Békepapok, elvtársak és jegyzetelők kora

Két lehetőség állt még annak idején, a frissen megszületett pártállami diktatúra előtt. Vagy raktárakat és mozikat csinál a templomokból és kegyhelyekből, amint ez a Szovjetunióban történt, vagy megszállja az egyházakat. A hatalom gyakorlói az utóbbi mellett döntöttek.

Ezt az időszakot, s ezeket a viszonyokat igyekszik bemutatni az a kiállítás, amely Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban címmel nyílt nemrég Budapesten, a Jezsuita rend Párbeszéd Házában. A tárlatot a Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház rendezte. A kiállítás tablóin számos fénykép, dokumentum – másolat és eredeti anyag egyaránt – látható, amely az egyházak szigorú és szoros megfigyelését, a vallási közösségek titkos kontrollját bizonyítja. Számos érdekesség mellett felfedezhető például, hogy a kádári éra állambiztonsági szervezete folyamatos megfigyelés alatt tartotta az úgynevezett illegális szerzetesrendeket. A III/III-1-b alosztály foglalkozott velük.

A számos fényképfelvétel és a sok-sok dokumentum installálása mellett a szervezők berendeztek például egy korabeli börtöncellát, de egy elhárító irodát is. És hát kiállítottak néhányat azokból a vicclapokban megjelent tréfás grafikákból, amelyek szintén a klérus lejáratását szolgálták. Látható egyébként az Állami Egyházügyi Hivatal tablója is, ami azért érdekes, mert ez a szervezet volt hivatott a hazai egyházak pártállami irányítására. Ahogy a jelmondata is hirdeti, természetesen „néhány marxista műveltségű elvtárs” közreműködésével. Egyházi részről pedig azokkal az úgynevezett békepapokkal, akik ezt az irányítást feltétel nélkül elfogadták. A szolgálati értelemben beszervezett egyházi személyekről nem is beszélve.

Közismert tény, hogy az egyházak berkein belül ma sem egyértelmű a Kádár-rendszer és a felekezetek kapcsolatának értékelése. Még mindig folyik a vita például arról, hogy kik is voltak a békepapok. Egyes vélemények szerint az egyház védelmezőit, megmentőit kell tisztelnünk bennük. Azokat, akik a nagy cél érdekében persze a kompromisszumoktól, a pártállami diktatúrákkal való együttműködéstől sem riadtak vissza. Mások viszont közönséges kollaboránsoknak tartják őket. Árnyalja a képet persze, hogy számos papot és lelkészt apróbb, emberi esendőségeit felhasználva zsarolással, provokációval szervezett be az állambiztonság.

Bár ezt a tablók már nem érzékeltetik, de tudni lehet, hogy egészen az 1998-as választásokig tartott a pártállami egyházfrász. Horn Gyula, a pártállami idők tipikus figurája például azzal vádolta meg a magyar egyházakat, hogy lelkészei a polgári pártok mellett kampányoltak a templomokban. Ennek bizonyítására magnókkal, diktafonokkal felszerelt MSZP-s aktivistákat küldött a keresztény egyházak istentiszteleteire. Bár 2002-re már lecsengeni látszott a magyar baloldal egyházfóbiája, Gyurcsány Ferenc egyenesen II. János Pál pápánál jelentette fel a magyar katolikus klérust, politikai részrehajlás és felforgatás címén.

Több történész is úgy véli, a szolgálatok ma sem hagyták el az egyházak terepét. Az épp olyan fontos nekik, illetve a régi szolgálati csoportok nyomán kiépült hálózatnak, mint volt a rendszerváltás előtt. Nyilván megkönnyítik a dolgukat a múltban folytatott belső egyházi viták, valamint az objektíve is nehezen haladó önvizsgálatok és tisztázások.

A közvélemény egy része képes azt hinni, hogy a pártállami időkben kizárólag szellemi síkon zajlott az egyházak ellenőrzése. Ennek az ellenkezőjét bizonyítja az az installáció a kiállítóteremben, amit a Kádár-korszak bebörtönzött papjainak, lelkészeinek emlékére alakítottak ki.