Auschwitz az emberiség univerzális traumája – Jutta Hausmann, Kertész Imre és Schweitzer József beszélgetése

Auschwitz egy kultúra vége. A vég viszont valaminek a kezdetét jelenti. A soá megtaníthat minket az identitás szélesebb körű megértésére - talán mondhatni, hogy ez a felelőssége az utána következő második és harmadik generációnak. Nem könnyű a megértés még ma sem, hiszen olyasmi történt, ami felfoghatatlan és megérthetetlen. A teológia azt kérdezi, hogy hol volt Isten Auschwitz alatt, az irodalom azt firtatja: lehet-e verset írni Auschwitz után.

Amikor 1975-ben megjelent Kertész Imre Sorstalanság című könyve, sokan azt mondták a mára már Nobel-díjas írónak, hogy fölösleges írás, hisz már rég túl vagyunk rajta, másról gondolkodunk és beszélünk. Az azóta eltelt közel harmincöt év mégis bizonyítja, hogy ma, amikor törvényalkotással próbáljuk szabályozni az Auschwitz-tagadási indulatokat és ellenvéleményeket, a kérdések még mindig aktuálisak. Kérdés, hogy az Auschwitz utáni kultúra/kultúránk képes-e hordozni a feltett kérdések súlyát, felkészültek-e az emberek az elutasítás, gyűlölet helyébe a megértést, az elfogadást állítani úgy, hogy Auschwitz egy, az identitásunkat meghatározó, abba beágyazódó szemléletté váljon.

Kertész Imre a beszélgetés során a holokausztot traumának nevezte. „Végeredményben a keresztény-zsidó-görög kultúrkörben történt meg Auschwitz, melyben a morális értékek oly mértékben tűntek el, hogy ez az alkotó Európa számára kihívást jelent. Azoknak a generációknak, amelyek már nem közvetlenül voltak ott, így csak a súlyát, a morális erejét/összeomlását érzik, ennek a generációnak – tudniillik a második és harmadik generációnak – valamiféle új morált kellene teremtenie.”

Schweitzer József hozzátette: „Az én és a kortársaim feladata az volt, hogy a legközelebbről érinthető területen, a zsidó élet, a zsidó hitélet területén próbáljunk a romokból új életre kelni és kelteni.” A nyugalmazott országos főrabbi csodálatosnak nevezte, hogy „Azután a trauma után, amely a vidéki zsidókat és a vidéki zsidó hitközségek tagjait személy szerint is érintette - hiszen gyermek, feleség, testvér, szülők pusztultak el - volt erejük újrakezdeni nemcsak az életet, hanem volt erejük és akaratuk felépíteni egy zsidó életet.”

Jutta Hausmann: „Az az időszak, amelyben én felnőttem, a hallgatás időszaka volt, ami azt jelenti, hogy sem az iskolai, sem az egyházi életben nem volt arról szó, hogy mi történt. Az egyetemi éveimben szembesültem először azzal, ami történt. Attól kezdve, hogy közelebb kerültem a történtekhez, hogy mi történt, az volt a kérdés, hogy nekem mi a feladatom és mi a felelősségem. A soát megérteni nem lehet, viszont meg kell próbálni megérezni, hogy mit  jelentett és mit jelent. Németként, ha külföldre mentem, sokszor feltették a kérdést, hogy mit gondolok róla. Máig sem tudom, hogy a szüleim generációja hogyan gondolkodott.”

Kertész Imre: „Isten megteremtette az embert, az ember megteremtette Auschwitzot – hasonlatom arra világít rá, hogy a törvény véget ért, annak ereje megszűnt, mint ahogy egy görög hajós hallott egy hangot, a kultúra véget ért.”

Schweitzer József: Isten és Auschwitz kapcsolata rettenetesen nagy probléma. Egy németországi börtön falán volt egy karcolat bevésve: Mindent megtettél, hogy megtagadjalak, de mégsem tagadtalak meg. A teológia műnyelvén a teodícea, azaz az isteni igazságosság problémája, ami a Bibliában és az azt követő iratokban is sokszor megjelenik. A valóság azt mutatta, hogy minden kétségbeesésünk ellenére is, annak ellenére, hogy megoldhatatlan probléma elé került, a zsidóság ragaszkodik a hitéhez, mert erkölcsi tartásának ez az egyik alapja.

Jutta Hausmann: „Számomra inkább az a kérdés, hogy hol van Isten, ha én a saját helyemen vagyok és meg akarok felelni az Ő akaratának. Az, aki Auschwitzban volt, másként élte át ezt a kérdést, mint aki felemelte a szavát vagy elhallgatta, hisz másként érintett abban. Hogyan függ össze Auschwitz és Isten? Egyrészt ott olyan történt, amely nem felel meg Isten akaratának, másrészt, ami történt, az mindegyikünket felelősségre von, vagyis figyelembe kell vennem, hogy hogyan beszélek róla, hogyan tanítok, hogyan prédikálok, hogy az, ami ott végbement, ne történjen újra. Ha úgy nézzük, hogy Isten teremtette az embert, akkor az nemcsak rám vonatkozik, hanem a másikra is ugyanúgy érvényes. A második és harmadik generációnak újra és újra szembe kell nézni, meg kell tanulni, hogy mi történt és figyelembe kell venni a jelent, melyben számos hasonló pont észrevehető. Vannak olyan megnyilvánulások, melyek arra utalnak, hogy nem vesszük elég komolyan egymást.”

Kertész Imre: „A kérdés igazán az, hogy univerzális-e a soá, vagy sem. Ha univerzálisnak tekintjük, akkor az emberi alkotóerőhöz fordulhatunk és a negatívat pozitívra fordíthatjuk. Ha egy ilyen rettenetes negatívumból, mint Auschwitz az emberi alkotóerő képes valami pozitívat, valami értékeset teremteni, az arra vallana, hogy Európában még mindig megvan az az erő, ami a kultúrának, szabadságnak, felfedezésnek, a gondolkodásnak a jellemzője.”

Schweitzer József: „Az a kérdés, hogy egy nemzet társadalmi, politikai értelemben miként tudta feldolgozni és megértetni lakóival hogy mi történt… A vezetőségnek nagy feladata, hogy rámutasson arra, hogy Auschwitz olyan törés volt az emberiség történetében, amelyről beszélni kell és megértetni azt.”

Jutta Hausmann: „Fájdalmas látni, hogy zsidóknak kell védekezni azért, hogy az emléket fenntartsák, miközben nem a zsidóknak kell az emléket fenntartani, hanem az a nem-zsidók feladata.” Az evangélikus professzorasszony elmondta még, hogy mi vagyunk azok, akik felelősek vagyunk a múlttal való szembenézésért, azért, hogy ha Auschwitz beszédtémává válik, ne az legyen a válasz rá, hogy „már megint ez a téma”, hanem önvizsgálattal közelítve formálja az gondolkodásunkat.

Kertész Imre elmondta, hogy látja a változást, látja, hogy valami elindult az önvizsgálat iránt. „Nincs szebb annál, mint vallomást tenni. Ezzel kezdődik a lelki felépülés, ez tulajdonképpen a zsidó és a keresztény vallás alapja is. Nagyon sokat veszít az az ország, amely csak azt látja, hogy bántják őt a múltért. Nem erről van szó, hanem arról, hogy építsünk és tegyünk valamit.” 

Össszegzésként elmondhatjuk, hogy jó érzés egy olyan dispután részt venni, amely nem a múlt fájdalmán sóvárog, hanem kiutat keres és reményt ad. Kiutat, vagyis a szembenézést a megtörténtekkel, és reményt, hogy ennek a traumának a feldolgozása megtörténhet ma is. Felelősek vagyunk, ki-ki a maga korosztálya, munkaköre, tapasztalata alapján, azért, hogy a másik megcsúfolása, szélsőséges irányzatok előretörése helyett toleránsak legyünk a mássággal és védelmezzük tudásunk szerint azokat, akiket jogtalanul támadnak.

Ne felejtsük el, hogy mi vagyunk az a második és harmadik generáció, amelyeknek az új morál kialakításában szerepe van...