Rúzsa Magdi mindent megbeszél az Öreggel

– Ki az a Magdaléna? Nem Magdinak hívnak?

– Persze, Magdi vagyok, és nem hatásvadászatból választottuk ezt a címet új színházi estemnek: nagymamám szólított mindig Magdalénának, akihez nagyon kötődtem. Egyébként az ő padlásán kutakodva találtam meg kisgyerekként azokat a rúzsokat, amelyeket természetesen azonnal kipróbáltam. Ezt egyszer elmeséltem Geszti Péternek, aki később megkeresett egy ilyen est ötletével. Ő kiválóan ért a szójátékokhoz, így lett a cím Magdaléna Rúzsa.

– Nemcsak énekesnő, végzettségedet tekintve szülésznővér is vagy. Mit gondolsz, van valami hasonlóság az emberi élet és a művészi produkció megszületésénél való bábáskodás között? Elvégre, ha jól végzik a beavatkozást, mind a kettő új élettel és reménnyel ajándékozza meg a környezetét...

– A két dolog nagyon közel áll egymáshoz. Azt is mondhatnám, hogy a születésnél érzi az ember legközelebb magát Istenhez. Nem vagyok rendszeresen templomba járó, de mélyen hívő ember vagyok, és amikor a színpadon állok, megpróbálok kapu lenni, és igyekszem közvetíteni valamit. Talán csak egy ember veszi ezt az adást, de már akkor is megérte. Egy őszinte dallal valami új, tiszta dolog születik – megjegyzem, nem mindegy, kik közé születik a gyerek vagy a dal. Azt hallottam, van egy indián törzs, amelynek a várandós női tagjai hallják a magzat dalát. Amit akkor hallanak, ezt énekelik a kisbabának, és így mindegyik gyereknek lesz saját dala.

– Amikor azt mondod, kapu, közvetítő vagy, csak nem arra gondolsz, hogy afféle papnőként működsz?

– Nem nevezném papnőnek magam, inkább kapu vagyok. Nem véletlenül szánták nekem ezt a sorsot. Tudom, hogy meg tudom ríkatni az embereket, persze én is könnyen átélem az érzelmeket. Ne nevezzünk papnőnek, hadd legyek inkább kapu! Persze, törekszem arra is, hogy egy-egy koncert alatt maradandó élményt adjak. Úgy gondolom, hogy ez lehetséges.

– Nem titkolod, hogy annak idején még Isten segítségét is kérted ahhoz, hogy úgymond rendbe tedd az életedet. Sikerült?

– Nem mindig érzem Isten közelségét, de a létében soha nem kételkedem, s tudom, itt van velem. Mindent megbeszélek az „Öreggel”, jót, rosszat egyaránt. Nemcsak akkor imádkozom, amikor baj van, ámbár én az imádkozásra inkább beszélgetésként szeretek gondolni. Minden este megköszönöm neki a napomat, sőt a nap minden percében hálát adok azért, ami szépet, jót látok, érzek. Érdeklődöm a teológia iránt is, ámbár én nem tudom a freskókon látható módon elképzelni Istent. Úgy vélem, Isten bennünk lakozik, és már azzal is közelebb tudunk kerülni hozzá, ha magunkban hiszünk. Jóllehet nem járok mindennap templomba, kifejezetten félek azoktól, akik nem félik Istent, tartok tőle, hogy az ilyen ember mindenre képes. Ha valaki nem teljesen zárkózik el Isten elől, annak A viskó című könyvet szoktam ajánlani. Nagyon szeretem ezt a könyvet, egészen közeli, baráti módon mutatja be Istent. Remélem, nem eretnekség, de úgy gondolom, hogy Isten már-már a bennünk lakozó pszichológusunk is: neki olyasmit is el merek mondani, amit még magamnak sem vallanék be.