A csángóság stációi – Sírva fakadt, amikor megkapta az állampolgárságot

Létrehozás: 2009. július 17., 07:45 Legutolsó módosítás: 2009. július 17., 08:00

Keresztre vagyunk mi is feszítve, mint Krisztus, halálra vagyunk ítélve. Az igazi művészet isteni ihletésre születik - vallja Petrás Mária. A keramikusművésszel és csángó népdalénekessel elsősorban a nálunk többnyire még ma is idegen testként kezelt nemzettársaink, a moldvai csángók létviszonyairól beszélgettünk. Forrás: hetivalasz.hu / Szekeres Nóra

- A diószéni nyolcgyermekes moldvai földműves család gyermekeként nagy utat járt be az utóbbi húsz évben az európai elismertségig. Mi repítette ki szeretett szülőföldjéről?

- Zárt az a világ, megöli az embert. Van, akinek nagy biztonságot ad, én azonban, bár nagyon szerettem, menekültem belőle, fájdalmas benne lenni. Hamisnak találom azt a sugallatot, hogy ott kell maradnod, ahol születtél, rég nem hiszek ebben. Mindenkinek végig kell járnia az útját. 

- Milyen szellemi, erkölcsi munícióval vágott neki ennek az útnak? 

- Erősen hiszek abban, hogy semmi sem véletlen, és az élet a központja mindennek. Csángóföldön gyermekkultusz volt, Mária, Isten, gyermek, élet. És nemcsak a fizikai lét, hanem a hitéletünk, a másvilág, minden nagyon fontos volt. És ezért volt olyan szép, kerek az ottani ember élete. Mint minden csángó, legerősebben a katolikusságunkat tartottuk. Annyira belénk nevelték, hála a Jóistennek, hogy én a hitemet semmiért a világon nem hagynám el. Amit kaptunk, azt tovább kell vinnünk. Mielőtt eljöttünk, ezt - hogy megtartsuk, ami bennünk van - én elsősorban a vallásra értettem. Ott egészen biztosan tudják az emberek, hogy a halál után a lélek tovább él. Az erős hit tartást ad az embernek, mindent másképp értékel általa. Ha elmegy az ember egy misére, még ha románul van is, nagyon tud örülni. Az ember szíve megtelik. 

- A moldvai csángók tudnak egyáltalán magyarul? 

- Ma 300 ezer körüli csángó katolikus él ott, s tán ha negyedük beszél valami ősi magyar nyelven, hiszen évszázadok óta nincs magyar nyelvű oktatás. Az utóbbi évtizedekben csak romlik a helyzet. Én az első osztályba még úgy mentem, hogy nem tudtam románul. Olyan fejfájásom volt tőle, nem értettem semmit. Fiatalon otthon mi mindig magyarul, ezt a kevert nyelvet beszéltük, most meg sokan ha tudnak is, inkább románra fordítják. 

- A nyelvvel együtt veszik ki a magyarságtudat is? 

- Már a harmincas évektől tiltották a magyar beszédet, aztán a háború alatt még inkább háttérbe szorultak a nyelvvédelem kérdései. Később én is azt gondoltam, hogy vége lesz a nyelvünknek, kultúránknak. Mégsem magyarságom megőrzése miatt léptem ki onnan. Akkoriban eszünkbe se jutott ez, nehéz idők voltak, elnyomódott minden más, az életben maradás volt a fontos. Amikor aztán kimentünk Erdélybe, rácsodálkoztunk az ottani állapotokra, a nagy szakadékra a székelyek és a csángók között. Akkor még sok mindent nem fogtunk fel. Ha benne vagy, máshogy gondolkodsz, másképp kell rendezned a dolgokat magadban, hogy ne bolondulj meg. Mert akinek fontos az identitása, nehéz feldolgoznia, hogy van egy nemzetisége, de egy más országban él, még határa sincs Magyarországgal, elválasztanak a Keleti-Kárpátok, aztán jön Erdély, és csak utána Magyarország. Na, ezt dolgozza fel, aki tudja!

- A csángók ügyének képviseletét mennyiben érzi kötelező feladatnak? 

- Én így is, úgy is azt teszem, ami jön belülről, az ember kapott valahonnan egy szikrát a Jóistentől. Erre az útra senki nem terelt, az élet így hozta. Egy ideig sokat politizáltam. Bárhol, bármikor szóba került a csángók ügye, én mentem, gyűlések, veszekedések, viták. Aztán eltelt pár év, és rájöttem, hogy a politizálás kiszívja az ember energiáját. Akkor alakult ki bennem, hogy tulajdonképpen mi is az én dolgom. Sokáig kérdeztem ezt magamtól.

- És mire jutott? 

- Annak idején a kulturális antropológia tantárgyból volt egy dolgozatunk Kis népek elveszőben címmel. Mi másról is írhattam volna, mint a csángókról. Ekkor ébredtem rá, hogy ezzel a témával kell foglalkoznom. És akkor éreztem meg, hogy krisztusi sorsunk van, keresztre vagyunk mi is feszítve, mint Krisztus, halálra vagyunk ítélve. A csángóság egy állapot. A magyarság egy állapota. Mert hol ismerik el? Elismerik valahol hivatalosan? Erdély, Felvidék, azok leszakított részek, de mi nem létezünk. És Isten óvja meg a magyarságot a csángó állapottól! Hogy ez eszébe jusson valakinek, sok mindent meg kell élnie. De azért nem siránkozom, nem roppanok meg annyira, hogy ne akarjak többé harcolni.

- Amikor először járt Magyarországon, mennyire ismerte az itteni viszonyokat, a kulturális életet?

- Egyedül Domokos Pál Péter bácsi néprajzkutató nevét és munkásságát ismertem. Az ő születésnapjára jöttünk Budapestre 1990-ben. Előtte nemhogy Magyarországon, sehol másutt nem jártam. Korábban nem is kaphattam útlevelet, mert megbízhatatlan voltam. Itt mindenféle hivatalokból érkező emberekkel találkoztunk, mi meg értettünk, amit értettünk. Csoóri Sándorék javasolták, hogy a Nemzetközi Előkészítő Intézetben a határon túli diákok között a csángók is kapjanak tíz helyet. Aztán felajánlották, hogy én is jöjjek ide tanulni. Nekem ez tetszett és nagyon jólesett, de úgy éreztem, ez már késő, volt két gyermekem is. Aztán mégis rászántam magam, s egy alapítvány segítségével ki tudtam hozni őket is.

- Ekkor már tudta, hogy végleg itt marad?

- Nem. A letelepedési engedélyt csak 1995-ben kérvényeztem. Akkor Románia egy szimpla beadványra megadta az állampolgárságot a Moldovában élő románoknak. Én meg nagy naivitásomban természetesnek gondoltam, hogy ha ez a környezetünkben minden tortúra nélkül, ilyen simán megy, mi kézfogásra is megkapjuk az állampolgárságot. Elsőre persze a letelepedési engedélyt sem adták meg. Ez megrémisztett. Változott a kormány is, s nem tudtam, mit csináljak, gondoltam, fogom a gyerekeimet, és hazamegyünk. Aztán csak megkaptuk a letelepedési engedélyt, majd beadtuk az állampolgársági kérelmet is. Ebben is millió akadályba ütköztem, s elhatároztam, visszavonom a kérvényemet, és hangoskodni fogok a témában. Erre rögtön megjött az állampolgári értesítés. Letettük az esküt, de nem tudtam örülni, zokogtam végig. Képtelen voltam eldönteni, hogy jót tettem-e az elfogadásával. Olyan érzés volt, amit nem tudok megmagyarázni, talán nem is akarok. Kettősség volt bennem: helyes, nem helyes? A többi otthon maradt, ők tán sosem kapják meg...

- És mi vezette el a kerámiáig? 

- Mindig is tudtam, hogy mit szeretnék, képzőművészeti irányban éreztem a Jóisten megáldotta tehetséget. Az Iparművészeti Főiskolára irányítottak, meg aztán onnan látogattak meg bennünket tanárok, köztük Csekovszky Árpád és Kő Pál, későbbi mestereim. Grafikára vettek fel, de kicsit untam, mert Brassóban három évet már elvégeztem belőle. Ráadásul az első évben csak négyes lettem rajzból, és én soha nem fogadtam el, hogy bármiből is középszerű legyek. Nagyon szerettem viszont mintázni, s mások is tanácsolták, hogy menjek át kerámiára. A plasztikát pedig imádtam. Mert mindenkinek megvan a küldetése, kinek-kinek magának kell rátalálnia, s a tőle telhető legjobban teljesítenie. És úgy éreztem, azt az esszenciát, amelyet abból a régi világomból megkaptam, a kerámia közvetítésével tudom a leghívebben felmutatni mint példát.

- Tehát művészetének gyökerei is hitéletének talajába kapaszkodnak?

- Sokat foglalkoztatott, mitől művész egy ember, milyen szintek, milyen dimenziók kötik össze Istennel. Mert hiszek benne, hogy az igazi művészet teljes egészében isteni inspirációval születik. De nem is csak a művészet, hanem bármi, ami Istentől ihletett, egy egyszerű cselekvés is lehet alkotás. Olyan emberi cselekvések, hogy elkönnyezik az ember. Minden alkotásban van valami emberfölötti.

- A csángóság helyzete az utóbbi évtizedekben mozdult-e valamit előre?

- A magyar mise rendkívül ritka, ez nem akar változni. Az iskolaüggyel is rengeteg baj van. Kevés iskolában van anyanyelvi magyar oktatás, az is csak fakultatív módon. Hogy magyarul tanulhasson a gyerek, a szülőnek el kell mennie a közjegyzőhöz engedélyért. Ez a fő akadály. A falvakban nincs közjegyző, fel kell menni a városba, oda pénz kell, ahhoz akarni kell nagyon. Aki csak kicsit is gyengébb lelkű, az már nem vállalja a tortúrát, s annak a gyermeke már nem tanul meg magyarul. Itt Magyarországon működik a Keresztapa-program. Csángó gyermekeket támogatnak magyar családok, akik fizetik az iskoláztatásukat. Így egy részük tud egy kicsit magyarul, másik részük kicsit sem vagy keveset. Nem ez a jövője a magyar nyelv megmaradásának ott Moldvában. Régebben azt mondtam, hogy csak a Jóisten tudja ezt visszafordítani, de most azt mondanám, talán megérdemeljük, és tartozik nekünk ezzel. Mert az ő nevében románosították el a csángókat.

- Egyszer azt mondta, hogy az éneklés természetes létezési forma, a beszéddel csak megszakítjuk olykor. Miből fakad ez a gondolat? 

- Gyermekkoromban a szövés, a varrás, a fonás, az éneklés, az imádkozás egybefonódott az emberrel. Természetes elemei minden napnak, az ünnepeknek még inkább. Ott naponta legalább egyszer elmegy az ember misére, nem ez a vasárnapi kereszténység él. És a miséken mindenki énekel. Gyermekkoromban is állandóan énekeltünk románul, magyarul, latinul, és ezek a régi dallamok olyan csodálatosak voltak, minden bennük volt, a gregorián és a csángó világ is. Néha úgy éreztem, felemelkedünk mindenestül. Jelenleg a Muzsikásban moldvai dalokat énekelek. Az a szerepem, hogy képviseljem azt a világot, ahonnan jövök, egy részét a magyar népi kultúrának. Manapság még jobban oda kell figyelnünk arra, ami a lelket emeli és gyógyítja.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben