Az előítélet egy határig egészséges evolúciós stratégia – Beszélgetés Síklaki István szociálpszichológussal

Létrehozás: 2010. szeptember 06., 10:47 Legutolsó módosítás: 2010. szeptember 06., 10:48

A terrortól való félelem természetrajzáról, az előítéletekről, illetve a feljelentősdi határairól kérdeztük Síklaki István szociálpszichológust. Forrás: NOL / Láng Zsuzsa

Az elmúlt héten két alkalommal, minden különösebb indoklás nélkül, csupán a külsejük, illetve utastársaik alaptalan gyanúja miatt több embert leszállíttattak a Wizz Air, illetve, a United Airlines járatáról. A Budapestről Eindhovenbe induló repülőgépen egy holland asszony sírva fakadt félelmében a „mediterrán külsejű, és gyanúsan viselkedő" férfiak láttán, ezért riasztotta a személyzetet, Washingtonban pedig „biztonsági kockázatnak" minősítették a pakisztáni hadsereg, tábornokok vezette, amerikai meghívásra érkező delegációját, (valaki ugyanis pakisztáni-gyanúsnak nézte őket a gépen).

– Ezek szerint minden következmény nélkül bárki rámutathat egy „mediterrán külsejű" vagy gyanúsan pakisztáninak tűnő utastársára, és határozottan állíthatja, hogy terrorista. Hol a határ: meddig egészséges a félelem, és mikor kezdődik a hisztéria vagy a paranoia?

– Nehéz megítélni, hogy hol a határ. De valóban tanúi lehetünk az ilyen szélsőségeknek is, amikor – mindegy, hogy jóindulatúan, vagy épp rosszindulatból – de figyelmeztetik a hatóságokat hasonló „gyanús" esetekre. Kétségtelenül szenzitizálódunk, vagyis érzékenyebbé válunk azokra a vélt, vagy valóságos észlelési támpontokra, amellyel kategorizálni tudunk. Azóta a bizonyos szeptember tizenegyedike óta pedig könnyebben kategorizálunk. A levegőben főleg, mert, ugye, ami egyszer már megtörtént, bármikor megtörténhet. Így az ember szelektív figyelme – ha akarja, ha nem – elsősorban azokra a támpontokra irányul, amelyik megerősítik a „várakozását", és figyelmen kívül hagyja azokat, amelyek cáfolnák az „elvárásokat". Így egyre gyakoribbá válnak ezek a vaklármák.

– Vagyis „elvárás", hogy a terrorista arab, pakisztáni, muszlim, finoman fogalmazva „mediterrán külsejű" legyen. Ezt az orbitális diszkriminációt hogyan éli meg valaki, aki „érintett"?

– Mondjuk, egy pakisztáni tábornoknak valószínűleg van olyan belső tartása, hogy nem vágja haza egy ilyen atrocitás, legfeljebb felkapja a vizet, mint a múlt heti esetben, és sértődötten hazamegy. De aki nem tábornok, csak egyszerű, tisztességes járókelő, vagy légi utas, annak az önbecsülését eléggé porba tudja taposni egy ilyen szituáció.

– Furcsa módon ezeknek a híreknek nem volt folytatása. Nem hallottunk arról, hogy bármelyik igazságtalanul gyanúsított személytől a légitársaság, a hamisan vádló utas, vagy a hatóságok bocsánatot kértek volna – mármint ugyanolyan nyilvánosság előtt, ahol meghurcolták őket...

– Na, ezt kellene a politikusoknak, a hatóságoknak rendezniük, méghozzá rendes, törvényi szabályozással: ki kell mondaniuk, ha adódik ezekhez hasonló vaklárma, akkor annak kiszámítható következményei lesznek. Ez, persze megint kétélű fegyver, mert, ha túlságosan szigorúak a szankciók, azzal elveszik a bejelentők kedvét, esetleg akkor is, ha tényleg jön a farkas. De azért nem érzem annyira tragikusnak – mármint pszichológiai szempontból – a helyzetet. Egészséges ember esetében megvannak azok a mechanizmusok, amelyek segítenek reálisan feldolgozni a történteket: igen, félreértés volt, de azért mert arabnak, pakisztáninak, terroristának néztek, attól én még az vagyok, aki vagyok. Persze, lehet bosszankodni, felháborodni, vérmérséklet szerint.

– Akárhogy is nézzük, ez valahol rasszizmus...

– Nem rasszizmus. Előítéletesség. Márpedig az előítélet egy bizonyos határig egészséges, hasznos evolúciós stratégia. Ugye jobb félni, mint megijedni. Nem rasszizmus, mert ezek a reakciók nem jelentenek politikai, vagy ideológiai beállítottságot. Igaz, ha ilyen helyzetbe kerül egy népcsoport, az számára mindenképpen súlyos teher. De sajnos, ezekkel együtt kell élniük. Engem is elég sokszor néztek fiatalabb koromban cigánynak, arabnak, zsidónak is. Bár most már nem látszik, nagyon fekete hajam volt, úgyhogy ismerem az érzést. Például, az első Intifáda, az Izrael elleni palesztin felkelés idején, Tel Avivban, a Ben Gurion repülőtéren ezzel a hajjal, és hozzá még egy Szaddam Huszein bajusszal álltam sorba beszálláshoz, naná, hogy azonnal félreállítottak, és nagyon keményen átvizsgáltak. Más kérdés, hogy erre úgy reagáltam: én is ezt tettem volna a helyükben. És úgy magyaráztam ki magamnak az inzultust – nagy szerencse, hogy ennyire szisztematikusan profik, legalább nem kell izgulnom egészen Budapestig, hogy egy palesztin fölrobbantja a gépet.

– És mi van, ha a következő géprobbantó terrorista két méter magas, tejfehér bőrű szalmaszőke skandináv?

– Ezt a változatot azért nem szoktuk lefuttatni, mert nem segít a közérzetünkön.

– De visszatérve a „mediterrán", vagy annak látszó emberekhez: külsejük manapság minden élettérben behozhatatlan hátrányt jelent.

– Amióta világ a világ, azóta így van. Aki egy stigmatizált kisebbség tagja, vagy annak látszik, annak sajnos ezzel együtt kell élnie. Békésebb időkben érezhető a törekvés, hogy politikailag korrektek legyünk velük, és viselkedésünkkel is félretegyük az előítéleteket. De hullámvölgyekben az előítéletek fölerősödnek. Ez az egyik része a problémának. A másik viszont a mi viselkedésünkben rejlik, amelyet egy tudatosan kontrollált, és egy tudattalan mechanizmus működtet egyidejűleg. Tehát ha olyan a helyzet, hogy világossá válik: itt és most viselkedhetnék előítéletesen, mert az, akivel épp beszélgetni készülök, egy nagyon sötét bőrű, nagy valószínűséggel cigány ember, akkor tudatosan törekedhetek arra, hogy ne ezt tegyem. De nem vagyok könnyű helyzetben, mert közben az első, önkéntelen, automatikus gesztusaim már az előtt megmutatkoznak, mielőtt elkezdenék politikailag korrekt lenni. És ebben az a legszomorúbb, hogy amikor ezek az első, többnyire nem verbális jelzések elindultak, azok már befolyásolják a partnerem viselkedését is: ő elkezdi mindazt lejátszani, és visszaigazolja az én tudattalan várakozásomat, de már tudatos szinten. És ebből adódnak az olyan sajnálatos élmények, hogy nahát, én, aki egyáltalán nem vagyok rasszista, és mindent megtettem, hogy ez látszódjon is rajtam, mit kezdhetnék, egy ilyen arrogáns alakkal... És nem jövök rá, hogy az ő arroganciáját az én öntudatlan viselkedésem váltotta ki.

– A repülő – kurrens helyszín. De Londonban, Madridban már régen a földön járnak a terroristák. Gondolom a metróban nehéz lenni meghúzni a vészféket azzal az indokkal, hogy gyanús a velem szemben ülő utas...

– Tapasztalataim szerint ahol ezek a csoportok sűrűbben élnek, vagyis részei a lakosságnak – ez nem működik. Londonban a metrón, például a meglehetősen nagyszámú pakisztáni származásúak „habitulálódtak", megszokottá váltak. Mondjuk, egy metrórobbantás után ott is beáll egy kis változás. De előbb–utóbb mindenki belátja, hogy nem élhet nap, mint nap rettegésben, és egy ilyen típusú metropoliszban, tömegközlekedésben nem alkalmazza ezt a technikát. Egyszerű önvédelemből: ez túlságosan nagy megterhelést jelentene. Úgyhogy ott gátlás alá kerül az előítélet.

– Mintha itthon nem lenne ekkora pánik. Persze, ettől még lehetünk potenciális terrorveszélyben. Ön szerint van veszély?

– Valószínűleg nincs. És terror–pánik sincs. Ha kezd kialakulni, arról a média tehet időnként, mert hajlamos generálni. Nem kritikaként mondom, elvégre ez a dolga. Annak idején, amikor az antrax nevű fehér por volt a rettegés tárgya, az egyik kereskedelmi tévé hírműsora meghívott és arról kérdezett, miért van antrax-pánik Magyarországon. Mondtam, nincs pánik. De lehet, ha így folytatják...

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben