A krónikás kikacsint – Interjú Grüll Tibor ókortörténésszel, az első magyar nyelvű Flavius Josephus-monográfia szerzőjével
Az ókori történetírás legellentmondásosabb figurája, aki nélkül egy jelentős korszakot kellene fehér foltnak tekintenünk. Identitása tulajdonképpen paradoxon, hiszen felvállaltan zsidóként érvényesülni a római elitben legalább akkora képtelenség volt az ő korában, mint dezertőr parancsnokként hitvitázni népe érdekében. Élete utolsó művéből érthetjük meg, hogy kontinensünk antiszemita hagyományait az alexandriai görögök exportálták a római elitnek. Forrás: hetek.hu / Szobota Zoltán
– Mitől lett Flavius Josephus az ókori történetírás egyik legsikeresebb - hadd fogalmazzak így - celebje, ha a Krisztus utáni zsidó háborúról és egyáltalán a zsidók történetéről számtalan görög és zsidó szerző is hosszasan értekezett?
– Az egész intertestamentális kor, vagyis az utolsó ószövetségi írások és az első evangéliumi beszámolók közé eső közel négyszáz éves időszak története szinte teljes egészében Flavius műveire épül. Emellett könyvei az Újszövetség történeti megbízhatóságának elsődleges igazoló dokumentumai is, hiszen legalább öt, az újszövetségi iratokban is feljegyzett történetet megemlít. Ez a tény valószínűleg döntő szerepet játszott abban, hogy éppen az ő írásai maradtak fenn ebből a korból, míg a kortárs történetírók művei mind egy szálig elvesztek. A görög nyelvű Keleten és a latin nyelvű Nyugaton ugyanis több évszázadon keresztül a kereszténység hagyományozta át az ókori szerzők műveit, ami természetesen erőteljes rostálást jelentett. Mivel Josephus rímelt az evangéliumi beszámolókra, megfelelő forrásanyagul szolgált a kereszténység születésének hátteréhez. Tegyük azért hozzá, hogy tudomásunk szerint egyetlen kortársa sem írt egy olyan komoly, összefoglaló művet a zsidó történelemről, mint amit A zsidók története című munkájában olvasunk.
– Szinte meseszerű, hogyan válhatott egy, a birodalom ellen Galileában lázadást vezető felkelő a császári udvar hivatásos történetírójává.
– Egészen különleges karrierpálya az övé, ha belegondolunk, hogy két, egymástól teljesen eltérő és egymással össze nem egyeztethető identitást hordozott magában, zsidó volt és maradt is, másrészt viszont rómaivá lett. Soha nem tagadta meg a származását, és önéletrajzát is így kezdi: én Flavius Josephus vagyok, a római zsidó közösségnek nem éppen ismeretlen tagja. Vagyis kifejezetten előkelő, befolyásos, zsinagógába járó tagja volt a római diaszpórának, akit eredetileg Jószéf ben Mattitjáhunak, vagyis „Mátyás fia Józsefnek" hívtak. Az ő története azért is különleges, mert korábban egyetlen zsidónak sem sikerült úgy érvényesülnie Rómában, hogy mindkét identitását megőrizze. Tudunk olyan zsidókról, akik nagyívű karriert futottak be a korai császárkorban, mint például a Josephus műveiben is említett Tiberius Julius Alexander, aki Egyiptom helytartójaként császárcsináló lett: ő kiáltatta ki császárnak először Vespasianust, s később lovagrendi előkelőségként az e rend számára elérhető legmagasabb tisztségig: a testőrparancsnokságig vitte. Tiberius Julius Alexander azonban teljes egészében megtagadta zsidóságát, vagyis pogánnyá vált.
– Ha Flavius nem adta fel zsidó identitását, hogyan lett mégis az uralkodó kegyeltje?
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
