A házasság Isten tervét követi

"Igazán emberré csak a házasságban válhatik az ember" – írta a múlt század elején Ravasz László református püspök. Az akkori Magyarországon még magától értetődő volt, hogy "az igazi férfi számára a házasság: misszió, az asszony számára: kultusz". Akkor még nem igazán kellett védelmezni, még kevésbé propagálni a házasság intézményét, mint napjainkban a – holnap záruló – házasság hete figyelemfelhívó, példamutató rendezvénysorozattal, mert a tradicionális értékrendben felnőtt emberek túlnyomó többsége száz éve még úgy tudta: az életnek az a teremtési, egyben természetes rendje, hogy "elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté" (1Móz 2,24).

Az európai kultúrát és életformát csaknem kétezer évig meghatározó keresztyén felfogás azonban mára kisebbségbe szorult, olyannyira, hogy a legújabb generációkban már nem "trendi" összeházasodni Európa legtöbb országában. Míg hazánkban harminc évvel ezelőtt az első párkapcsolatok mintegy kilencven százaléka, de még közvetlenül a rendszerváltozás előtt is kétharmada kezdődött házasságként, századunk első évtizedében már csupán harminc százaléka. Az első élettársi kapcsolatban levőknek csak nagyjából a fele köt (öt éven belül) házasságot, ugyanakkor – demográfiai előrejelzések szerint – a jövőben minden második-harmadik házasság felbomlik. Van hát miért népszerűsíteni, ha úgy tetszik, rehabilitálni a házasságot, és egyáltalán nem csak most, a házasság hetén.

Jézus azt mondta az őt kísértő farizeusoknak: "Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza." Pál apostol ehhez hozzátette, "felette nagy titok ez", hogy "lesznek ketten egy testté". A házasságban egyesült férfi és nő nemcsak egy testté lesznek, hanem egy lélekké is. Ahogy Tompa Mihály írta feleségének: "lelkem fele". Vagyis a férfi feleség nélkül, a nő férj nélkül fél ember. Ezt a titkot mint Isten ajándékát azonban az Istent elvető-elvesztő, parancsolatait elutasító és elfeledő, a "magány dermedt univerzumában" élő anyagias, önző ember nem ismeri, így nem is élvezheti. Fogyasztás- és médiavezérelt tömegtársadalmunkban egyre több a fél ember, aki nem képes semmilyen tartós kapcsolatra, különösen egy életre szóló testi-lelki egyesülésre, amit a házasság jelent.

Pálhegyi Ferenc református teológus, pszichológus, a Bibliai Házassággondozó Szolgálat vezetője szerint sok mai fiatal azért ódzkodik a házasságtól, mert attól fél, hogy elveszíti a szabadságát, holott a vonat szabadabban mozog a sínen, mint anélkül. Ez a sín egymás szeretetéhez, megismeréséhez és elfogadásához, egyben saját személyiségünk kiegészüléséhez, kiteljesedéséhez vezet. A keresztyén házasság annyiban több, mint a "világi", hogy a hitre jutott pár felismeri, szívébe fogadja és hűségesen követi Isten tervét: szaporodjunk (tehát Isten képmására gyermekeket hozzunk e világra és neveljünk fel), uralkodjunk az Isten által teremtett Földön minden élőlényen (nem egymáson!), és az ő nevében műveljük és őrizzük (ne pedig pusztítsuk, raboljuk) a ránk bízott természetet.

Önfeláldozó szövetség egy életen át

Egy amerikai hívő újságíró-szerkesztő, Philip Yancey írja a házasság "felette nagy titkáról": "Amikor elvettem feleségül, azt gondoltam, a szeretet fog bennünket összetartani. Ehelyett azonban megtanultam, hogy azért kellett összeházasodnunk, hogy megértsük, mi is a szeretet. Jézus megmutatta, hol található ennek az egységnek az eredeti forrása: Isten már a teremtés pillanatában így tervezte, ilyennek szánta. Valóban elhívás, elhívatás kell ahhoz, hogy önfeláldozó szövetségben éljünk egy életen át egy másik emberrel."