A Szűzanya pénteken öltözik

Az andocsi templom gótikus kápolnája igazi kincset rejt, az 1500-as évekből származó, másfél méter magas, festett Mária-kegyszobrot őriz. A legenda szerint Mária megmenekítésére került a templom Kalocsáról Andocsra, mert 1520-ban a törökök meggyalázták, istállóvá alacsonyították volna a kápolnát. Ám ezt nem engedhette az isteni gondviselés. Kétszáz évvel később a veszprémi püspök fel is jegyezte: „Figyelemmel nézzük a Somogy megyei Andocson, püspöki falunkban levő és a Boldogságos Szűzről elnevezett templomot, amely a lakosok elbeszélése szerint alapzat nélkül látszik állani.”

Egy bizonyos: 1747-ben szentelték föl a templomot, és már az avatás napján különös szokás született. Széchenyi Katalin grófnő ugyanis a nagy alkalomra ünnepi palástba öltöztette a Szűzanya szobrát. A helyiek máig őrzik a hagyományt: kéthetente, pénteken új ruhát adnak a magyarok nagyasszonyára. Szent Dorottya és Szent Katalin, a Szűzanya társai, már harmadik évszázada figyelik a szertartást, amely állítólag egyszer sem maradt még el.

Legendás múltjával és kegyszobrával a török idők óta vonzza a híveket a kaposvári egyházmegye egyik legértékesebb műemlék temploma. Közeli és távoli városokból, országhatáron, tengeren túlról érkeznek a tanúságtevők. Mindig elöl járnak a kalocsaiak: gyalog teszik meg az utat idáig, meglátogatják hajdan magukénak tudott Máriájukat. Az andocsiak tisztelik őket, elismerik jogosultságukat. Amint a zarándokok elérik a faluhatárt, megkondulnak a harangok, a szobor pedig kalocsai ruhába öltözik.

„Hagyomány – mondják magától értetődően az asszonyok, akiktől ostoba fővárosi módjára azt tudakoljuk, mivégre is öltöztetik a szobrot. – Kiskorunktól megszoktuk. Régen a ferences szerzetesek öltöztették – magyarázzák, (…) Mindannyian „mostak is rá” fiatalasszony korukban. „Aki templomba járt, mindenki vállalt egy-egy ruhát – mesélik. – A kalocsai, az valami gyönyörű!” „Meg azok a bársonyok, én mindig megnézem!”

Akad az asszonyok között, aki kilencévesen, gyalogszerrel, Balatonvilágosról jött először az andocsi búcsúba a nagyszüleivel. Olyan is van, aki reformátusként került ide 1964-ben, aztán az anyósa kikötötte, hogy át kell keresztelkednie. „Mert ez katolikus falu.” „A Rákosi-időkben voltam diák, de hogy nem szabad templomba menni, azt soha nem hallottam. Vasárnaponként mind ott mutattuk meg a szép új ruhánkat” – meséli Piurkó Györgyné.

„Liturgikus időszak szerint választunk színt – mutatja Tamás atya egy kis szobában, ahol hatféle ruha lóg a falon. – Vértanúk napján lila, pünkösdkor piros, halottak napján fekete, nagy ünnepek idején fehér és arany következik. Ági néni és Magdi néni tartja számon, hogy melyik nem volt még. No, akkor most ez megy, ez a hímzett komári”– mondja ki a verdiktet a plébános, majd újabb szobát nyit: „Jöjjenek, nézzék meg mindet!” A teremben megannyi Mária-palást, mindenféle elképzelhető anyagból és díszítéssel. Mint valami furcsa, egyetlen személyre szabott jelmezraktár: a ruhákat színek szerint csoportosították. Rajtuk a feliratok: „Kérésem meghallgatásáért”, „Megpróbáltatásunk emlékére”, „Férjem gyógyulásáért”… Papírra rótt, kelmére hímzett szarkalábak 1965-ből, az 1980-as évekből, Sárszentmiklósról, Buzsákról, Írországból, Kanadából, Venezuelából. „1851-ből való a legrégebbi ruha, Talliánné Boronkay Cili adománya” – mutatja Tamás atya, akitől végre a szobor múltjáról is megtudhatunk valami bizonyosat: „Angyalok hozták Kalocsáról, ezért nincsen alapzata. Az iránta való tisztelet jeléül, meg a magyarság összetartozásának kifejezésére készít számára ruhát, akinek van hozzá szándéka, tehetsége. Kétszáznyolcvankét darab, ennyit számoltam össze legutóbb nagy hirtelenjében.”

Bővebben a Magazin augusztusi lapszámában olvashat a helyi szokásokról.