„Nem jelentős zenét szeretnék írni, hanem szépet” – Interjú Szokolay Sándorral

Gramofon: Jövőre lesz nyolcvanéves, de már a hetvenedik születésnapja alkalmából készült interjúkban is arról beszélt, hogy szeretné átfésülni, rendbe tenni addigi életművét. Hol tart most ez a folyamat, mit sikerült megvalósítania ez irányú terveiből?

Szokolay Sándor: Semmi sem úgy sikerül, ahogy tervezzük. Úgy érzem, még mindig nem foglaltam össze az életművemet, jóllehet – bár szellemileg és fizikailag nem érzem öregnek magam – az éveim számát tekintve mindenképpen ideje lenne megtennem ezt. A művészek gyakran nem a vágyaiknak próbálnak megfelelni, hanem az elvárásoknak, ami nagyon sajnálatos. Szeretnék elbújni a dolgozószobámban, a csendes zugomban, hogy csak azzal foglalkozhassam, ami számomra fontos. Nem illik az életet rendezetlenül itt hagyni. Én hitben nőttem föl, és a teremtett világ hitét mindmáig kételkedés nélkül őrzöm magamban. De nem vagyok bigott, sem álszent, sem kegyeskedő – bibliaolvasó ember vagyok; úgy mondanám, hogy nekem a hitem a légzési formám, e nélkül megfulladnék.

G.: Eddig, ugye, három szimfóniát írt?

Sz. S.: Igen, a negyediken már töprengek. Szeretnék még egy operát is írni, Nagy Gáspár szövegkönyvére, Hálók címmel. Úgy éreztem, hét opera után egy nyolcadikkal kell búcsúznom, hogy összefoglaljam az életemet, de nem lehet, hogy elvérezzem egy szövegkönyvön. Az operában nem önmagában a szó a legfontosabb, hanem a fölerősített szó: az ének. Ezért nem az eseményeket, hanem a jelenségeket figyeltem egész életemben, és talán emberismeretre is így tettem szert, mint operaszerző. Olyan üzenetet szeretnék átadni, ami az első három operámból hiányzott – azokban az ellentmondás volt a lényeg. A Vérnász fő kérdése: az aggyal vagy a szívvel választunk. A mai világban könnyebb barátnőt találni, mint élettársat vagy feleséget. A Hamletben látszani valaminek sokkal egyszerűbb, mint valakinek lenni. A Sámsonban a szörnyeteg és a népét megváltó erős ember kettőssége jelenik meg. E három opera után elegem lett abból, hogy mindegyiknek a végén „hullahegyek” maradnak a színpadon, vagyis hogy ez alapvetően tragikus műfaj.

Jóllehet talán még ma is a drámaisághoz van a legtöbb érzékem, még csak kerestem a megoldást. Következett az Ecce homo, amelyben nem Krisztus életét játsszák, hanem a passiójátékot – és karácsonyra már a Jézus szerepét alakító játékost megölik. A világ most ilyen: Krisztust már előbb megfeszítették volna… Azután jött a Szávitri: ebben Illés Endre indiai meséje nyomán már azzal próbálkoztam, hogy ne legyen a végén botrány és megoldatlanság, de nagyon didaktikusra sikeredett. Első magyar témájú operámat Szent Margitról írtam – akkor jöttem rá, hogy korábbi operáimban is ott lapult a vallás és a hit. A zenés színház nemcsak arra való, hogy szórakoztasson, hanem arra is, hogy elmélyítsen. Hogy aki nézi és hallgatja, elgondolkozzon, vajon abban, ami ott történik, ő hol foglal helyet. A Hálók története tudatosította bennem, hogy az szeret a legjobban, aki meg tud bocsátani. Hogyha szeretünk valakit, akkor mindenáron meg akarjuk menteni.

G.: Hogyan fér bele életprogramjába, hogy megrendelésre is komponáljon?

Sz. S.: „Aranyos gazemberségem” a magyarázat. Minden megrendelésnél rábeszéltem a megrendelőt, hogy azt akarja, amit én gondolok. Nem erőszakos, de nagyon meggyőződéses ember vagyok, aki megpróbál hangolni, rávezetni másokat arra, milyen többletet ad a zene. Az aktualitást nem szeretem, mégis minden aktuális, amit írok.

G.: Valahol azt mondta, sokkal szebb zenéket álmodik, mint amilyeneket aztán meg tud írni. Ez még most is így van?

Sz. S.: Kodály Zoltán azt kérdezte tőlem egyszer, hogyan komponálok. Mondtam, hogy zongoránál: le kell írnom, különben elfelejtem. Azt felelte, amit elfelejt az ember, az meg is érdemli, hogy elfelejtse – próbáljon meg fejben komponálni. Most, öregkoromban, ha nem tudok elaludni, fejben próbálom követni a Hegedűversenyem lassú tételét, hogy lássam, jó-e még a memóriám: a tétel felénél általában elalszom.

G.: Mennyire kíséri figyelemmel pályatársai munkáit? Jár koncertekre és operába?

Sz. S.: Magyarországon minden operát megnézek, és ha tudok, koncertekre is elmegyek, de egyre kevésbé mondom el a véleményemet. Ha nagyon tetszik a mű, akkor melegen gratulálok, ha nem, inkább nem megyek oda, mert senkit nem akarok megbántani, de hazudni nem szabad. Egészen más lenne a művészeti életünk, ha őszinték lennének az emberek – nem úgy, hogy mindenki beolvasna a másiknak, hanem úgy, hogy együtt gondolkodnánk.

G.: És az ön darabjainak előadásaira elmennek a kollégái?

Sz. S.: Nem jellemző. Gyakran nyitok meg kiállításokat, ahol azt látom, hogy tolonganak a kollégák. A zenében nem. Lehet, hogy engem leírtak, nem vagyok olyan jelentős számukra, hogy eljöjjenek… Ám nem jelentős zenét szeretnék írni, hanem szépet. Nagy vágyam olyan vonósnégyest komponálni, amely annyira tiszta, mintha kétszáz évvel ezelőtt írták volna. De nem stílusgyakorlatot, hanem igazi, tiszta zenét.

(Részlet a Gramofon 2010. őszi számában megjelent interjúból)