„Veled vagyok egész” – Beszélgetés a házasság hete idei arcaival, dr. Szabó Endrével és Szabóné Nemesy Krisztinával

Endre és Krisztina életútja több mint huszonöt éve halad együtt; a diákszerelem érett házassággá még egyetemista korukban, húsz évvel ezelőtt. Igen aktív életet élnek: már önmagában az, hogy Endre orvosként dolgozik, Krisztina pedig a négy gyermek „terelgetése” mellett gyógyszerészi hivatását is ellátja, bőven elég elfoglaltságot adna számukra, ám ők vérbeli közösségi emberek is. Nem csupán szűkebb pátriájukban, a XVIII. kerületi katolikus plébánia közösségének életében vesznek részt örömmel, hanem a százezer tagot számláló Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE) munkájában is, melynek az elmúlt négy esztendőben Endre az elnöke volt.

Úgy tudom, van egy különleges hobbija.
Endre: Talán ez már nem is tekinthető annak. Hosszú évek óta elkötelezett vagyok a népi kultúra iránt. Többféle népi fúvós hangszeren is játszom.

Egy tősgyökeres budapesti orvostól kissé szokatlan, hogy ilyen otthonosan mozog a népzene és a népi hagyományok világában. Honnan jött az indíttatás?
E.: A nyolcvanas években kezdődött ez a „szerelem” azzal, hogy egy olyan baráti társaságba kerültem, akik gyógyszert, élelmiszert és Bibliát csempésztek át Magyarországról Erdélybe. Különleges élményt jelentett számomra az ottani archaikus paraszti kultúrával való találkozás. Megragadott a magyarok egymásra figyelő, családias közössége is. Persze nem volt veszélytelen akkoriban ilyesmivel foglalkozni…
Krisztina nem is lelkesedett annyira érte, de sokszor eljött velem.

Említette, hogy Bibliát is juttattak ki Romániába. Már fiatalon is meghatározó szerepe volt a hitüknek?
Krisztina: Hívő katolikus családban nőttem föl, nálunk természetes volt a templomba járás. Mint minden kamasz, lázadtam ez ellen, ezért a szüleim azt mondták nekem, hogy nyolcadikos korom után szabadon dönthetek a hit mellett vagy ellene. Döntöttem. Isten mellett, egy életre.
E.: Felnőttként lettem hívő ember. Kriszti révén jártam először keresztény közösségben. Nagy hatással voltak rám az olyan börtönviselt, hitvalló emberek, mint Vácz Jenő és Keglevich István atya.

Rendkívül mozgalmas életet élnek. Endre háziorvosként praktizál, de gasztroenterológusként kórházban is dolgozik, szakfordításokat vállal, emellett még túrákat szervez, betlehemest és passiójátékokat tanít be a kerületi gyerekeknek, társadalmi munkában a NOE elnöki teendőit is ellátta – és a sor még folytatható. Hogyan lehet ezt a sokféle programot ügyesen koordinálni?
K.: Az elmúlt években, amíg Endre a NOE elnöke volt, sokszor csak muzsikálni láttam itthon, mert így pihent. És éjjel-nappal telefonált. A teendői következtében gyakran volt távol, de az egyesület fontos ügyeit mindig együtt beszéltük meg.
Amennyire lehet, igyekszünk a programokon együtt részt venni. Persze az is előfordul, hogy én „csak” a hátteret biztosítom, például a betlehemezéskor és a passiójáték előadása idején.
E.: Kriszti hősiesen elviseli, hogy a karácsony előtti hajszában nem vagyunk itthon… (mosolyog) Egy másik apukával, Túri Andrással, a Jánosi együttes kitűnő kontrásával tanítjuk be a gyerekeknek a jeleneteket. Pár éve óta már több csoport is járja a kerületi családokat egy mezőségi betlehemes játékkal, a fiatalság pedig modernebb, gospeles változattal készül, melyet Réka lányom és a barátnője írt. Az évek során hajléktalanszállóba, kórházakba, sőt börtönökbe is eljutottunk ezekkel az előadásokkal.

Nem merészség gyerekeket ilyen helyekre vinni?
E.: Ezeket is meg kell mutatni nekik. Egyébként számukra teljesen természetes, hogy az efféle helyekre is elvisszük Jézus születésének az örömhírét. A gyerekeket persze előre felkészítjük a találkozásokra, hiszen az is előfordult már, hogy a betlehemezés alatt halt meg egy idős bácsi abban a kórteremben, ahol játszottunk. Az árva gyerekek otthonában, Csobánkán például bevontuk a lakókat is a játékba. Óriási élményt jelentett nekik, s utána együtt játszottak, beszélgettek a mieinkkel.

Két fiuk és két lányuk van, a legidősebb gyermekük egyetemista, a legkisebb pedig tizenhárom éves. Milyen nevelési elveket vallanak?
K.: Fontos a nyugodt családi háttér, ennek megteremtése bizony összmunkát igényel. Tizenegy évig voltam itthon a gyerekekkel, csak akkor mentem vissza a munkahelyemre, amikor a legkisebb is hároméves lett. Kezdetben évekig csak négy órában dolgoztam, nemrég vagyok főállásban. Jutott időm a gyerekekre.
Tudni kell, hogy csupán szavakkal nevelni nem lehet. Az életünket kell odatenni! A gyerekek sasszemmel figyelnek minket, és rögtön észreveszik, ha valami nincs rendben, ha valami nem őszinte. Emellett rendkívül fontos a következetesség is. Nem divatos manapság hangoztatni, de a következetes szigorúság és számonkérés csak a javukra válik. Nem ártott meg a mi gyermekeinknek sem.

Kettejük közül ki a szigorúbb?
E.: Egyértelműen én. Örülök, hogy már most látszik: érdemes volt kisebb korukban szorosabb korlátokat szabni. A korábbi életszakaszokra is igaz, de tizennégy éven túl fokozottan csak bizalmi alapon működhet a szülő-gyermek kapcsolat.

Endre az elmúlt négy évben sokszor kényszerült olyan helyzetekbe, amikor egy-egy cél érdekében komoly küzdelmeket vállalt. Ez bizony sok feszültséggel jár. Mennyire terhelte meg a kapcsolatukat?
E.: Az az igazság, hogy mindketten elég lobbanékonyak vagyunk. Sokszor ami a szívünkön, az a szánkon is, de eddig még mindig meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Talán az együttélés során ez a legfontosabb két ember között. Emellett rengeteg erőt ad, ha egy család mögött hívő közösség is áll.
K.: Egy házasságban egyik félnek sem lehet ölbe tett kézzel ülni. Mindkettőnknek naponta dolgoznunk kell azért, hogy jól működjön a házasságunk, ez ugyanis az egészséges család, sőt az egészséges társadalom legbiztosabb alapja. Óriási a felelősségünk: nemcsak magunkért, az utódaink jövőjéért is felelősséggel tartozunk. Azt azonban elmondhatjuk, hogy egyedül gyengék vagyunk. Ránk teljes mértékben igaz a mondás: „veled vagyok egész”.