Az ördög festőjének találkozása Istennel

Az utolsó találkozásunkkor Schéner Mihály kikísért pesthidegkúti házának kapujába, a virágzó barackfa alatt a mester szenvedélyesen szívta magába a tavasz, a virágzó fák édes illatát. S az öreg, erőtlen, köhécselő, rekedt hangú test megtelt energiával. Fáradt szemeit az égre emelte. Bár már nem látott jól, kijelentette: "Holnap korán, hajnalban kelek, s csodálatos eget festek. Mert a legcsodálatosabb színkavalkád az égen látható, a felhők soha nemcsak fehérek, hanem ibolyakékek, lilák, vörösek, narancsosak."

Schéner Mihály ugyan több mint hatvan alkotói év alatt rengeteget dolgozott, de nem egy zseniális iparos volt, mert neki a festés nem alkotás, hanem egy szent aktus volt, amit nagyon szokatlan, egyedi módon valósított meg.

A körülmények például annyira nem érdekelték, hogy a kétszintes, hatalmas műteremlakásban az emeleten, a fürdőszobával szemközti folyosón volt a műhelye, itt dolgozott, sámlin ülve. Egyetlen ecsettel és tíz ujjával festett, s közben önmagával, az önmaga által teremtett kritikussal, a méltóságos asszonnyal beszélgetett.

"Általában hajnalban, megpirkadt, kitisztult aggyal festek – árulta el a mester. – Méghozzá úgy, hogy közben beszélgetek magammal, pontosabban parancsolómmal, a méltóságos asszonnyal. A méltóságos asszony – saját önkritikám – igyekszik engem színvallásra késztetni a tekintetben, hogy vajon jó színeket tettem-e fel. Azért beszélgetek magammal, mert a képzőművészetben saját hibáink bányászai is vagyunk. A festészet nem más, mint a hibák állandó javítása. Ezért nem teszem ki egyetlen képemet sem a falra, mert korábban volt olyan festményem, amelyet sokszor átfestettem, mert befejezni nem lehet, csak abbahagyni."

Az alkotás titkát megleső vendégnek sem volt tréfás aktus, hanem átlényegülés, amikor az idős művész a kezével festéket kent a farostlemezre, s közben folyamatosan beszélt: "Ne bántson, méltóságos asszony, azonnal kijavítom! Rögtön átkenem a hátteret. Nekem ne pacsmagoljon, több pirosat a virágra, a levélre meg vadabb zöldet, mert különben tökön rúgom."

A lenti nagyszobában, a padlón, a falnak támasztva templomos képek álltak. Schéner Mihály Megragadni a megfoghatatlant című utolsó kiállításának a festményei. Mert a lovas huszárok, betyárok, szegénylegények, pipacsos mezők festője, több mint száz ördögkép rajzolója utolsó éveiben a templomok felé fordult. Erről így vélekedett: "A tehetség Isten ajándéka, s ezekkel a képekkel próbálok valamit viszonozni. Mindig úgy festem meg a tornyos épületeket, hogy ott legyen körülöttük a kert, a park is, mert a padon vagy a fűben szívesen megpihennék. A templomok közelében találkozom Istennel, beszél hozzám a csend, gondolatokat ébreszt, megnyugtat és feltölt energiával. Amikor templomokat festek, úgy érzem, Isten közelében lehetek. Gyengeségem, erőtlenségem jelzi, hogy közeledem felé."

Schéner Mihály büszke volt szabadságára, arra, hogy nem tudták beszorítani, beskatulyázni egyetlen művészeti stílusba, csoportba sem. Sajátosan fogalmazta meg életműve mérlegét: "Egész életemben menekültem a rendszerektől a szabadságért. Nekem egyik rendszer sem volt igazán jó, mindig elszabták a gatyaszáramat."

Schéner áldás volt mindannyiunknak

Harmati Béla evangélikus püspök Schéner Mihály temetésén búcsúbeszédében kiemelte: "Akit az Isten meg akar áldani, azt emberrel áldja meg! Schéner Mihály Isten áldása volt a család, a magyar művészet, mindnyájunk számára… Reménykedjünk talán egy jobb, tökéletesebb világ megformálásában? Úgy érzem, Schéner Mihály válasza inkább az: küzdjünk egy kevésbé rossz világért!"