A nincs vallása
Úgy tűnik, korunk erőteljes vallási reneszánszára adott reakcióként újra feltűnnek a harcos ateisták és humanisták. Bizonyos körök számára gazdasági kockázatot jelent a vallási ébredés. Nagy-Britannia után Spanyolországban és az Egyesült Államokban is az angliaihoz hasonló ellenkampányokat szerveznek. A kommunista rendszerek világméretű és látványos bukása, a bipoláris világ megszűnése láthatóan nem hozta magával a materialista és ateista világnézet eltűnését is. Az újabb keletű világnézeti viták felvetnek egy alapvető kérdést: vallásos dogmatizmus-e az ateizmus, vagy tudományos világnézet? Forrás: Hetek.hu / Erdei L. Tamás
Eistein
David Hume 18. századi ateista skót filozófus Tanulmány az emberi értelemről című könyvében összegezte a csodákkal kapcsolatos vitákat. Írásában ősi mesékkel és legendákkal tette egyenlővé az evangélium csodáit. Műve a természetfelettibe vetett maradék hitet is kigyomlálta az európai tudományos gondolkodásból. Mivel úgy vélték, hogy a mennyei boldogság ígéretén kívül semmilyen kézzelfogható földi értéket nem nyújtott, és nem is tud nyújtani, sok filozófus, köztük Karl Marx gúnyosan csak úgy nevezték a kereszténységet: „torta az égben”. A marxista társadalomtudósok tudományos színezetű materialista filozófiai és közgazdasági elméletet dolgoztak ki, amely az egész világot, és benne az embert is a puszta anyag és a társadalmi szerveződések termékeként értelmezte. Elméletük, melynek a „dialektikus és történelmi materializmus” nevet adták, Marx és Engels halála után még egy évszázadig meghatározta a kommunista világban élő emberek életét.
Az idealista világegyetem felfedezése
A 19. század ipari-tudományos forradalmai közepette egyetlen komoly gondolkodó sem merte megkérdőjelezni azokat az anyagelvű alapelveket, amelyek a modern európai ember világnézetének fundamentumait jelentették. A korabeli – a freudi pszichoanalízisen, a nietzschei kereszténység-kritikán, a marxi tudományos szocializmuson és a pozitivista-materialista hétköznapi tudományosságon nevelkedett – művelt európai polgár számára a vallás és a keresztény tanok immár véglegesen idejétmúlt, mesebeli dolgoknak tűntek, amelyekben komolyan csak a gyermekek és a falusi vénasszonyok hihetnek.
Albert Einstein a 20. század elején azonban nagy megdöbbenést keltve bebizonyította, hogy az anyag a mikro- és a makrovilágban, azaz az atomi méretnél kisebb, illetve a földi léptéknél nagyobb szférákban nem úgy viselkedik, mint az emberi körülmények között. Az is kiderült, hogy az anyag nem abszolút építőeleme a világnak, nem állandó formájú és szerkezetű, hanem oda-vissza alakítható energiává. A fizikai világ realista és materialista értelmezését azonban egy új tudományág, az anyagi világ atomoknál kisebb összetevőivel foglalkozó kvantumfizika tette végképp idejétmúlttá. A fény tulajdonságainak vizsgálata révén kiderült ugyanis, hogy az anyag nem abszolút – mint ahogyan azt korábban évszázadokon keresztül hitték a tudósok –, hanem nagyon is függ az ember jelenlététől és tevékenységétől. A fényrészecskékkel kapcsolatos kísérletek egyértelműen bebizonyították, hogy az emberi szellem hat az anyagra, és képes azt megváltoztatni.
Niels Bohr, Werner Heisenberg, Max Planck és más kitűnő fizikusok kutatásai megmutatták, hogy az emberi jelenlétnek és észlelésnek is van energiaértéke (Planck-állandó), amely alakítja a fizikai világot. Ennek az állandó értéknek a mennyisége rendkívül finom egyensúlyt tart fenn a fizikai világban. Ha ez egy kicsivel kisebb vagy nagyobb lenne, az drámai változásokat idézne elő az anyagban, és az egész anyagi világot teljesen megváltoztatná. Ezeknek és a későbbi felfedezéseknek a fényében már tudományosan is egyre világosabb, hogy a világegyetem nem öröktől fogva és örökké létező, hanem időbeli, teremtett valóság, és az univerzumot felépítő anyag a legalapvetőbb szinten nem a realista-materialista feltevések szerint, hanem egyfajta idealista rendszer formájában működik.
Humanizmus: egy nyugati pótvallás
A humanizmus a szellemi gyökereitõl elszakadó nyugati ember valláspótléka, amelynek rendszeresen azért áldoz, hogy mentesüljön a természetfölötti világ (és a halál utáni élet) kínzó kérdéseitõl. A humanitas szót Marcus Tullius Cicero, a Kr. e. 1. századi római író és államférfi honosította meg. A kifejezést dicséretes emberi tulajdonságként kedvesség, szelídség, türelem, megértés, udvariasság, jóság (lehetõleg áldozat nélküli jóság) jelentésben használta. Az általa megteremtett humanista ideál meghódította Rómát, és napjainkig meghatározza a mûvelt európai polgárok világnézetét, gondolkodását és viselkedését. Cicero legtöbb kortársával együtt úgy gondolta, hogy a lélek a halálkor a testtel együtt megsemmisül, részeire hullik szét, a halál után tehát nincs semmi. Hûséges hazafiként a sztoicizmusban elsõsorban annak erkölcsi karaktere vonzotta, azok a tanítások, amelyek a társadalmi erényeket, az igazságosságot, az emberiességet, az erkölcsi bátorságot és a hazaszeretetet hangsúlyozták.
Ez a fajta, a természetfölötti, szellemi, isteni világgal szemben szkeptikus és közömbös magatartás, az emberi élet fõ céljait az evilági életben, azon belül is a társadalmi, politikai, gazdasági sikerességben kijelölõ gondolkodásmód a késõbbi korokban már teljesen természetessé vált. A humanista eszmerendszer minden magas (polgári jellegû) kultúrában megjelent, így az antikvitásban, a reneszánszban, a felvilágosodás idején, és a 19-20. századi euro-atlanti civilizációkban is. A humanizmus igazi lényege: az egyetemes emberszeretet mindig az idõben és térben távoli, általában vett emberért ontja könnyeit (ami csekély felelõsséggel jár, és semmilyen áldozatot nem követel), miközben nem akarja észrevenni a szomszéd konkrét, jelenlegi és nagyon is kézzelfogható baját. Az általános emberszeretet legtöbbször vérlázító közömbösséget és képmutatást takar.
Ez a kényelmes világnézet azonban korunkban a nagy háborúk és a világméretû terrorizmus hatására látványosan kudarcot vall. Ma a nyugati civilizációt elsõsorban az iszlám erõszakos elõrenyomulása fenyegeti. A zsidó-keresztény vallási gyökereitõl elszakított és elidegenített, humanista-ateista európai társadalmakban nincs meg a kellõ erõ a muzulmán vallási fanatizmussal szemben. A modern nyugati világ sem az iszlám fanatizmust, sem az ortodox judaizmust, sem az elkötelezett kereszténységet nem érti. Idegenkedik és fél a vallási meggyõzõdés és az elkötelezettség komoly, Európában már a nagy vallásháborúk óta elfeledett formáitól. Az ateista európai ember a szíve mélyén retteg és fél, hátha igaza van a hívõknek, és egyszer szembe kell nézni egy személyes Isten ítéletével. Hite ezért negatív hit: a hívõk által állított igazságok tagadása. Ezért bélyegeznek meg sokan mindenféle komolyan vett hitbeli meggyõzõdést a fundamentalizmus veszedelmes bélyegével, mondván, a meggyõzõdéses keresztények ugyanolyan fanatikusok, mint az iszlám fundamentalisták.
Ateizmus: a menekülés hite
Mi is az ateizmus? A magát ateistának valló embercsoport tudományos definíciók alkotására hajlamos részének meghatározása szerint: az ateizmus az Istenbe vagy más szellemi lényekbe vetett hitre alapuló üdvözülési rendszerek központi metafizikai hiteinek kritikája és tagadása.
„Az ateizmus – olvasható egy népszerû ateista weboldalon – azonban ennél többet jelent: elutasít mindenféle, szellemi lénybe vetett hitet, s amennyiben a szellemi lényekbe vetett hit a vallásos világnézetek meghatározó vonása, az ateizmus magukat a vallásokat is elutasítja. Az ateizmus tehát nem csupán a zsidó-keresztény és az iszlám központi fogalmainak elutasítása, hanem elutasítása a primitív törzsi vallásoknak, a régi görögök és rómaiak antropomorf isteneinek, valamint a hinduizmus és a buddhizmus transzcendentális fogalmainak is. Általánosságban tehát azt lehet mondani, hogy az ateizmus voltaképpen mindenfajta vallásos hit elutasítása.
Az ateizmus tehát nem más, mint a tagadás és a menekülés dogmatikus világnézete. Vallás, mely a nemet mondás dogmáiba menekül. Egyes ateisták mindenfajta isten nemlétezésében hisznek, mások az általános tagadás helyett ateizmusukat meghatározott istenekre korlátozzák, például a kereszténység Istenére.
A deizmus egy óvatos hit: van isten, de ennek semmilyen személyes vonatkozása nincs számunkra. A gyenge ateizmus voltaképpen szkeptikus alapállás, amely nem állít semmit, csupán nem hisz, vagy kételkedik a teisták, azaz az istenhívõk állításaiban. Az erõs ateizmus pedig negatív hit, mely a teisták nagyon erõs pozitív hitével szemben a teljes szellemi világ nemlétezésében, és az azzal kapcsolatos állítások hamisságában hisz erõteljesen.
Jellegzetes ateista módszer a bibliai igazságok aláásásának kísérlete logikai eszközök segítségével. Az alábbi ateista érvelés tipikusnak mondható, például Jézus Krisztus istenségével vagy a Biblia hitelességével kapcsolatban:
1. A Biblia nem pontosan idézi Jézust, aki valójában nem nevezte Úrnak magát. 2. A róla szóló történetek kitaláltak, vagy a korai keresztények fiktív elemekkel színezték ki õket. 3. Az Újszövetségben Jézus sehol nem mondja, hogy õ Isten, bár a János 10:30-ban ez áll: „Én és az Atya egy vagyunk.” Az a híresztelés, hogy Jézus Isten volt, csak Jézus és a tizenkét apostol halála után bukkant fel.
Hasonlóképpen tipikusnak nevezhetõ az univerzum keletkezésével kapcsolatos, elsõ látásra logikusnak tûnõ okfejtés:
1. Vagy van egy hihetetlenül bonyolult és szövevényes Világegyetem, s ez természetes folyamatok eredményeképpen jött létre, 2. vagy van egy hihetetlenül bonyolult és szövevényes Világegyetem, és van még egy Isten is, aki/ami a Világegyetemet teremtette.
Mivel mindkét magyarázat összeegyeztethetõ a tényekkel, az Occam borotvájaként a filozófiatörténetben elhíresült logikai elv alapján (melynek lényege, hogy a rendelkezésre álló megoldások közül mindig a legegyszerûbb a legvalószínûbb) a kettõ közül az egyszerûbbet kell elfogadnunk, vagyis az elsõt. Tehát ésszerûbb az önmagától keletkezõ Világegyetem elfogadása, mint annak feltételezése, hogy Isten teremtette a Világot – így szól a következtetés.
A látszattal ellentétben azonban az elsõ lehetõség egyáltalán nem egyszerûbb. Sõt, jóval bonyolultabb és nehezebben hihetõ hipotéziseket kényszerít ki az ateistákból: az õsrobbanást, az õslevest, az õsnemzést, a szervetlen anyag szerves, majd élõ anyaggá változását, az egymásba átalakuló fajokat, a hiányzó törzsfejlõdési láncszemeket és hasonlókat. Mind-mind gyenge lábakon álló feltételezés, melyek elfogadásához az isteni teremtésrõl való meggyõzõdésnél jóval fanatikusabb hit kell. Ez körülbelül annyira ésszerû, mint azt állítani, hogy egy atombomba felrobbanása egy nyomdában többmillió kötetes lexikonsorozatok spontán keletkezéséhez vezethet.
Szintén jellegzetes ateista érv a hívõknek arra az állítására, miszerint „személyes tapasztalatból tudom, hogy Isten létezik”, hogy az ateisták relativizálni és szubjektivizálni igyekeznek a személyes megtapasztalások igazságtartalmát, mondván: „Ahány istenhívõnek van személyes bizonyítéka az általuk imádott lény létezésére, ugyanannyi ateistának van személyes bizonyítéka, hogy ilyen lény nem létezik. A bizonyítékok jellege egyénenként változó.”
Pedig hívõk milliói nem csupán azt állítják, hogy Jézus csodákat tett, betegeket gyógyított, és halottakat támasztott fel, hanem azt is, hogy ez napjainkban is megtörténik. Számos, orvosi leletekkel és tudományos kontrollvizsgálatokkal igazolt csodás gyógyulás történik világszerte. Elõzetes világértelmezésünk és elõfeltevés-rendszerünk függvénye, hogy ezeknek hitelt adunk-e vagy sem. A hívõk általában igen, az ateisták sosem.
Tudomány és dogmák
Az ateizmus egyik legjellemzõbb vonása, hogy mindig tudományosnak állítja be magát a hívõ emberek tudománytalan hitével szemben. A hívõ emberek azonban hibát követnek el, ha elfogadják ezt a hamis szembeállítást, mivel az ateista dogmatika elfogadása éppúgy elõfeltevés-rendszer, mint a bibliai hit. Mindig is voltak hívõ tudósok, akik nem láttak ellentmondást a hit és a tudomány között, sõt, vallásos hitük megerõsítését kapták a tudományos felfedezéseikbõl. Polányi Mihály 20. századi tudományfilozófus egyik ismeretelméleti alaptétele szerint „minden tudás alapfeltétele a hit”. Polányi szerint minden tudást megelõz a megismerendõ valóságba vetett hit, amely a megismerés elõfeltétele is egyben. Ezért az emberi tudás – így ennek kitüntetett, speciális formájaként a tudományos tudás is – mindig személyes tudás.
A tudományos tudás személyessége ugyanakkor nem jelenti az ismeretek szubjektivizálódását, még kevésbé érvényességének viszonylagossá válását, hiszen a tudós univerzális intencióval tett kijelentéseit a tudományos közösségnek legitimálnia kell. Az így „érvényessé” tett ismeret pedig minden tudós számára kötelezõ jellegû, azaz egyéni különbségeik ellenére a tudományos közösség tagjainak el kell fogadniuk mint érvényes tudást hordozó és közvetítõ kijelentéseket. Márpedig, ha az uralkodó paradigma szerint valószínûbb egy idealista univerzum létrejötte és mûködése, valamint a legerõsebb érvek a világegyetem idealista, nem pedig materialista értelmezését támogatják, akkor minden tudományos érvekkel elõhozakodó embernek tekintetbe kell ezt vennie. Teistának és ateistának egyaránt. Különben a sokat hangoztatott tudományos tudása, empirikus bizonyítékai és logikai okfejtése ellene fordulnak, és õt magát teszik nevetségessé.
