„Tudom, hogy ez gusztustalan, de megpróbálok ember maradni”

Három fok van, olvad a hó és szemerkél az eső. Hosszú, tocsogós esténk lesz - gondolom, ahogy a háztetőkről csorgó vízsugarakat kerülgetve becsöngetek a Menhely Alapítvány nyolcadik kerületi bázisára. Hetvenen - közülük ötvenen főállásban - dolgoznak az alapítványnál, emellett több mint hetven önkéntessel is számolhatnak - többségük szociális munkásnak készül vagy pszichológiát hallgat az egyetemen. Hét, hajléktalanok ellátásáról gondoskodó intézményt üzemeltetnek (ld. keretes írásunkat), éjszakánként pedig a krízisautóval járják a várost, hogy pokróccal, meleg teával lássák el az utcán éjszakázókat, felmérjék egészségi állapotukat és ha kell, orvoshoz vigyék őket vagy éppen éjjeli menedékhelyre.

Amint belépek a főhadiszállásra, máris az operációs hadszíntéren találom magam: ma este Ildikó a diszpécser, vagy ahogy ők nevezik, a „diszpi”. Éppen hívást fogad és adatokat rögzít a számítógépbe: hajléktalant jelentenek be a lakók egy fővárosi lakótelepről. „Naponta akár 150 hasonló bejelentést is kapunk ebben az időszakban utcán, köztereken, épületekben meghúzódó otthontalanokról” - meséli Ildikó a gyors bemutatkozást követően. Télen a legrosszabb a helyzet, mondja, ezért a krízisautó novembertől egészen a fűtési szezon végéig, nagyjából április elejéig rója az utcákat éjjel. A kisbuszt több éve, egy százalékos adományokból vásárolták, a fenntartásához szükséges összeget pedig pályázati pénzekből biztosítják.

A kritikus őszi-téli időszakban este hatkor indul a műszak a kríziskocsival, és általában éjjel 2-ig, 3-ig tart, utána már csak bejelentés alapján mennek ki egy-egy helyszínre az éppen ügyeletben lévő kollégák. A diszpécserszolgálat 0-24 óráig működik, a telefonügyeletes feladata a bejelentések fogadása és továbbítása mellett az is, hogy tartsa a kapcsolatot a terepen tartózkodókkal, felvegye az adatokat - egy-egy kiszállás után jelentés készül a hajléktalanok egészségi állapotáról, ruházatáról, hangulatáról, vagyis bekerülnek a rendszerbe, számon tartják őket. Munkanapokon napközben a baptisták, szombat este a máltaiak, minden más időpontban, így hétköznap éjjel is a menhelyesek viszik a műszakot.(Minden kerületben több szervezet, alapítvány végez az utcai szociális munkát egymással és a Menhellyel összefogva vagy éppen önállóan.) Miután összeállt a lista, hogy kiket látogatunk meg, az alapítvány két, magamban csak rohamosztagosnak titulált munkatársa, Feri  - aki egy személyben sajtós -, és Zoli - aki a jogsegélyszolgálaton is dolgozik - úgy dönt, hogy ideje indulnunk. Pótpulóver, sapka, kesztyű, tízliteres teástartály a kézbe - jól jöhet még ma -, mély levegő... és munkára fel.

***

A kezdetek és a számok: hajléktalanokat kérdeznek

A Menhely Alapítványt a Fővárosi Tanács és négy civil szervezet hozta létre 1990-ben, sajátos apropóból: a Blaha Lujza téren ugyanis ekkoriban hajléktalan-demonstráció zajlott, az otthontalanok ellátása komoly gondot okozott. Az alapítvány hét intézményt működtet: nappali melegedőt tart fenn a Kürt utcában (itt ügyfélszolgálat is működik) és a Práter utcában. A „Vajda 3” egységben nappali melegedő, éjjeli menedékhely és lábadozó van. A módszertani egység – ahol jogsegély szolgálat is működik  – a Szentkirályi utcában kapott helyet. 

Február 3. „pirosbetűs” dátum a hajléktalan ellátásban dolgozók számára. A Február Harmadika Munkacsoport minden évben ekkor készíti el gyors-jelentését a hajléktalanok kérdőíves éves adatfelvételéről. Ebben önkéntes alapon vesznek részt azok, akik vagy a szállókkal, vagy az utcai szolgálatokkal már kapcsolatba kerültek. A  2009-es jelentés szerint legutóbb összesen 3686 hajléktalant kérdeztek meg Budapesten (közülük 2326-an szállón, 1360-an az utcán éltek). Országosan összesen 7121 hajléktalan válaszolt a munkacsoport kérdéseire, közülük 2862-en voltak fedél nélkül. Az egyes települések népességéhez képest a hajléktalanok számaránya Budapesten átlagos - írják. Akadnak olyan vidéki nagyvárások, ahol a népességhez képest igen magas az otthontalanok száma: például MIskolcon, Esztergomban vagy Veszprémben.

A válaszadóktól a felmérés során többek között azt is megkérdezték, mi az oka, hogy hajléktalanná váltak, akadályozza-e őket valami abban, hogy dolgozzanak, jelenleg dolgoznak-e, van-e szakmájuk, mennyit keresnek havonta munkájukkal, miből éltek 2009 januárjában, szoktak-e mástól kölcsönkérni, van-e tartozásuk, múlt hónapban mennyit költöttek ételre, italra, cigarettára.

***

„Először a Tátra utcába menjünk” - mondja Zoli, Feri pedig bepattan a volán mögé. Az említett címen a kapualjban kitartóan elszállásolta magát egy idős férfi, a lakók szeretnének megszabadulni tőle. Mialatt a Nyugati felé robogunk a pokrócokkal, meleg ruhával és elemlámpákkal felszerelt kocsiban, a legalapvetőbb kérdésekkel bombázom Feriéket: voltaképpen kit nevezünk hajléktalannak, hány embernek sikerül kikerülnie az ördögi körből. „A hajléktalanság átmeneti állapot” - összegzi Zoli. „Akkor nevezünk valakit hajléktalannak, ha éppen nincs hol laknia, vagyis két szálláson eltöltött időszak között az utcára kerül. Általában 3-5 otthontalanul töltött nap után már helytálló a megnevezés. A lakás jelenthet átmeneti szállót, vagy albérletet, a lényeg, hogy tető legyen az ember feje fölött”. Évente minden hatodik hajléktalan kikerül a rendszerből - tudom meg Zolitól, a definíció- és statisztikagurutól. „Nem tudjuk pontosan, kivel mi lesz, de az biztos, hogy a nyilvántartásból eltűnnek. Ez azt jelenti, hogy van kiút” - mondja, amikor feszegetni kezdem, mégis mit jelent, hogy évente a hajléktalanok egyhatoda felszívódik.

Közben megérkezünk az első címre. Két gondosan összekészített szatyor mellett mogorva férfi téblábol a jelzett kapualjban. Jöttünkre ideges lesz, a kérdésre, segíthetünk-e neki, elutasítóan reagál, majd elkezd szitkozódni. „Menjenek a p*csába, ki a f*sz hívta magukat?” Ilyenkor semmit nem lehet tenni, de ritkán reagál valaki ennyire negatívan, tettlegességre pedig még soha nem került sor – mondja Feri. A férfi nem kér pokrócot, teát sem, csak egy vágya van, hogy húzzunk el a területéről minél hamarabb. „Jó állapotban van, de nagyon elutasító” – megy a gyors jelentés a diszpécsernek. Mint kiderül, egy hete is hasonlóan reagált a kríziskocsi munkatársainak felbukkanására. „Ilyenkor megpróbáljuk lassan megszelídíteni őket, előfordul, hogy két-három év is eltelik - és számtalan látogatás -, mire egy hajléktalan hagyja, hogy segítsünk neki, esetleg megnyílik és mesél magáról – mondja Zoli. Vagyis fel kell mérni a helyzetet, az illető lelkiállapotát, és megértetni vele, hogy nem bántani vagy elkergetni akarják, csak segíteni neki. Ezt viszont, ahogy a fenti eset is jelzi, nem mindenki hagyja. Az önérzet és az emberben lakozó vulgáris ösztönlény kiszolgáltatott helyzetben megerősödik és olykor pajzsként működik. 

Következő megállónk Soroksáron lesz: a MÁV-állomásra megyünk. Miközben a Budai Várban gyönyörködve a rakparton suhanunk, szóba kerül a hajléktalanok legnagyobb ellensége, a fagy. „Télen nagyon gyorsan ki lehet hűlni. Ráadásul, aki egyszer kihűlt, legközelebb sokkal gyorsabban át fog fagyni” – mondja Zoli. Ha az ember testhőmérséklete 32-33 fokosra csökken, kritikus állapotba kerül. Minden azon múlik, hogyan kezelik: ha nem fokozatosan melegítik fel, összeomolhat a keringése és meghalhat. Sok hajléktalan nem mondja meg, hogy fagyási sérülése van. Akad, akinek elfagytak a lábujjai, mégsem szól, pedig ilyenkor azonnali amputációra van szükség, és még utána is fennáll a veszély, hogy újabb fagyás esetén tovább kell csonkolni a végtagot. „Van egy férfi, aki azt mondja, ha este meg tud enni egy tál töpörtyűt, nem fázik, de ha ez nem sikerül, szenved a hidegtől” – meséli Zoli. Általában akkor hívjuk ki a mentőket, ha nem tudjuk ellátni az illetőt: fejsérülése van vagy volt a közelmúltban, esetleg eszméletlen – válaszolja Feri a kérdésre, hogyan osztják meg a feladatokat a mentősökkel, hol van a határ, mikor érik el azt a pontot, ahol ők már nem tudnak segíteni.

Soroksáron köd fogad minket és világvége-hangulat: a kihalt MÁV-állomás várójában azonnal megpillantjuk a hatvan év körüli férfit, aki mélyen alszik egy padon. Batyuja nincs, csak egy nejlonzacskó árválkodik mellette a földön, benne fél kiló kenyér, némi felvágott és egy fél üveg olcsó bor. Mint később kiderül, valaki szándékosan hagyta itt, hadd örüljön, ha felébred. Hosszas ébresztgetés után – bevallom, nem tudtam eldönteni, hogy a férfi valóban mélyen aludt vagy azt hitte, könnyebben megszabadul tőlünk, ha süketnek tetteti magát - Ferenc elmeséli, hogy élettársa 23 év után tavaly áprilisban kirúgta. Azóta ingázik vidék és a főváros között, alkalmi munkákból él, most éppen hólapátolásból. Múlt héten viszont eltörte a csuklóját. Ironikus, de éppen ez a szerencséje, megvan ugyanis az ellátását igazoló kórházi papír. „Bevigyük, vagy ne vigyük? Hova tudjuk vinni? – merül fel a kérdés. Míg Zoli módszeresen kikérdezi Ferencet – aki láthatóan zavart, alaposan belegabalyodik élete történetébe -, Feri igyekszik telefonon elintézni, hogy törött csuklójára való tekintettel orvos is megvizsgálja a férfit.

„Teljesen kivagyok, az idegeim ... nem tudom, mit csináljak” - csuklik el Ferenc hangja, majd valami elpattan benne és csorogni kezdenek a könnyei. „Nem lesz semmi baj, elintézzük, hogy ma tudjon hol aludni ” – gyors lelkisegély, pár egyszerű, a helyzethez illő szó és végül a jó hír: bevihetjük őt a Dózsa György útra, ahol megvizsgálják, és talán el is tudják helyezni éjszakára. Kocsiba be, Ferenc nehezen jár, valószínűleg bordatörése is van, oldaltáji fájdalomra panaszkodik. „Tegnap óta nem ettem” – mondja. „Bevisszük és kerítünk valami ennivalót is” – mondja neki Zoli. A Dózsa György úton aztán, ahol orrfacsaró fertőtlenítőszer-szagban várakozunk, a gyors orvosi vizsgálat után kiderül, hogy Ferenc hétvégéig maradhat. Hogy mi lesz vele utána, már más kérdés. Mi indulunk tovább. Vissza Soroksárra, ahol a MÁV-állomás melletti lerobbant, málladozó házban egy férfit sejtenek.

Hogyan lehet estéről estére lélekgyógyászként helytállni, kellő távolságtartással kezelni az egyes helyzeteket, és nem belefásulni mások nyomárába? Empátia kell hozzá. Jó nagy adag. És elhivatottság, saját élmények, tapasztalatok. „Egyszer kipróbáltam, milyen az utcán aludni” – meséli Feri vezetés közben. Szegeden fogta magát, és befeküdt egy bokor alá, az évszaknak megfelelő ruházatban: pulóverben és kabátban. Mint mondja, 10-15 fok volt. „Pár óra után borzasztóan érzetem magam, mindenem fájt” – meséli. Van, aki ezt is jól viseli. Akik évtizedek óta az utcán élnek, alkalmazkodtak a körülményekhez. „Cápa például ’89 óta hajléktalan” - sztorizik Zoli. Az egyik férfiról 1999 óta vezetnek nyilvántartást a központban, őt több százszor keresték fel az alapítvány munkatársai. Öt év alatt 18 ezer esethez mentek ki, persze van, akihez többször - tudom meg. Ez évente, nagyjából 3600 fuvart jelent.

Soroksáron végül nem találunk senkit a romos házban, noha a térdig érő hóban jól kitaposott ösvény vezet a leginkább szemétdombra hasonlító hajlékhoz. A környéken viszont sehol senki. Felázott nadrágszár, vizes bakancs, sebaj. Tovább, tovább. Irány a Grassalkovich úti felüljáró. Azt hittem, ma éjjel már nem érhet meglepetés, tévedtem. A fagyos romantikára, amit a patakpart nyújthat télen, igazán nem számítottam. A felüljáró alatt ugyanis egy férfi húzta meg magát. Óvatosan, egy 60 centi széles betonpárkányon egyensúlyozva jutunk el hozzá. „Ha ez az ember fordul egyet álmában, legurul a rézsűn, bele a jeges patakba” – mindannyiunknak ez jár a fejében. A párnája máris lecsúszott. Felébresztjük, amit ő láthatóan nem díjaz. „Nem kell semmi, se pokróc, se tea.” Nincs más hátra, hátraarc - szó szerint -, és araszolunk visszafelé, aggódó szemmel, elemlámpával pásztázva, hova lépünk. Megint valaki, aki nem kért a segítségből. „Olykor-olykor kijövünk, megnézzük, itt van-e, kell-e neki valami, takaró, élelem” – mesélik.

Következő állomásunk a Hadak útja, Kelenföldön. „Akadnak egészen elképesztő helyzetek” – válaszolja Feri, amikor menet közben arról faggatom őket, mi volt a legextrémebb eset munkájuk során. Találkoztak olyan asszonnyal, aki vízaknában húzta meg magát, míg egy férfi az autópálya tartópillérei között található résbe kvártélyozta be magát. „Nem kell neki matrica”. Tényleg nem.

Kelenföldön aztán megismétlődik a patakparti jelenet, csak a környezet emberibb. Az egyik tízemeletes lakótelepi ház árkádja alatt alszik a hatvan év körüli férfi. Nem örül neki, hogy felkeltjük. Nem is készséges, elküld minket melegebb éghajlatra, de az alapvető kérdésekre azért hajlandó válaszolni. Fáj a lába – érszűkület – orvosi segítséget viszont nem kér. „Így is, úgyis fáj, hagyjanak békén”. Újabb elutasítás. Ez már a harmadik ma este. Jöhet a Bosnyák tér, mai utolsó állomásunk. Éjfélre jár, mire elhaladunk a sportpálya mellett és rábukkanunk a bokor alatt matracon éjszakázó férfira. Zoli nem törődve az olvadó hólével, ami éppen a hajára és a nyakába csurog, letérdel és bedugja fejét a „sátorba”. Kiderül, hogy a hatvanas férfi jól felszerelt zugban húzta meg magát. Több matraca, tiszta ruhája is van, alkalmi munkákból él. A természet lágy ölén.

 „Tudom, hogy ez gusztustalan, de megpróbálok ember maradni”. Nem hajlandó szállóra menni, mert szerinte ott az emberek kifordulnak önmagukból. „Az elmém néha elborul, nehéz ezt elviselni” – vallja be őszintén. Sikerül megállapodni vele: jövő héten benéz a Thököly úti irodába, hátha találnak neki valami munkát. Ennyi. A mai első sikersztori, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Miközben a Róna utca felé kanyarodunk, hogy megnézzünk egy lakótelepen tanyázó asszonyt, Annát – ilyenkor a menhelyesek már nem keltenek fel senkit – fölmerül a kérdés, hogyan lehet megélni a szociális munkából. „Mindenkinek, aki az alapítványnál dolgozik, két-három állása van” - mondja Feri, akinek agrármérnöki diplomája van, és jelenleg pszichológia szakra jár Szegeden. És hogyan fér meg egymással a munka és magánélet? „Ahogy nálatok, újságíróknál” – dobja vissza a labdát Zoli. Na igen. Késői eszmefuttatásunkat korgó gyomrunk szakítja félbe. Vár még ránk egy vacsora, kis jutalom a nehéz nap után.