokat megismertessem a diákjaimmal.
„Felszentelt püspök vagyok”
1989 tavaszán kezdő segédpüspökként meglepte – mondta Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a Csapdában című kötet budapesti bemutatóján –, amikor egy plébános négyszemközt azt mondta neki latinul: „Felszentelt püspök vagyok”. Ezt közölte aztán püspöktársaival, akik el sem hitték ezt a tényt a plébánosról, holott igaz volt.
Szeretni kell az állambiztonsági iratokat az idővel versenyt futó történész szerint
A katolikus egyház államszocializmus alatt megélt évtizedeiről Csapdában címmel jelent meg unikális kötet a minap. Érzékeny téma, amit eddig az ügynökvadászat leleplező ambíciói árnyékoltak, s most kutatói tisztesség világította be.
– Távolságtartással, de mégis megérintetten – így fogalmaz Bertalan Péter történész-politológus, amikor a kutatói alapállásáról faggatom. – A történelemtudományban én nem tagadom az érzelmeket. Szeretni kell az állambiztonsági forrásokat, s megfelelő távolságba is kell kerülni tőlük. Meg kell küzdeni velük.
A Kaposvári Egyetem tanszékvezető egyetemi docense több egyháztörténeti tanulmány után a Provida Mater című könyvére tette a névjegyét tavaly. Azóta is az állampárti diktatúra rejtőzködő katakomba-egyházait kutatja. Szerzőtársaihoz hasonlóan a kutathatóvá vált források irdatlan tömegével dolgozik.
– Versenyfutás az idővel – mondja a fiatal oktató-kutató, érzékeltetve, hogy az emberélet rendkívül rövid a kifinomult, vagy éppen direkt hatalmi technikákkal eltussolt történelem sötét fejezeteinek megírásához. Az évtizedekig elzárt dokumentumokat strukturáltan, rendszerezetten dolgozzák föl az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, és Gyarmati György vezetésével. A történész-főigazgató a Csapdában című kötetben megjelent tanulmányok sokszorosát olvasta el szerkesztőtársával, Bánkuti Gáborral. Ők idézik az előszóban XIII. Leó pápa intelmét, miszerint „A keresztény egyháznak mi sincs annyira ártalmára, minthogy nem ismerik.” A neves kutatók a történeti múltfeltárás tárgykörébe nem, de az újra-evangelizáció miatt a tárgyhoz mégis illeszkedve hozzáteszik: „a keresztény esendőségnek mi sincs annyira ártalmára, minthogy nem szembesülnek vele.”
A kötet tanulmányait olvasva nem maradnak kérdőjelek: ez a munka nemcsak az ügynökvadászat öncélúnak tetsző rögeszméjével, de – mint a fülszöveg írja – az egydimenziós közelítésű, „egyedül igaz” válaszokkal is szakít. Eddig számos alkalommal a leleplezési ambíció vezette a kutatókat, és a múlttal való szembenézés mindinkább szelektív ügynökvadászattá szimplifikálódott. Unikális kutatói magatartás egy unikális kötetben. Bertalan Péter azt mondja, az Állami Egyházügyi Hivatal és a belső elhárítás működését, a titkosszolgálatok és a Szentszék kapcsolatát is árnyalják a tanulmányok. Ő maga a fiatal történészgenerációra építő tizenkét tanulmány közül, a két somogyi egyikét jegyezve az ellenálló szeminaristákról írt. Csak a nevek gyűjtése és azonosítása hónapokig tartott. Az 1959-ben a Központi Papi Szemináriumból eltávolított kispapok Tadódy István vezette illegális szervezkedésének történeti mozaikját részint ügynöki jelentésekből rakta össze.
– Krimiként, puzzleként áll össze egy ilyen anyag, hiszen kriminalizáló forrásokról van szó – mondja Bertalan Péter. – Annyi különbséggel persze, hogy az ügynökök és a megfigyeltek küzdelmében valódi életek mentek tönkre.
A kötetben feltárul a – sok még élő tanú által átélt – világ, ahol az egész társadalom csapdába került. A szabadlábon hagyottak sem tudhatták magukat szabadnak. Nemcsak az internálótáborok és a börtönök jelentettek fogságot, hanem az egzisztenciális megfélemlítettség sokféle árnyalata is. De ugyanígy a viszonyulás sem egyszerűsíthető le ellenállásra és megalkuvásra, ellehetetlenítésre és rendszerbe kényszerítettségre. Róma, Budapest és Moszkva politikai kombinációi együttesen, térben és időben más és más rendszerré formálták a katolikus egyház státuszát és arculatát.
Bertalan Péter nemcsak kutatóként, de gyakorló tanárként is fontosnak tartja a közelmúlt történelmének elsajátítását.
– A köztörténeti tájékozatlanság olykor döbbenetes, s a modern világban tarthatatlan luxus – mondja erről Bertalan Péter –, ezért sulykolni kell a '45 utáni magyar történelmet.
