A halottak reménysége

Jézus feltámadásának tagadása az evangélium születésének a napján indult történelmi útjára Jeruzsálemből, hogy áthidalhatatlan akadályt kíséreljen meg fölállítani mindenhol, mindenkor, mindenkiben a halál döntő, és a jövőben bekövetkezendő végső vereségének megértésével, elfogadásával szemben, és eleve kudarcra ítélje a Názáreti tanítványainak erőfeszítéseit arra nézve, hogy a föltámadást történelmi eseményként, tényként fogadtassák el a világgal.

A dogmának nincs feltétlenül köze a valósághoz, igazsághoz, hanem olyan véleményt, álláspontot jelöl, amit képviselői helyesnek, igaznak nyilvánítanak. Vallási dogmákon azokat az alapvető egyházi tanításokat, határozatokat érti a világ, amelyeket a klérus abszolút érvényű hitigazságnak fogad el, és minden hívőre kötelező tanként hirdet ki. A protestáns felfogás szerint a dogmatika jelentős mértékben aláásta a Biblia hitelességét, népszerűségét azáltal, hogy a zsidó-keresztény kinyilatkoztatást és annak történelmi tényeit pusztán hittanként tárta hívei elé. Ugyanis a dogma végső soron szubjektív tudat, reflexió megnyilvánulásaként tünteti fel - szándéka ellenére is - a kinyilatkoztatás tényeit, amelyekben Isten a pszeudovilágban feltárta a természetfölötti valóságot, annak tulajdonságait, az emberre vonatkozó igazságait. Amikor az evangéliumot elutasító világ dogmának nevezi a keresztény reménység tárgyát, akkor olyan szubjektív vélekedést ért rajta, amelynek nincs semmi valóságos alapja; sőt a valóság hazug értelmezésének, tükrözésének ítéli, és túlhaladott hiedelemnek véli, melyet ókonzervatív, régi vágású keresztények gondolnak csupán igaznak.

A mai keresztényeknek vissza kell térniük az apostolok feltámadásról szerzett tapasztalataihoz és az ezekről szóló beszámolókhoz, mert ők az evangéliumot olyan történelmi eseményként, tényként hirdették a világnak, melynek szemtanúi voltak, és egész földi pályafutásuk, életművük erről tesz hiteles tanúságot.

A föltámadás tagadása Jézus Krisztus ellenségeinek az üres sírra adott válasza volt, akik már a Názáreti kivégzése előtt számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a keresztre feszítés után a tanítványok Jézus feltámadásának a hírét költik, miután a holttestét ellopják a sírból. A főpapok eleve kizárták Jézus föltámadásának a lehetőségét. A szadduceusok világnézeti előítéleteikből fakadóan, a farizeusok pedig a vallásos irigység, a Jézussal szembeni gyűlölet alapján állva egy pillanatra sem tételezték fel, hogy éppen egy általuk megvetett, elutasított ember fog a halálból visszatérni, ráadásul testben, hogy az ősi próféciákat beteljesítve felszínre hozza a látható világban az emberiség számára a halhatatlanságot, az örök életet.

Az apostolok és Jézus rokonai nem voltak vallásos szélhámosok, ravasz emberek. Teljesen idegen volt személyiségüktől, karakterüktől egy új vallás alapításának szándéka. Arról meg voltak győződve, hogy Jézus igaz ember volt, az Ószövetség csodáihoz képest is rendkívüli tetteket hajtott végre a zsidók között, és mindenkin tudott segíteni, aki kérte tőle; de éppígy szemtanúi voltak letartóztatásának, kálváriájának, megfeszítésének is: látták a szenvedéssel, a hatalommal, a halállal szembeni kiszolgáltatottságát. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Mesterüket ugyan igazságtalanul ölték meg, de szenvedése, halála mégiscsak azt igazolja: nem ő az, „aki eljövendő volt", hanem csupán egy igaz ember, egy igazságtalanul halálra ítélt szent és csodatevő próféta. Az őszinte és ártatlan emberek lelki, szellemi fájdalmával, együttérzésével, mély gyászával vették tudomásul a kegyetlen, hazug hatalom és világ győ­zelmét a megalázott, emberi méltóságtól, tisztességtől is megfosztott Igaz felett. Zsidó emberek lévén, tudták, hogy ilyen nem először és nem is utoljára fordult elő a földön. Jézus sorsa a próféták sorsa, akiket a világ elutasított, üldözött és megölt.

Vasárnap hajnalban is azért mentek az asszonyok Jézus sírjához, hogy leróják adósságukat, tiszteletüket Jézus holtteste irányában - miközben az apostolok zárt szobában dolgozták fel az elmúlt napok történéseit, és visszatérni készültek hagyományos életmódjukhoz, foglalkozásukhoz, mert úgy gondolták, vége a Jézus nevével fémjelzett időszaknak. Egyszerű galileai halászokként aligha tanakodtak azon, hogy milyen határozattal (dogmával) értelmezzék át pozitív tartalmú eseménnyé Jézus halálát, hogy a tragikus fejleményt fel tudják dolgozni, és reménységet közvetítsenek általa követőiknek. A csalódás és a bánat megbénította szívüket, ezért a Jézus föltámadásáról szóló beszédeknek kezdetben nem is adtak hitelt. Az evangélium életszerűen számol be a folyamatról, amely az apostolokban azon a bizonyos vasárnapon lezajlott. ők Jézus föltámadását csak azután fogadták el tényként, hogy a Názáreti többször is megjelent előttük - sőt, miután föltámadása után együtt ettek és ittak vele.

Az az állítás, amely szerint Jézus nem támadott fel a halálból, minden szempontból sokkal jobban megfelel a dogmák ismérveinek, mint az evangélium. A történelmi események hitelességét elsősorban igazmondó, az eseményeket pontosan és valósághűen képviselő szemtanúk vallomásai támasztják alá, más közvetlen és közvetett bizonyítékok mellett.

A feltámadást tagadók ezt teljesen figyelmen kívül hagyják, sőt a szemtanúkat olyan rosszindulatú, hazug vádakkal, rágalmakkal igyekeznek azóta is hiteltelen embereknek beállítani, amelyek teljesen szemben állnak a személyükkel kapcsolatos, kétezer éves múlttal rendelkező tényanyaggal. Az ezzel kapcsolatos tradíciók kutatására, értékelésére természetesen szükség van, és a hívőknek nincs miért félni ettől. De az evangéliummal szembeni támadások döntően rosszindulatból származó előítéletekből indulnak ki: az apostolok találták ki Jézus föltámadását keresztre feszítése és halála után, hogy mozgalmukat életben tartsák, és híveket, követőket toborozzanak maguknak.

Valójában Jézus életének, a húsvéti eseményeknek és az apostolok életművének ez a - főleg indulaton, ideológiai előítéleteken alapuló - értékelése tartozik a hiedelmek, dogmák világába. Ezt Pál apostol hazugságnak nevezi, amellyel az emberek akadályozzák a felszínre kerülését Isten igazságának, amely hitből hitbe nyilatkoztatik ki. A bibliai hit pedig nem a szubjektív tudat megnyilvánulása, hanem a természetfölötti valóságnak és dolgoknak, Isten földi beavatkozásainak az ember szellemében való tükröződését, az abban kialakult meggyőződését, és az ehhez igazodó életvitelt foglalja magába.

Pál apostol athéni beszéde is nyilvánvalóvá teszi, hogy az ideológiai kötelékekben leledző filozófusok minden megfontolás, a tények számba vevése nélkül, szinte azonnal, automatikusan hülyeségnek vélték Pál fejtegetését a halottak föltámadásáról. Világképükkel kapcsolatos önelégültségüktől vezettetve gondolták azt, hogy álláspontjuk pontosan és hűen tükrözi a valóságot, amelyben nincs helye az ember halhatatlanságának, örök életének, mert a halálban nem csupán az ember anyagi, hanem pszichikai, szellemi része is atomokra hull szét, s így az embert alkotó elemek visszatérnek az anyagvilágba. A föltámadásról szóló állítást emiatt eleve butaságnak, ostobaságnak vélték. Ha tudományos hitelességük megőrzése fontos lett volna számukra, akkor kifaggatták volna Pált arról, hogy a föltámadással kapcsolatos állításainak van-e valóságos alapja. De ezt nem tették meg. Ahogyan sok ma élő keresztényellenes embert, értelmiségit, úgy őket sem érdekelte az evangélium valóságtartalma egyáltalán - ők biztosan tudják, hogy Jézus föltámadása, a halottak föltámadása ostobaság, hülyeség. Ennek az elutasító álláspontnak nem a valóság mélyebb, pontosabb ismerete, hanem teológiai, filozófiai vélekedések, megkövesedett dogmák, előítéletek képezik az alapjait. Erről győznek meg bennünket a jeruzsálemi főpapok, az athéni filozófusok reakciói a halottak föltámadásáról szóló állításokra. A föltámadás tagadása is konzervatív, és nem modern tudományos álláspont.

Ezzel Pál apostol teljesen tisztában volt, amikor Jeruzsálemben a farizeusokból és szadduceusokból álló főtanács elé állították. Az előbbiek hitvallásában szerepelt ugyan a halottak föltámadásába vetett hit, de nem hittek annak első történelmi megvalósulásában, nevezetesen Jézus Krisztus föltámadásában. A korabeli judaizmus liberálisai pedig a föltámadás tagadásának dogmájában hittek. Pál apostol azonban személyes meggyőződésre jutott a damaszkuszi úton, hogy a halottak föltámadásának első szakasza már megtörtént Jézus Krisztus föltámadásával, ezért mondta bíráinak: „A halottak reménysége és föltámadása miatt vádoltatom én." (ApCsel 23:6)

A Názáreti föltámadása mellett tanúskodó apostol szavainak hatására a két dogmatikus irányzat képviselői között heves veszekedés tört ki, de nem azért, hogy meggyőződjenek Pál üzenetének valóságtartalmáról - torzsalkodásuk inkább azt a célt szolgálta, hogy az igazságot, Jézus Krisztus feltámadásának történelmi tényét elrejtsék a dogmák egymással szembeni küzdelme mögé az emberek elől. Az apostolokat azonban nem bizonytalanította el a föltámadás sem vallási, sem szekuláris alapon álló tagadása, mert valóságos, személyes tapasztalattal, meggyőződéssel bírtak Jézus Krisztus evangéliumának igazságairól, ahogy erre Péter apostol is utal: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának." (2Pt 1:16)

Jézus Krisztus tanítványai két út között választhatnak. Az elsőt dogmatikus útnak is nevezhetjük, ennek lényege, hogy az ember abszolút igazságnak fogadja el a kereszténységet mint tanrendszert, dogmatikát és ennek rituális megjelenítését. Az apostolok, a korai zsidókeresztény gyülekezetek azonban nem ezen az úton, hanem a Péter apostol által képviselt pályán haladtak, amelynek lényege az, hogy mindenekelőtt személyesen megismerték és szemlélték Jézus Krisztus nagyságát, amelyet leginkább feltámadása fejez ki - majd ezt követi Jézus hatalmának megismertetése az emberekkel.

A legaktuálisabb kérdés a fentiekkel kapcsolatban ma az, hogy Jézus evilágból való kivonulása utáni, mennyei rejtettségben való életéről hogyan lehet személyes ismeretet, meggyőződést szerezni. A kérdésre maga Jézus Krisztus adta meg a választ: „De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke (Szelleme), elvezérel majd titeket minden igazságra, mert nem önmagától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz és megjelenti néktek." (Jn 16:13-14)