Chagall és a kereszténység

Zsidó-orosz-francia – ez a három nemzet határozta meg Chagall életét és művészetét, s ezzel együtt a világhoz és Istenhez való viszonyát is. Bár az 1887-ben Oroszországban született festő élete 98 évének kétharmadát hazájától távol élte le, valójában sohasem szakadt el Vityebszktől, a zsidó kisvárostól (a „stetltől”). Élete végéig az otthonról hozott képekből merített, kései festményeinek is vissza-visszatérő témája az ortodox zsidó lét, melynek meghatározó eleme a Tórával, a Mózes első öt könyvével való viszony.

Már kisgyermekként meghatározóak voltak számára a zsidó rítusok, az ószövetségi igékre alapozott liturgia. Életem című 1922-es önéletírásában vityebszki gyermekéveinek emlékeit átszövi a zsidó ünnepek hangulata. Mindenekelőtt a zsinagóga, ahol hitoktató nagyapja gyakorta recitálta a kijelölt igeszakaszt, s ahol a gyermek számára már akkor összefonódott az álom és a valóság: „szinte részeg voltam, higgyék el, ha nagyapám széke mellett állhattam a zsinagógában. … Az ima morajában kékebbnek látszott az ég, a házak pihentek a térben és minden arra menő alakja élesen kirajzolódott. Mögöttem elkezdik az imát és nagyapámat az oltárhoz intik, hogy ő mondja elő. Hol mondja, hol énekli, dallamosan ismétli, elölről kezdi. Szívemben mintha olajmalom járna. Vagy friss színmézet csepegtetnék bele”.

Az otthon eltöltött közös Sabbath-vacsorákon a liturgia szerint a legidősebb fiú feladata volt ajtót nyitni Illés prófétának. A gyermek Chagall remegve nézett szembe a sötétséggel, és reménykedő szívvel hallgatta az éjszaka neszeit, hátha meghallja Illés szekerének csikorgását. Illés persze nem jött, de a gyermeki képzeletbe örökre beleégett az az égből alászálló, csodás szekér, amely később képeinek vissza-visszatérő motívumává vált.

Nagyapa a háztetőn

Mint ahogyan kántor-tanító nagyapjának Istenhez fohászkodó alakját is nem egyszer megfestette a későbbikben. Ha felidézzük azt a képet, amit Chagall is szeretettel őrzött meg nagyapjáról, talán többet megértünk abból a „feje tetejére állt világból”, ami a képeit jellemzi. „Szukkót (Sátoros ünnep) van. Mindenütt keresik (a nagyapát). Hol lehet? Hová tűnt? Kiderült, hogy a nagypapa a szép idő kedvéért felmászott a háztetőre, ott ült a kéményen és élvezettel eszegette a sárgarépáját. Képtémának sem rossz”.

Mesebeli világ volt a vityebszki gettó, ahol minden megeshet. Még az is, hogy a liturgia forgatókönyvébe az apa előjegyzi a feleségének, hogy mikor kell sírnia, és mikor nevetnie a zsinagógában. A haszidizmus – a 18. században alapított zsidó vallási mozgalom – közösségére (ilyen volt a vityebszki is) a mai napig jellemző, hogy a liturgiát intenzív érzelmi reakciókkal kísérik: hangosan, könnyekkel, mellüket verve sírnak bűneik felett, a Sabbath megérkeztekor szent áhítattal hajolnak meg az ajtó felé, hogy azután elkezdődjön a Sabbath köszöntése, a valódi örömünnep, amely nem egyszer a férfiak szent táncába csap át.

Az ifjú Chagall, amikor 1922-ben végleg otthagyta szülőföldjét, és Franciaországba költözött ezt az álomszerű, szürreális világot vitte magával: „ Amikor Chagall fest, nem lehet tudni, alszik-e, vagy ébren van. Valahol a fejében egy angyalnak kell lennie” – mondta róla kortársa, Pablo Picasso. 

Igazi européer

Chagallnál a zsidó és keresztény elemek nem csak, hogy megférnek egymás mellett, hanem kiegészítik, mintegy feltételezik egymást. Többször megjelenik képein például a keresztrefeszítés, így az 1955 és 1962 között készült Exodus című festményén (nyitóképünkön). Számára ez az együttállás természetes volt: anyai nagyszülei falujában, Lioznóban a pópa aranykeresztes alakja ugyanolyan fontos elem, mint a mészárszék, ahol a nagy szemű, „lelkes állatok” vártak halálukra. Chagall anyai nagyapja ugyanis mészáros volt, kinek feladat közel sem olyan profán, mint az gondolnánk. Az állatok levágása, „kikóserolása” fontos szakrális cselekedet volt, amellyel a mészáros Isten előtt felelt azért, nehogy a hitközség tagjai tisztátalan húst egyenek.A Szovjetuniót 1923-ban hátrahagyva Chagall Párizs „szabad levegőjét” szívva talált igazán otthonra, és Franciaországban hunyt el 1985-ben. Itt találta meg igazán saját arcát, ismerte fel identitását, amelyben egyaránt helyet kaptak a zsidó és a keresztény, az ortodox és modern elemek. E komplex látás kialakulásának a megértésében sokat segít, ha tudjuk, hogy Chagall barátai közé tartozott az a Jacques Maritain, akinek filozófiai gondolatai hozzájárultak a későbbi II. Vatikáni Zsinat (1961-1965) döntéseihez, amelyek a mai napig befolyásolják a zsidó-keresztény párbeszédet és Európa kulturális gyökereinek integrálását.

„Chagall mint 20. századi modern, szabadon gondolkodó művész, korát megelőzve a Biblia interpretálásának, valamint annak képi ábrázolásának átértelmezésével előrevetítette a mai zsidó-keresztény Európa fogalmát. Chagall harmóniát teremtett a szinte összeegyeztethetetlennek tűnő ellentétek között" - véli Dombrovszky Ninette művészettörténész 2008-as Chagall-kutatásában, melyben amellett, hogy igazi européernek tekinti a festőt, hozzáteszi, hogy "Chagall sajátos bibliai értelmezése miatt festészetét vizsgálva felmerül a kérdés, mennyiben modern, mennyiben hagyományos, mennyiben zsidó és mennyiben keresztény a bibliai témára vonatkozó szemlélete, létezik-e keresztény vagy zsidó ábrázolás, vagy a mester oeuvre-jét áttekintve mindkettő. E tekintetben nehéz feladat bármelyik kategóriába sorolni a művészt. Sem Chagall, sem megbízói nem tartották meghatározónak vallási hovatartozását, világnézetét, amikor Biblia illusztrálására, vagy éppen a katedrálisok, templomok, zsinagógák üvegablakai díszítésével bízták meg”.