A bűnöző is ember

Horváth Zoltán István gyerekkorában a budai Szent Imre Plébánia közösségéhez tartozott. A templom akkori lelkipásztorainak személyisége, világról alkotott képük a papi hivatás választásában később döntőnek bizonyult. Szabó Géza atya mély alázatával és hazaszeretetével keltette fel az érdeklődését, Kállay Emil, a hitoktatója világlátásával tett rá mély benyomást. A gulágot megjárt Olofsson Placid atya szavaira, ahogyan a legapróbb dolgoknak is megtanította örülni, ahogyan a szentmisét bemutatta, azzal a mély átéléssel, biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a papi hivatást választotta.

Horváth atya felmenői kereskedők és vendéglátósok voltak. „Magától értetődő volt, hogy a szüleim kereskedelmi szakközépiskolába írattak, hogy kitanuljam a szakma minden csínját-bínját. A kereskedelemben az emberekkel való foglalatosság és a kapcsolattartás fogott meg igazán. Miután leérettségiztem, a Ferenciek terei Ecclesia Szövetkezetnél kezdtem el könyveket árusítani.”
Noha nagyon szerette a munkáját, Horváth Zoltán István mégis úgy érezte, valami hiányzik az életéből. „Valami többre vágytam, így hát a lélek mélyén megszólító hívásnak engedelmeskedve jelentkeztem teológiára az esztergomi papnevelő intézetbe. A szemináriumi évek alatt nehézségekkel is meg kellett küzdenie az embernek, sokszor önmagával is, de az évfolyamtársakkal olyan összetartó baráti közösség alakult ki, ami szintén növelte bennem a papi pálya iránti vonzalmat.

Ez a vágyam a sorkatonai szolgálatom idején még jobban megerősödött – árulta el. – Lentiben a nyolcvanas évek közepén tizennyolc hónapra a különböző felekezetű papnövendékeket a büntetett előéletűekkel egy ezredbe sorozták be. Az eszmei cél mögött az a nyilvánvaló politikai szándék húzódott meg, hogy mi, papnövendékek - akik életünket az egyházi szolgálatra tettük fel - majd az elítéltekkel való együttlét során kijózanodunk, és leteszünk erről az elhatározásunkról. Nyilvánvaló, hogy egyeseknél, akiknek a hivatástudata talán még nem volt elég erős, bevált ez a módszer. A legtöbbünknél szerencsére nem, így nálam sem, sőt még inkább felerősödött a hitem, az ott átélt időszak ugyanis az életből adott egy kis ízelítőt számomra.

A kaszárnyában keserves emberi sorsokat ismertem meg, akiknél a nem megfelelő családi háttér is közrejátszott a bűn elkövetésében. Ez különösen igaz volt arra a büntetett előéletű társamra, akivel egy századba kerültem. A vele való rendszeres beszélgetések alkalmával tudatosult bennem a felismerés: nem szabad valakit egy egész életére megbélyegezni csak azért, mert egyszer életében hibázott, és bűnt követett el.

Az illető azóta megbánta tettét, ma harmonikus és kiegyensúlyozott családi életet él. Helyénvaló, hogy elítélték őket jogilag, de emberileg soha senkit nem lehet egyértelműen elítélni. Azt, hogy az illető akkor pontosan miért cselekedett úgy, ahogy, azt csak egyedül Isten tudja és képes megítélni.”

Horváth atya egész lényéből sugárzik az életöröm. „Mindazt, amit az élet ad, azt szeretem. Szeretek emberekkel találkozni, szeretek a másiknak örülni. Szeretem rávezetni az embereket, hogy miként szabaduljanak meg lelki terheiktől, és váljanak szabaddá. Ez a felfogás vezérelt már a katonaságnál is, ahol a bűnözők tudtára adtam, hogy Isten mentesíti őket a bűneik alól, ha kellő alázattal és hittel megbánják, bocsánatot kérnek, és jóváteszik azokat. A kapu előttük is nyitva áll, hogy ugyanolyan tiszta lélekkel és tiszta szívvel újrakezdjék az életüket.”

Horváth atya mindig arra törekedett, hogy boldogságot, örömet szerezzen másoknak. „A katonaságnál például szerelmes leveleket írtam, ugyanis azok az elítélt katonák, akik nem tudtak szépen és helyesen írni, de valami nagyon szép levéllel szerettek volna kedveskedni a kedvesüknek, engem kértek meg, hogy írjak a nevükben. Elsőre hüledezve fogadtam a „megbízást”, és megpróbáltam lebeszélni őket arról, mondván, hogy azok nem a saját szavaik lesznek. De ha valaki hajthatatlannak bizonyult, én végül belementem a dologba. Úgy éreztem, ezzel is segítek neki. A levélírást minden esetben egy komolyabb beszélgetés előzte meg, hogy valamelyest bele tudjak helyezkedni az ő helyzetükbe, hogy miről is szóljon az a levél. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök egyszer.”

Horváth Zoltán 2005 óta az Avilai Nagy Szent Teréz-templom lelkésze. „A terézvárosi közösség életét az idős tagok mellett a környéken lévő kollégiumok ifjúsága gazdagítja, akiknek egy része részt vesz az egyházközség életében.

A vasárnap esti miséken résztvevők fele fiatal, egyetemista, ami 100-150 embert jelent. Ők csak egy pár évig, az egyetemi éveik ideje alatt vannak itt, velük rendszeres kapcsolat csak ebben az időszakban van. 2005 óta meglévő csoportjaink mellé ennek a hatalmas egyházközségnek újabb és újabb csoportjai alakultak, jelen pillanatban harminchat különböző csoport működik a plébánia keretein belül. Ebben benne vannak az imacsoportok, a hittancsoportok, a cserkészek, ministránsok, egyesületek, kórusok, amelyeknek tagjai heti, kéthetenkénti vagy éppen havi rendszerességgel találkoznak.”

Pályakép

Horváth Zoltán Istvánt 1991-ben szentelték fel Esztergomban, miután elvégezte a Esztergomi Hittudományi Főiskolát. 1991 és 1997 között a budapesti, kőbányai Szent László Plébánia káplánjaként dolgozott. 1997 és 2001 között prefektus az esztergomi szemináriumban. 2001 és 2004 között plébános a soroksári Nagyboldogasszony főplébánián. 2005-től az Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa.