Ónedények a reformáció szolgálatában

Létrehozás: 2009. november 01., 15:17 Legutolsó módosítás: 2009. november 01., 15:18

A protestáns egyházak liturgiája kerülte a fényűzést, eme törekvésük a szertartás során használt tárgyakban is egyértelműen tetten érhető. Ezek ugyanis legtöbbször ónból készültek, és felirataik érdekes adalékokkal szolgálnak a 16-18. századi gyülekezetek társadalmi összetételére – mutatjuk be a reformáció emléknapja kapcsán. Forrás: mult-kor.hu

Az ón lágy és nehéz. […] Csinálnak ónbul kannákat, a rézbül üstöket (vasfazekokat), a sárga (velencei) rézbül gyertyatartókat.” A 17. században ezekkel a szavakkal jellemezte Comenius a leginkább használatos fémeket. Az ón kedvező tulajdonságai miatt kedvelt alapanyag volt: könnyen megmunkálható, alacsony olvadáspontú, díszítését vésés és karcolás révén lehet elérni. Az ónművesség legfontosabb technikája az öntés, az így készült edényeket esztergályozással simították, alakították.

Ugyanakkor az ónból készült tárgyak könnyen deformálódnak, repednek, törnek. Jellegzetes „betegségük” az ún. ónpestis, amely a tartós hidegben való tárolás során alakulhat ki. Nem véletlen, hogy az ónöntő mesterek munkájának jelentős részét az edények javítása, újraöntése tette ki. Az újraöntés egyben a tárgy újjászületésével járt együtt, az eseményről általában külön feliratban is megemlékeztek. Természetesen próbálkoztak a tartósság fokozásával, ennek érdekében különböző eljárásokat fejlesztettek ki.

Előszeretettel alkalmazták az ólmot, a „nürnbergi próba” szerint 10 rész ónt vegyítettek 1 rész ólommal, míg Erdélyben a 6:1 arányt alkalmazták. Az ötvöstárgyakhoz hasonlóan az ónedényeket is jelzéssel látták el: a mester az elkészült műre ráütötte személyes emblémáját, amely legtöbbször nevének kezdőbetűiből és az általa választott jelvényből állt. A minőséget még a hitelesítő jeggyel is szavatolták.

A magyarországi ónművesség virágkora a 16-17. század volt, de a kezdetek a középkorra vezethetők vissza. A soproni adatok azt bizonyítják, hogy az ónművesség a későközépkori kézműves ágak közül a megbecsült mesterségek közé tartozott. Az alapanyagot külföldről hozták be, ennek a 16. században hatalmas lendületet adott a német Érchegység új lelőhelyeinek felfedezése, ekkor alakultak ki az ónművesség nagy központjai a délnémet területeken és Csehországban. A magyar források, különösen a számadáskönyvek egyre több Kannagiarto és Kanngiesser nevű polgárt őriztek meg. Ennek ellenére a mesteremberek csak a 17. század elején szerveződtek céhekbe, ebben vezető szerep jutott a kassaiaknak.

A legjelentősebb ónműves központok (Kassa, Lőcse, Eperjes, Pozsony, Kolozsvár, Brassó, Segesvár) a kereskedelmi útvonalak mentén alakultak ki. A mesteremberek, akiknek egy része Németországból és Csehországból érkezett, főként edényeket készítettek. A tárgyak – kannák, tálak, tányérok, palackok - fontos kellékeit alkották mind a nemesi, mind a polgári háztartásoknak. A formák általában a mindenkori ötvösség jellegzetes megoldásait követték.

A protestáns, elsősorban a református egyházban igen sok ónedény maradt fent. Ez azzal magyarázható, hogy a reformátusok a kálvini tanítás alapján kerülték a fényűzést, elvetették a katolikus liturgia tárgyait. A protestáns egyházak az úrvacsora és keresztelés szertartásához használtak szakrális edényeket. 1562-ben a debreceni hitvallás meg is fogalmazta az elvárásokat. „Az írás ivóeszközről vagy pohárról emlékezik. Tehát mindennemű edényeket, akár üveg, akár fa, vagy arany, ezüst és cserép legyenek, vagy rézből vagy bármiféle ércből készültek, elfogadjuk, csak a visszaélés, fényűzés, babona és botrány legyenek eltávoztatva. A pápista kelyheket, tányérokat elvetjük a babonás visszaélés miatt.” Az egyházi használatban az edényeket nem fenyegették a mindennapok veszedelmei, sokkal kevésbé rongálódtak. Az erős hagyománytisztelet lehetővé tettek, hogy évszázadokon keresztül ugyanazon a helyen, funkcióban őrződjenek meg.

A különböző források, a fennmaradt végrendeletek, inventáriumok és leltárak, illetve az utókorra maradt tárgyak alapján igen színes kép bontakozik ki. A bort sokszor ónkannában, azaz világi rendeltetésű és eredetű tárgytípusban tartották. Az egyik gazdag hegyaljai városban, Bodrogkeresztúron az egyház tulajdonában „két fedeles talpas nagy ón kannák, az edjik virágos oldalú, a másik sasos … kisded lábatlan ón kannátskák” voltak. Az egyházleltárak sokszor alakjukat és űrmértéküket is feljegyezték: „törpe rajzolatos fedeles kanna, mint egy három ittzés”, „egy hat itzés forma ón kanna…

Az Úrvacsorát ezüst vagy ón poharakból osztották. Az egyik 1668-as összeírásban szereplő ónpohár aranyozott volt, amely a korban meglehetősen ritkának számított. „Vagyon egy szakramentumhoz való ón pohár, melly arannyal füstöltetett vólt.” A poharak már a 17. században is kehely formájúak, vagy talpasak voltak: „Egy fejér ólom talpas nagy pohár, Néhai Szikszai János úr oblatuma, illyen írással: A Vadászi Ekklésiáé Anno 1697. per Joh. Szik. Mint egy egy ittzés.

Az egyházi funkcióra leginkább kialakult formát az ón keresztelőkannák mutatják. „Kereszteléshez való fedeles ón kannátskát” és „czin tál”-at szinte majdnem mindegyik inventárium említ. A kannák fedelére gyakran került „A” betű, amely egyrészt az élet kezdetét szimbolizálta, másrészt az aqua (víz) szót rövidítette. Használtak még óntányérokat, melyek nyolcszögletesek vagy kör alakúak voltak. E tárgyakat általában a gyülekezet egy-egy tagja, családja adományozta, de van példa céhek és testületek ilyen jellegű tevékenységére is. A bekerülés alkalmával a tárgyakra feliratokat véstek, ami a nemes cselekedet, nem pedig a készítés idejét örökítette meg. A nagyrészt magyar nyelvű feliratok, vésetek sokat elárulnak az adományozó személyéről, a különböző közösségekről. A variációk igen színesek, a monogramoktól egészen a kerek tartalmi egészet jelentő alkotásokig.

A feliratok nagy része nevet, vagy neveket – leginkább a házastársakét – örökítette meg, és néha az is kiderül, hogy milyen módon került sor az adományra. „Madon lakó Hubai István Felesége Gerendási Erzsébet asszonnyal együtt csináltata ez kanat az Csornalyi Ecclesia szamara Ano Dom 1673 die appis.” A szövegből a társadalmi rétegre is következtetni lehet, hiszen a nemesi adományozónál feltűnik a generosus jelző, de van példa tanítók, bírók donátorként való megjelenésére, illetve a céhek is ajándékozhattak: „Az miskoltzi betsülletes N. Csizmadia Ché ajándozta a ládházi Rf Ecclésiának Istennek ditsőségére Nagy István első chémester és kis chémester Kováts István Urm. idejekben 1794.” A feliratok helyesírása általában nem egységes, sok bennük az elütés, ami azt bizonyítja, hogy a korban az olvasás és írás még különváltan élt egymás mellett: a vésnököknek minden bizonnyal csak egy része tudott írni.

A 17. század második felétől a Felvidéken készült edényeket a reneszánszra jellemző ornamentikával díszítették. A virágmotívumok legjellemzőbb elemeiként ötszirmú rózsa, tulipán, szegfű, jácint, rozmaringvirág jelenik meg, és a virágok között gyakran gyümölcsök – alma, körte, szőlő – is láthatók. Az állatvilágból előszeretettel ábrázoltak madarakat: ilyen volt a császári sas, másrészt a glóriás sas, amely János evangélista jelképeként kerülhetett fel az edényre. Kedvelt állatábrázolásként használták a pelikánt, amely a 17-18. századi református templomok szószékkoronái, kazettás mennyezetein is megjelent. A 42. zsoltárra utalnak a szarvast üldöző kutya, illetve a különböző vadászjelenetek. De a mesterek szívesen éltek az emberalakok díszítésként való alkalmazásával is: a tibolddaróci egyház ónkannáján egy hegedülő férfi mögött egy nőalak foglal helyet, ez utóbbi ruházatának kidolgozására az ónműves nagy gondot fordított.

Felhasznált irodalom: Németh Gábor: Felső-Magyarország ötvösművessége a XVI-XVII. században. Művészettörténeti Értesítő, 30. (1981.) 3.: 171-187.; Kiss Erika: Ónművesség. In: Magyar művelődéstörténeti lexikon. Középkor és kora újkor. VIII. Főszerk.: Kőszeghy Péter. Budapest, 2008., 314-317.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben