Ateista egyházpolitika Magyarországon a Rákosi- és Kádár-korszakban
A második világháborút követő években a kommunista párt totális hatalom kiépítésére törekedett Magyarországon, a megszálló szovjet fegyveres erők hathatós támogatásával. Bolsevik mintára ateista állam felépítése volt a cél, amelyben semmi helye nem volt a keresztény hitnek és az egyházaknak. A lakosság túlnyomó többsége azonban 1945-ben még valamelyik felekezetnek volt a tagja, az egyházak széles körű szervezeti bázissal, kiterjedt intézményrendszerrel és számottevő gazdasági erővel rendelkeztek, sőt a felnövekvő fiatalok nagy részének oktatását is kezükben tartották. A kommunista párt nem tétovázott az egyházak teljes felszámolást célzó támadássorozat megindításával. Forrás: Hetek / A keresztényüldözések története (39. rész) Szöveg: Kulcsár Árpád
VI. Pál pápa és Kádár János
Az első jelentős csapást 1945 tavaszán mérték az egyházakra a földreformmal. Ezzel a felekezetek anyagi bázisát rendítették meg, hiszen a földeket kárpótlás nélkül vették el. Az intézkedés fő kárvallottja a római katolikus egyház volt, amely 862 ezer holdas hatalmas birtokállományának több mint kilencven százalékát elvesztette. A református egyház 102 ezer holdjának mintegy felét sajátították ki.
Hat év múlva a felekezetek a megmaradt földjeiket is elvesztették, hiszen a papokat kuláklistára tették, a birtokokat elviselhetetlenül hatalmas beszolgáltatási kötelezettségekkel sújtották, így végül az egyházak 1951-ben „önként" felajánlották földjeiket az államnak. A történelmi felekezetek bevételeit jelentősen apasztotta az is, hogy megszűnt számukra az államtól addig élvezett számottevő anyagi támogatás, államosították az egyházi alapítványokat, sőt 1947-től megszüntették azt a régóta fennálló gyakorlatot, miszerint az egyházi adót e felekezetek számára az állam szedte be kötelező jelleggel, az egyéb állami adókkal együtt. Ezt követően a történelmi felekezetek is csak a saját híveik önkéntes adományaiból részesülhettek.
Az egyházak anyagi bázisának összezsugorításával egyrészt a hit-élet visszaszorítása, illetve a felekezeti intézményhálózat fenntartásának az ellehetetlenítése volt az államhatalom célja. Ugyanakkor ezzel belekényszerítették az egyházakat az államtól való szoros gazdasági függésbe. 1945 után sem a papság fizetését, sem az intézményrendszer működtetését nem lehetett volna biztosítani a hatalom által folyósított államsegélyek nélkül. Ez a kiszolgáltatott helyzet hatékony fegyvert jelentett az államhatalom kezében, amelyet nem is mulasztott el felhasználni az egyházak megtörésére.
Mivel a kommunista párt minden ember világnézetét teljességgel a saját materialista és ateista pártideológiájának képmására kívánta átformálni, ezért igyekezett kiiktatni minden olyan szervezetet, amely veszélyeztette ezt a kizárólagosságot. Elsősorban a különböző egyházi egyesületeket kívánták radikálisan eltávolítani a közéletből. Fő ellenfélnek a katolikus egyházat tekintették, ezért Rajk László belügyminiszter már 1946 nyarán feloszlatta a katolikus társadalmi egyesületek jelentős részét. A még meghagyottakat 1949-re számolták fel. A protestáns egyesületek megszüntetése 1950-re fejeződött be.
Harc az ifjúságért
A kommunista párt számára kulcskérdés volt az ifjúság feletti totális kontroll kiépítése. Ideológiájuk egyik fő szócsövének az oktatási intézményeket szánták, ezért az ideológiai monopólium megszerzéséhez a teljes oktatási hálózatra igényt tartottak. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948 májusában jelentette be az egyházi iskolák államosításának tervét. Az állam részéről az egyik fő érv az volt, hogy az egyházak anyagi helyzetük miatt egyébként sem képesek működtetni ezt a hatalmas intézményrendszert, amelynek kiadásait 1945-től döntő részben az állam finanszírozta.
Bár az egyházak számára is központi jelentőségű volt az oktatás kérdése, mégsem tudtak hatékonyan fellépni iskoláik védelmében. Az államhatalomnak ugyanis sikerült meghiúsítani együttes fellépésüket e kérdésben azzal, hogy a református egyház megegyezést kereső vezetői egyéb előnyök ígéretéért készek voltak elfogadni az államosítást. Az ellenállást választó katolikus és evangélikus egyháznak azonban nem sikerült a híveiket felsorakoztatni az iskolák államosítása ellen, pedig egy évvel korábban még sikerrel mozgósították az egyháztagságot a kötelező iskolai hitoktatás védelmében. Ekkor azonban a hívek passzívak maradtak egyrészt a fokozódó terror miatt, másrészt mivel biztosítva látták az iskolai hitoktatást, ezért nem tulajdonítottak döntő jelentőséget annak, hogy az iskola fenntartója ezentúl az állam, és nem az egyház.
A Mindszenty József esztergomi érsek vezette katolikus klérus fejtette ki a legnagyobb ellenállást a törvény elfogadásával szemben. A püspöki kar június 12-én közös pásztorlevélben tette közzé a döntést, hogy „egyházmegyei pap, szerzetes, szerzetesnő az esetleg most államosításra kerülő iskolákban igazgatói, tanári, tanítói állást nem vállalhat". Azt is közölték, hogy az Egyházi Törvénykönyv 2334. kánonja rendelkezésének értelmében mindazok magukra vonják az egyházból történő kiközösítést, exkommunikációt, akik a parlamenti vitában az államosítási törvényre szavaznak, vagy annak végrehajtásában közreműködnek. Elrendelték azt is, hogy a törvénytervezet tárgyalásának napján „könyörgő szentmisét" kell a templomokban bemutatni „az iskolák szabadságáért".
Az Országgyűlés egy nap alatt, 1948. június 16-án megtárgyalta és elfogadta az iskolák államosítását kimondó törvénycikket, melynek nyomán 4692 elemi és polgári iskolát, 90 gimnáziumot, 46 tanítóképzőt és 3 óvónőképző intézményt vesztettek el a felekezetek.
Miközben az egyházakat megfosztották anyagi forrásaik döntő részétől, majd felszámolták egyesületeik nagy többségét, és elvették oktatási intézményeiket, a kommunista párt megkezdte a leszámolást mindazokkal az egyházi vezetőkkel, akik igyekeztek kiállni egyházuk érdekeinek védelmében. A kommunista propagandagépezet előszeretettel bélyegezte őket az egyházi reakció képviselőinek.
Leszámolás
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
