A párhuzamosok találkozása – WORLD PRESS PHOTO 2009

Megint itt van hát a tavalyi év sajtófotós tükre a Millenáris Fogadóban megrendezett kiállításon, lehet töprengeni, mit szűrjünk le belőle. A zsűrinek a hivatalosan kiadott jelentés szerint a direkt reagálás tűnt fontosnak, az életteli pillanatok varázsa. De Magyarországon 2009 őszén ennél szembetűnőbb olvasata is van a díjazottak kiállításának: mégpedig az, hogy a témák gyanúsan ismerősek.

Az Év sajtófotója díját elnyert kép (Anthony Suau), amelyen egy cleveland-i zsaru fegyverrel lopakodik végig egy eladósodott és kilakoltatott család feldúlt otthonában, nekünk például semmi különös borzongást nem okoz, a hírek teli vannak hasonló helyzetekkel; csak éppen Suau finom kompozíciója az elviselhetetlenségig sűríti a pénz háborújának realizmusát. Az amerikai Brenda Ann Kenneally sorozata, melyen egy hétgyermekes takarítónő éli kaotikus mindennapjait, és amivel első díjat kapott a "Hétköznapok" kategóriában, nálunk mindennapos jelenség, a cigiző kiskorúakkal és az elképesztő lakáskörülményekkel együtt. Még nem is kell érte kimenni a Dzsumbujba. 

A szenzáció egy ideje – talán szeptember 11. óta, talán azóta, hogy tisztában vagyunk a Föld veszélyeztetett állapotával – mást jelent, mint azelőtt bármikor. Ez a jelentéseltolódás évről évre mélyül, a különleges, a megdöbbentő valahogy egyre közelebb kerül a hétköznapjainkhoz. Lehet, hogy a sajtófotónak ezt kellene felmutatnia, ahelyett, hogy a megszokott témákban keres újdonságot? A „Természet” kategóriában például Steve Winter vitte el a pálmát az alig fotózható, rejtőzködő hópárducról infravörös kamerával készült felvételeivel – de vajon hol vannak a pusztuló természet képei, nem a katasztrófáktól elsöpört tengerpartok, de a felmelegedés, a széndioxid-kibocsátás, az erdőirtás következtében felborult természet látványa? 

Csak a Mianmart szétszaggató hurrikán, vagy a Patagóniában fortyogó vulkán fenyegeti a természetet és az embert? Tiszta az a tükör, amelyikben a gazdasági válságról is csak az aggodalom, az együttérzés jelenik meg, de a felelősségnek nyoma sincs? Döbbenetes Luiz Vasconcelos képe, amelyen egy pucér kisgyerekét ölelő brazil nő ölre megy egy szakasz fegyveres, pajzsos rendőrrel, mert elvették tőle azt kis zugot, ahová jobb híján beköltözött, de az igazi háború nem a rendőrök és a hajléktalan között zajlik. A valódi okok a képen kívül maradnak, a fotó ereje szentimentális hatásvadászatba csúszik.

Mennyivel keményebb, őszintébb az a felvétel, amely a Kenyában ma is hagyományos formában harcoló maszáj törzsek közötti íjcsatát rögzíti (Yasuyoshi Chiba). Vagy Roger Cremers felvételén az Auschwitzba látogató melegítőruhás nyugdíjasok, a kényszeresen szemük elé tartott kamerával, a barakkok tiszta geometriájával. És Henk Kruger fotója a meztelen zimbabwei férfiról, aki egy párduc mozdulataival kúszik át a dél-afrikai határ szögesdrót-csatornáján.

Kemény vonalak, emberen túli rend őrzi a politikai és gazdasági határokat, és azokon túl a halál különféle arcai láthatók. Henry Agudelo képén egy hontalan nő tisztálkodik a hondurasi nagyváros csatornakifolyójában, gerincvonala alázatosan követi a csatorna falát. Davide Monteleone a grúz-abház konfliktusnak díszletet nyújtó hegyvidéket fotózta le, ahol a páfrányok zöldje a szabadságot ígéri, a hegyi patak úgy zuhan le a fenyők között, mintha a mesék birodalmát őrizné, miközben a képen láthatatlan emberek gyilkolják egymást a levelek, kövek takarásában. Pep Bonet kiskorú szexmunkásokról, HIV-fertőzött transzikról készített fotóriportot Hondurasban. 

A világ egyre szűkebb. Annyira, hogy a World Press Photo nyertes képei 2008-ban – na jó, a pekingi olimpia, a ladakhi hópárduc és a maszáj íjcsata kivételével – majdnem mind akár Magyarországon is készülhettek volna.