A szív bajnokai

„Mama, miért sír mindenki a film végén?” – kérdezte értetlenkedve Michael Oher nevelőanyjától, Leigh Anne-től a telefonban, miután több héttel a The Blind Side (A szív bajnokai) bemutatója után végre rászánta magát, és barátai kíséretében inkognitóban bevonult a moziba, hogy megnézze a saját életéről készült filmet. „Hát, nem látják, hogy happy enddel ér véget a történet?!”
Oher értetlenkedése jogos, hiszen számára véget értek a kemény gyermekkor rideg megpróbáltatásai, és most megélheti azt, amiről mindig is álmodott. „Teljes mértékben úgy hisszük, hogy csoda történt: számtalan apró dolog, valahogy mindig a megfelelő időben. Isten keze van ezen a történeten” – nyilatkozta Sean és Leigh Anne Tuohy [ejtsd: túí] a Life Today című műsorban.
A sikerszéria valóban meggyőző: először a közismert író, Michael Lewis vetette papírra Michael Oher és a Tuohy család különleges történetét. Lewis korábban az apa, Sean iskolatársa volt, és hosszú idő után éppen akkor érkezett látogatóba a családhoz, amikor Michael már Tuohyékkal élt. Könyve régóta szerepel a New York Times bestsellerlistáján. Aztán jött a film, amely annak ellenére, hogy a kritikusok nem sokat vártak tőle, mégis „nagyot szólt”: egyrészt hatalmas kasszasiker lett, másrészt az anyát, Leigh Anne-t játszó Sandra Bullock megkapta első Oscár-díját alakításáért.
Bullock, a rendező, John Lee Hancock többszöri felkérése után is csak vonakodva vállalta el a szerepet: „A legnagyobb akadály az volt, hogy nem bíztam a vallásos emberekben.
Sokan ugyanis nagy hangon hirdetik a hitüket, mégsem élik meg azt, amiről beszélnek.” A forgatás után azonban a színésznő elismerte:
a Tuohy család hitelesen jelenítette meg számára a kereszténységet. „Most már van bizalmam a hívők felé, végre találkoztam olyanokkal, akik megélik a hitüket, és ennek őszintén örülök.” Talán nem véletlen, hogy nemrég – még férje félrelépésének lelepleződése előtt – maga is örökbe fogadott egy fekete csecsemőt.
Tuohyék alapelve egyszerű: adakozni csak jókedvvel érdemes, hiszen „amit az ember jókedvvel tesz, azt nagy valószínűséggel újra és újra meg fogja tenni, ráadásul a fogadtatása is sokkal jobb”. De számos egyéb vezérelvet is megfogalmaztak. „A jótékonykodás az adó fél szívére hat, kitágítja azt.  Az, hogy a fogadó fél mit tesz az ajándékkal, az ő dolga – fogalmazott Sean. – Az én felelősségem, hogy vidáman adjak, és ne az eredményre spekuláljak.”
Felesége, Leigh Anne így vall filozófiájukról: „Az az életszemlélet, amely lehetővé tette, hogy megnyissuk a szívünket és otthonunkat Mike előtt, az addigi életünk során fokozatosan alakult ki. Lehet, hogy a döntés túl hirtelennek tűnik, de valójában mi már évek óta gondolkodtunk az adás lényegén.” Az egyik dolog, amit megtanultak: az a legfontosabb, hogy az ember szíve egyenes legyen, és az adás mögött ne legyen hátsó szándék.
A másik lényeges szempont: nem kell valami különleges célra vagy eseményre várni. „Sok embert ismerünk, akik valami nagyot akarnak tenni, és közben csak várnak, hogy egyszer majd valami nagy ügybe botlanak. Pedig ha inkább magára az adakozó hozzáállásra koncentrálnánk, többet tudnánk adni, mint gondolnánk.”
Sean és Leigh Anne úgy véli, hogy házasságuk azért sikeres, mert a kezdetektől azonos értékrendet tettek magukévá. Mindketten keményen dolgoznak – mindig is törekedtek a jólétre –, de egyik jelmondatuk ez: „Az ember valódi jellemét az mutatja meg, hogyan bánik azokkal, akik semmilyen befolyással nem bírnak az életére.”
Bár a jótékonykodással legtöbbünknek a pénz jut eszébe, a Tuohy család határozottan állítja: nemcsak anyagiakkal lehet másokon segíteni. Adhatunk időt, figyelmességet, kedvességet és bátorítást, de megoszthatjuk az erőnket vagy a talentumainkat is másokkal. „Néha az ilyesféle adakozás többet ér, mint a pénz.” Amint egy interjúban nyilatkozták: Michael nem tartana ott, ahol most tart, ha csupán egy pénzösszeget kapott volna tőlük. Neki időre és törődésre volt szüksége. 
Ahhoz, hogy Michael Oher el tudjon indulni a pályáján, először kellett valaki, aki észreveszi. Azonban – a mozifilmmel ellentétben – valójában nem vitték rögtön saját házukba a didergő kamaszfiút, csak a legközelebbi buszmegállóig fuvarozták el. „Reggeliért indultunk aznap. Mike egy szál pólóban és rövidnadrágban baktatott az út szélén. […] A lehelete meglátszott a hidegben. Csupán egy pillantást vetettünk rá, majd a könnyebb megoldást választottuk – továbbhajtottunk.” Ekkor jött a fordulat. „Ahogy magunk mögött hagytuk, egy halvány gondolat ötlött fel bennem […], és azt mondtam a férjemnek: Fordulj meg! – idézi fel azt a hálaadás ünnepe előtti napot 2002-ből Leigh Anne. – Ezzel aztán a családunk élete egy szempillantásnyi idő alatt megváltozott.”
A történet folytatása közismert, hogyan fogadta be a jómódú, középosztálybeli fehér család a hontalan fekete kamaszfiút, akiből később Amerika egyik híres futballistája lett. Sean és Leigh Anne azóta is ezt a rövidke mondatot tartja vezérelvnek: „Fordulj meg! Nézz körül a környezetedben, és vedd észre a szükségeket!”
A családfő, Sean, lévén egy négy gyermekes, szegény New Orleans-i család sarja, aki édesapját korán elveszítette, jól tudja mit jelent akár egy-két szendvicsnyi adomány is, ha az embernek épp nincs pénze ebédre. A középiskolában az egyik osztálytársa – látva az ő nehéz helyzetét – rendszeresen meghívta ebédre. Mivel az iskolatársak anyukái is folyton azért aggódtak, hogy a nyúlánk és vékony Sean biztosan nem eszik eleget, minden este volt hol vacsoráznia.
„Az adakozás számomra természetes. Én magam sem tartanék itt, ha a tandíjamat nem fizették volna ki nagylelkű jóakarók.” Sean később maga is rendszeresen (és persze névtelenül) támogatta a Briarcrest iskolában a tanárokat és az edzőket, sokszor kifizette a számláikat. Michael Oherrel is itt találkozott először, és titokban többször is megfinanszírozta „Big Mike” ebédjét.
Sean és Leigh Anne a gyermekeiket is korán megtanították a nagyvonalúságra. „Már jóval azelőtt, hogy Michael Oher belépett az életünkbe, Collins lányunk és Sean Junior, az öccse, megtanulták elfogadni azt, hogy más gyerekeket is támogatunk. Azok láttán, akiknek nincs meg az, ami másoknak, mindig elszorul a szívem. Így a házunk időről időre megtelt a kis pártfogoltjaimmal” – ecsetelte Sean.
A helyzet Leigh Anne számára sem volt idegen, mert édesanyja egykor előszeretettel vett a szárnyai alá hátrányos helyzetű gyermekeket. Mivel Memphisben nőtt fel, már korán képet kapott a faji megkülönböztetésekről is. Tanúja volt a Martin Luther King meggyilkolását követő zűrzavarnak. Elmondása szerint, amikor 1973-ban beindult az állami iskolákban a szegregáció felszámolása, elkezdődött a fehér tanulók exodusa az oktatási intézményekből. Sokak számára hirtelen „fontos lett”, hogy saját iskolájuk legyen.
Így jött létre a Briarcrest iskola is, amire Leigh Anne így emlékszik vissza: „Fájdalmas ezt kimondani, de a Briar­crestet a rasszista félelem és a memphisi fehérek elszántsága hozta létre, mert nem akarták, hogy gyermekeik keveredjenek a feketékkel. A sors iróniája, hogy az az iskola, amelyet az integráció elleni tiltakozásul hívtak életre, egy szép napon befogadta Michael Ohert.”
Tuohyék már házasságuk elején megegyeztek gyereknevelési stratégiájukban is. Szerették a gyermekeiket, de elhatározták, hogy mindig csak a család részeként és nem összetartó erejeként néznek rájuk; a csemeték nem lehetnek a középpontban. Megtanították nekik, hogy „a világ nem körülöttük forog, hanem egy közösségnek a részei, amelybe be kell illeszkedniük”.
A gyermekek, Collins és Sean Junior számára  az istentiszteletre járás nem volt opcionális, és később partikra is csak úgy mehettek el, ha a vendéglátók szülei is otthon voltak, de akkor sem maradhattak későig. Este fél tízkor ki kellett kapcsolniuk a mobiltelefonjaikat, és a számítógép-függőség vagy a játékszenvedély kialakulását elkerülendő, meg volt szabva az is, hogy naponta mennyi időt tölthetnek a kép­ernyő előtt.
Az egyik fő szempont az volt, hogy a gyerekeknek ne legyen felesleges szabad­-idejük, amikor nem tudnak magukkal mit kezdeni. „Ha nem mentek foglalkozásra, akkor keressetek valami munkát!” Aktívan kellett tölteniük az időt, és szinte minden napra – még hétvégére is – jutott valamilyen iskola utáni elfoglaltság. 
Külön dilemma volt, hogyan kerüljék el az elkényeztetést. „A gyerekek önzőnek születnek, és meg kell tanítani őket arra, hogy túllássanak a saját kis drámáikon vagy szükségeiken” – vallja Sean. Így aztán, amikor ajándékot kaptak, Collinsnak és Sean Juniornak is fel kellett ajánlania valamit jótékonysági célra.
Amikor Collins egyik nyáron kitalálta, hogy szeretne elmenni egy elit sporttáborba, választania kellett valamilyen jótékonysági tevékenységet is. Így jutott el Guatemalába egy missziós szervezettel, ahol ételt osztottak a szegényeknek. Itt megláthatta, milyen nyomorban élni, és megtanulta értékelni azt, amiben ő élt. „Azt akartuk, hogy megtapasztalják a való világot.”
Öccse, Sean Junior is korán megtanulta, hogy létezik egy másik világ az ő kis kényelmes szférájukon kívül, és benne is hamar kifejlődött a felelősségérzet. Nem kellett kényszeríteni az adásra, magától észrevette, ha valamelyik osztálytársa évek óta ugyanabban a ruhában járt, és sokszor a sajátjából adott nekik. Amikor a filmből a család kapott egy összeget, mindhárom gyermek magától keresett jótékonysági célokat, amelyre felajánlottak belőle.
Bár Big Mike kirepült a fészekből, és lassan a másik két gyerek is felnő, a Tuohy család tovább folytatja a jótékonykodást. Létrehozták a Making It Happen nevű alapítványt, amely hátrányos helyzetű gyermekek támogatását és a társadalom informálását tűzte ki célul, de részt vesznek az egyik memphisi szegénynegyedben épült iskola támogatásában is, és ők finanszírozták Leigh Anne édesanyjának izraeli zarándokútját is. Újabban egyik tévécsatorna a másik után kér tőlük interjút, és több ezer fős rendezvényeken szónokolnak. Az eredmények ellenére azonban a Tuohy család váltig állítja: ők többet kapnak, mint amennyit adnak. Ars poeticájukat pedig egyszerűen így összegzik: „Adj szeretetet, és mindig vissza fogod kapni. Ez a mi történetünk, ez a mi üzenetünk.”

Márkus József
Három­királyok imádása

Mi hatalmasok
Égre paskolt palotáinkból lestük a világ sorsát, mi, akik uraltuk harmadát.
Találgattuk a holnapot, mikor az est lassú csillag­záporábólkivált egy, állandó az elhul-lók közül.
A születőő bizonyosság jele.

Útrakeltünk, hogy megismerjük a fiút, kinek apja fénybe tartotta a földet,
madarakkal vetette be az eget és erdőkkel takarta be a hegyeket.
Hajtott a tudás bizonytalansága.
Bozótokon meneteltünk át, faragatlan hegyeken szöktünk át, hogy láthassuk a fiút.
Folytattuk csillagvezette kíméletlen zarándoklatunk és elértük a sivatagot.

Elértük a sivatagot, ahol sáskán éltünk, értelmét vesztette múltunk és nevünk.
Úgy hívtuk egymást: Arany, Tömjén és Mirha,
mert már csak az ajándék volt a fontos, melyet magunk helyett adunk.
A reménytelen csupasz ég alatt egymáshoz bújtunk, mint a vadak.
Vártuk a jelet.
A csillag szárba szökkent és újra vezetett.

Vezetett a csillag, aztán a barmok gőze, és most itt állunk a pásztorok közt előtted,
féligazságokat kántáló bölcsek, előtted, nyiladozó szemű megváltó bizonyosság,
fogadd el a tömjént, az aranyat és a mirhát.

(1985)