Lomtalanítás – Ökológiai játék
Kissé megtévesztő volt, hogy Kiss Zsuzsa drámajátékát „ökológiai” játéknak hirdette a Szélrózsa programfüzete. A címével ellentétben ugyanis a játék elsősorban nem a külső, hanem a belső környezetről szól. A játék célja nem egy hagyományos dráma megélése volt, hanem egy vers életre keltése. Szöveg: Hegedűs Attila
Fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna
A vers Szabó T. Anna költeménye:
Lomtalanítás
Kiforgatva a szobák és a pincék,
az utca csupa lom és törmelék.
Itt élek, ebből élek, ezt kell néznem:
a város sáros, kifordult belét.
Savanyú szagú, szennyes régi tárgyak,
szertedobva a mocskos járdaszélen.
Amit értéknek hittünk, ennyit ér.
Ez történik, megint végig kell néznem.
„Anyádba elmész!” ordít valaki,
zeng a vasárnap délutáni utca.
Állnak ketten egy tört váza felett.
Ami megtörtént, nem történik vissza.
Pocsolyában a hasas lámpaernyő
girbegurba, üres bordázata.
Közte benyomott szemű, rajzolt szőrű,
meztelen, obszcén hajasbaba.
Egy ki tudja kin összetört gitár,
rongy melltartó lóg a kiszakadt húron.
Olcsó sportcipő sáros talpnyoma
az esőpettyes sárga politúron.
Kóc, ázott karton játéktábla, tévé
üres házában rózsaszínű paplan.
A hely szegénynél is szegényebb népe
reményvesztetten turkál a kacatban.
Morzsaporszívót próbál valaki
elindítani: "Ez tényleg kifingott."
Szekrénybelsőben virágos tapéta:
itt gyűjtötték a vasalt stafírungot.
Szétázott cetli a vitrinbe tűzve:
„Irma nagyinak örök szeretettel.”
Romok egy újabb ütközet után.
A látványt hagyd ott, de a képet tedd el.
Szórja mindenét, szórja két marokkal
a képzelet és az emlékezet.
Rongykupac alján rozsdamarta olló:
megvérzi még a kutató kezet.
Ezen a versen tűnődtünk, s igyekeztünk, hogy a vers elváljon a kétdimenziós papírtól, hogy háromdimenziós, ízlelhető, szagolható, történetteli, valóságos eseménnyé váljon számunkra.
A vers teli van tárgyakkal- régi, szemétbe dobott, kopott és használhatatlan tárggyal. Első pontként megpróbáltuk életre kelteni őket: milyen a színe, szaga, állaga, formája egy-egy kitett kacatnak? Majd a történet egy-egy képzeletbeli szereplőjét jelenítettük meg: az acsarkodó guberálókat, a félelemtől reszkető nyugdíjas nénit, a továbbhaladásban akadályozott és ezért ingerült idegent.
Következő pontként az eseményeket próbáltuk életre kelteni: a vers legélesebb mondatához – „Anyádba elmész!” – igyekeztünk kerettörténetet írni: hol, milyen körülmények, és kik között hangzik el a mondat.
A játék utolsó szakasza volt a legemlékezetesebb: ki kellett találni és eljátszani ezeknek a szemétre dobott tárgyaknak a legszebb napját: amikor a társasjáték még egy családot fogott össze, amikor az ollóval a nagymama az unokát tanította varrni, amikor az ötvenéves házassági évfordulóra a vázába rakják az unokától kapott virágot. Mert ezeknek a semmire sem jó tárgyak valaha értékesek voltak, és éppen azért, mert emberi örömök, bánatok, érzelmek kötődtek hozzájuk. Végül eljött a legnehezebb játék: mutassuk be, hogyan lett ezekből az örömteli tárgyakból lom, kidobott kacat. És végig kellett néznünk és játszanunk, ahogy a szép emlékektől értékes tárgyak elvesztik értéküket: ahogy az olló kicsorbul és már nem tud vele a nagymama és az unoka ruhát varrni; ahogy a kislány felnő és már unja a babát; ahogy a család szétesik, és már nincs kivel társasjátékot játszani.
Mégsem igaz, hogy csalóka volt az „ökológiai” jelző a programfüzetben. Mert igaz, hogy a versbéli csúf káosz nem csak a külső világ tönkretételéről, hanem a belső értékek elvesztéséről is szól, de az is igaz, hogy a belső értékek elvesztése változtatja szemétdombbá a külső világot is. Ha jobban ragaszkodnánk lelki értékeinkhez, talán kevesebb fölöslegesnek ítélt kacat csúfítaná el utcáinkat a lomtalanításkor.
