Zalatnay: „A nehéz életben sokan fordulnak Isten felé!”
Zalatnay Sarolta ügyes-bajos dolgairól a bulvárlapok nap mint nap tudósítanak. Az énekesnő betegségéről, peréről, börtönbe kerüléséről és szabadulásáról számos címlap szólt. Mi a sok negatív kritika ellenére a most közreadott interjúban szeretnénk azt a mély érzelmű embert bemutatni, aki szembenézett a bűnösségével. Cini nyíltan vall evangélikus egyháztagságáról, istenhitéről, mesél édesanyjáról és régi emlékeiről is. Interjú: Bolla Zsuzsanna. Cikkünk az Evangélikus Élet 2009. 03. 22-én megjelenő számában is olvasható lesz!
Zalatnay Sarolta
– Amikor felkerestelek, mondtad, hogy szívesen nyilatkozol, mert te büszkén vallod azt, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház tagja vagy.
– Nálunk a családban természetes volt az, hogy evangélikusok vagyunk. Édesapám és édesanyám is evangélikusok voltak. Engem a Bécsi kapu téri templomban kereszteltek, és ott is konfirmáltam Madocsai Miklósnál. Akkoriban Szokolay Sándor kántorizált az istentiszteleteken, és később a kórusban még énekeltem is. Sokat jártunk a Deák téri gyülekezetbe, ahol Keken András prédikált.
– Édesanyád az egyház Üllői úti irodájában dolgozott…
– Igen, anyukám az evangélikus egyház országos irodájában dolgozott, Vető Lajos és Káldy Zoltán püspöksége alatt. Káldy püspökkel jó volt a kapcsolatunk, így Balatonszárszón, az evangélikus üdülőben sokszor együtt nyaraltunk. Amikor már fesztivált nyertem, akkor is gyakran jártunk oda. Volt olyan, hogy egyik este a siófoki kompon, másik nap meg a Szárszón üdülő lelkészeknek énekeltem a Nem vagyok én apáca! című slágeremet. Ha akkor lett volna bulvársajtó, biztosan főcím lett volna belőle. Egyébként sok baráti kapcsolatom is ezekről az üdülésekről származott.
– Ezek a kapcsolatok megvannak még?
– Amikor híres lettem, megszakadtak. Nem jelentkeztek, ha meg én kerestem őket, akkor azt hitték, ez csak egy udvariassági telefon. Anyukám 1994 novemberében halt meg, s halálával szűntek meg végleg ezek a kapcsolatok. Valahogy ódzkodtak tőlem. De bármi történt velem az életem folyamán, az egyházhoz való tartozásom belső tartást és hitet adott. Anyuval minden vasárnap délelőtt mentünk istentiszteletre. Idehaza én kezdtem keresztet hordani a nyakamban, de nem divatból, hanem elvből, belső, hitbeli meggyőződésből.
– Amikor beteg lettél, amikor börtönben voltál, akkor is vissza tudtál nyúlni ehhez a hitbeli alaphoz?
– Mind a mai napig a hitem az, ami erőt ad. Ha fellépek, fohászkodom előtte Istenhez, hogy segítsen. Meggyőződésem, hogy ez segített át engem minden gondon.
Anyu nagyon komoly irányító szerepet töltött be az életemben. Arra nevelt, hogy nem szabad hazudni, s a legjobb, hogy ha minden problémát őszintén megbeszélünk. Első éneklésemnél hazudtam neki, mert azt mondtam, barátnőkkel mentem moziba, közben pedig felléptem. Lebuktam, mert a barátnőm anyukája ugyanahhoz a fodrászhoz járt, mint anyu, és elmondta anyámnak, milyen jól énekeltem. Anyu hazajött, kiosztott – és én mindent bevallottam.
– Mit szólt ahhoz, hogy híres énekesnő lett belőled?
– Imádta, boldog volt. Először operaénekesnek szánt, gyönyörű mezzoszoprán hangom volt, de hétévesen egy mandulaműtét során a hangszálaim megsérültek. Zongoráztam hét évig klasszikust, utána tinédzserként megérintett az angol-amerikai zene. A Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, és másodikosként kezdtem koncertezni, a rekedtes hangomnak nagy sikere volt. Anyukám egy feltételt szabott: énekelhetek, de a tanulmányi átlagom nem romolhat le emiatt. Furcsán élte meg a hosszú hajat és a kiabálós zenét, hiszen ő operába, színházba járó, konszolidált nő volt. A szomszédasszonyok mindig kérdezték, miért engedi be a hosszú hajú hippiket (Zoránék, metrósok, omegások) a lakásába, de ő mindig próbálta meggyőzni őket arról, hogy ezek nem rossz fiúk, csak ilyen a külsejük.
– Mondhatjuk azt, hogy a táncdalfesztivállal kezdődött a karriered?
– Igen, 1966-ban a Hol jár az eszem című slágerrel. Aztán jött Anglia és koncertek mindenfelé a nagyvilágban. De mindig nagyon anyás voltam, függtem édesanyámtól. Neki olyan istenhite és tartása volt, amely nem volt látványos, de nagyon hatékony volt. Anyu most is részese az életemnek: beszélgetek vele, járok ki hozzá a temetőbe. Valahol örültem is, hogy a börtönben eltöltött időmet ő nem élte meg, úgyis végigcsinált pár börtönhelyzetet a kommunizmus alatt, hiszen édesapám is és mindkét bátyja börtönben volt – nemkívánatos személyek voltak. Édesapám ott lett beteg, rákban halt meg. Sokan azt mondták, biztosan helyette kellett mennem, mert ez benne van a családunk sorsában, hogy valakinek mindig bűnhődnie kell.
– Amikor pár nap szabadságra kijöttél a börtönből, ifj. Hafenscher Károly evangélikus lelkésszel találkoztál a fasori templomban. Miért érezted fontosnak ezt a találkozást?
– A börtönben jártam a kápolnába, ahol hetente egyszer volt istentisztelet. Minden nap olvastam az Útmutató igéit. Amikor a szabadságról volt szó, kérdezték, mit szeretnék, és én éreztem, hogy nekem kell egy lelki támasz. Ebből persze a tévé showműsort és üzletet csinált. A találkozásunk Hafenscher Károllyal nagyon mély és emberi volt, ami az átlagos tévénéző embereknek nem jött volna le, ezért megvágták. Sok olyan dologról beszélgettünk, amit a szerkesztők nem tartottak elég érdekesnek, de számomra rendkívüli beszélgetés volt.
– Emlékszel még, miről beszélgettetek?
– Ez egy lelkipásztori beszélgetés volt. Anyukámról beszélgettünk és a börtön tükrében a bűnösség kérdéséről, arról, hogy ne másokban keressük a hibát, ne gyalázzuk a másik embert akkor sem, ha tudjuk, nem mi magunk vagyunk egyedül a bűnösök egy kérdésben. Feljött a jézusi példa, hogy Jézus még a keresztre feszítéskor sem magáért harcolt, hanem másokért, értünk. Én nem voltam különb a többieknél, nem játszottam bent a sztárt. Odabent is a segítségnyújtás, a hit, a kitartás munkálkodott bennem. Beszélgettünk a benti lányokról is, hogy én hogyan tudom ezeket a kemény csajokat megszelídíteni. Fokozatosan nyíltak meg nekem, megszerettek, istentiszteletre jöttek velem, tanítottam őket énekelni, írni-olvasni. Könyveket ajánlottam nekik, Bibliát adtam a kezükbe. Ez olyan helyzet és olyan hely, ahol az emberek többsége másképp viszonyul mindenhez, és kapaszkodót keres, fogékonyabb lesz a lelki dolgok iránt.
A Bibliában rengeteg szenvedő ember van, akiknek a példájából sokat lehet tanulni. Nem kell nyafogni, hanem azt kell mondani, hogy mindent meg kell oldani és túl kell élni Isten segítségével. Számomra a hit nem volt idegen, nem a börtönben lettem vallásos – az istenhit már kicsi korom óta munkálkodik bennem, ez számomra egy folyamatosan megélt élmény, amely egész életemben végigkísér.
– Hogy érzed most visszatekintve a bűnösség kérdését?
– Próbáltam megmagyarázni magamnak, mi az, ami miatt letérhettem arról az isteni útról, amelyen addig mennem kellett. Tudom, hogy valahol letértem, és bűnhődésem ennek a következménye. Vagy azért, mert nem megfelelő emberekre bíztam magam, gazdaságilag, pénzügyileg, vagy azért, mert az én feladatom a zene útján van.
Talán lazábban vettem az érzelmi és a szerelmi életemet, amiért minden áldott napon bocsánatot kértem a Jóistentől. Borzasztóan szégyellem, hogy a szerelmi ügyeimmel nem tudok mit kezdeni. Mindig is érzelmi alapokon élő ember voltam, és ez színpadon előnyt jelent, mert hitelessé teszi azt, amit csinálsz. Az ének a szívedből jön, és így átéled a dalokat. Azonban ezen a pályán erős emberek kellenek melléd, akik ennek a területnek a racionális részét, a „földhözragadt”, gazdasági háttérmunkát szervezik.
– Hogy érzed, a helyükre kerültek benned ezek a tapasztalatok?
– Elmúlni sosem fognak. A történteket muszáj feldolgozni, mert újra talpra kell állni. Anyukám azt mondaná, hogy higgyek önmagamban és abban, hogy a Jóisten segíteni fog. Megpróbálok hazugság és sötét dolgok nélkül élni, és emberi tartással, hitben nevelni Nikit, a lányomat. Tapasztaltam ott bent, hogy nem mindegy, ki és mit mond. Amennyire ügyetlen és gyakorlatlan voltam a pénzügyekben, ha a hit és az érzelem dolgairól beszéltem, mindig hitelesnek minősültem. A mai világban nem tudom, hogy a valláson kívül mi lehet más, amibe kapaszkodni lehet. Istenen kívül ki lehet más, akihez menekülhetnének az emberek? A nehéz életben egyre többen fordulnak a hit és Isten felé.
– A Magyar Filmszemlén bemutatták a Holnap történt című első magyar bulvárfilmet, amelyben meghalsz, aztán kiderül, hogy mégsem. Mit gondolsz, a forgatókönyvíró miért pont ezt az áldozatszerepet osztotta rád?
– A filmet Gerencsér Tamás első filmes rendező készítette. Ő igazából a bulvár lényegét akarta megmutatni, abból a szempontból, hogy milyen sok minden nem igaz mindabból, mennyi a hazugság mindabban, amit a bulvár bemutat. Így került bele a sztoriba az én halálom és feléledésem is. Sokan megkérdőjelezik az én szerepemet, mondván, hogy akinek múltja van, ismert énekesnő, az mit keres olyan celebek között, akiknek nincsen semmi felmutatnivalójuk. Ezt a filmet Delhusa Gjon cége készítette, aki engem felkarolt, amikor kijöttem a börtönből. Erre nem is mondhattam volna nemet, mert ez egy szerződés része volt. Érdekes, hogy mindenki azt gondolja, mekkora pénzeket kaptunk a szereplésért, pedig senki egy fillért nem kapott.
– A táncdalfesztivál újra beindult. Ezenkívül is vannak fellépéseid?
– Igen, hál’ Istennek sokan keresnek. A táncdalfesztiválnak is nagyon örülök. Szolnokon volt az első fellépés, kétezres stadion teltházzal. Lesz még hat nagyvárosban koncertünk, és novemberben pedig az Arénában lépünk fel. Többgenerációs bulik ezek. A fiatalok azért jönnek, mert gyerekkorukban szüleiken keresztül ismerték meg ezeket a dalokat, a mi generációnk és a kicsit fiatalabbak pedig úgy élik át, mint egy nosztalgikus élményt, amely szép, meghatározó emlékeket idéz fel bennük.
– Az adósságodat milyen mértékben törlesztetted már?
– Az összes bevételem 33 százalékát adom le. Ezt nem tartom igazságosnak. Politikusok, bankárok ügyei érdekes módon mind elsikkadnak, nekem azonban szembe kellett néznem azzal, amit elkövettem. A tévés vállalkozásom nem csak az én hibámból omlott össze, nem érzem, hogy minden terhet nekem kellene egyedül viselnem ezért. Ha a vállalkozás sikerült volna, akkor én lennék a királynő, és imádna az összes hitelező. A bukásnál egyedül maradtam, és mindenki csak szidott. Gondolkodom a perújrafelvételen, nem az anyagi, hanem inkább az erkölcsi kártérítés miatt.
– Angliában meg fog jelenni egy könyved. Elárulnád, miről szól?
– Tulajdonképpen nem új könyv, hanem az eddig idehaza megjelent könyveimnek olyan részeit tartalmazza, amelyeknek nemzetközi jelentőségük is van. Németül és angolul is megjelenne egy külföldi kiadó jóvoltából.
– Mire számítasz a könyv külföldi fogadtatásával kapcsolatban?
– Ez a könyv már ősszel megjelent volna, de most tolódik a határidő. Nem tudom, hogyan fogadják majd. Mostanában semmi sem megy könnyen, hiszen a nagyvilág is anyagi válsággal küzd.
– Hogyan tekintesz a mostani fiatal sztárokra?
– Nagyon sok jó énekes van. Fiatalok kevés tapasztalattal, nem ismerik azt, hogy mit jelent, amikor mindent maguknak kell megvalósítaniuk. Mi ugyanis magunk készítettük a fellépő ruháinkat, a fülbevalómat például magam hajlítottam drótból, az eredetileg fekete gumicsizmámat én festettem be kályhaezüsttel, a szempillámat fekete cipőfestékkel festettem. Loptam anyu szekrényéből ruhákat, és azokat alakítottam át. Kosztümszoknyájából miniszoknyát, nagy pulcsiból miniruhát szabtam. A saját kreativitásunkra volt minden bízva. Nem volt technika, nekünk tudnunk kellett énekelni. A maiaknál más a helyzet: őket kitalálják a szakértők, menedzserek és stylistok, annak megfelelően, hogy a közönség mit igényel.
Mi akkor valamit megteremtettünk, amit azóta is variálnak, de mindig visszatérnek a régihez. Bárhová megyek el bulira, az új generációból hol ezt, hol azt a nótámat éneklik. Ezek a dalok örökzöldek maradtak és pörögnek a mai napig.
Mi harcoltunk, tiszta szívvel és lélekkel akartunk produkálni. Az akarat, a hit, az, hogy meg tudod és meg is fogod csinálni – ez munkálkodott bennünk.
A mai világban sokkal nehezebb befutni, mert telített a piac, és rengetegen vannak. Hosszú ideig fennmaradni pedig egyszerűen majdhogynem lehetetlen. Persze lehet, hogy a maiakra meg húsz év múlva fognak nagy generációként tekinteni, de akikkel én kezdtem, azok tényleg több generáción át is az élvonalban tudtak maradni.
A pécsi egyetem szociológia szakán egyébként „tananyag” vagyok, úgyis, mint „rocktörténelem” és úgyis, mint „jelenség”, akit a kilencvenes években többen olvastak, mint Balzacot vagy Dosztojevszkijt.
– Meddig szeretnél még színpadon állni?
– Nem tudom. Ameddig a közönség igényli. Rosszul esik azonban, hogy soha semmiféle állami elismerést nem kaptam. Egyszer Szegő András, a Nők Lapja újságírója mondta, hogy ne vágyjak effélére, mert én már megkaptam azt az elismerést, ami felér egy Kossuth-díjjal. Ezt arra mondta, hogy egyszer egy interjúban elmeséltem neki, hogy amikor börtönben voltam, barátnőim, Ildi, Szilvike és a lányom, Niki, a magyar vizsla kutyánkkal, Marcival minden vasárnap este kilenckor eljöttek a börtön sarkára, ahol ugattatták a kutyát, és én akkor kinéztem az ablakon és integettem nekik. Eleinte kértem a lányokat, legyenek csendben, mert szeretném hallani a kutyaugatást. A végén már kilenc előtt öt perccel szóltak egymásnak, hogy most jön a Cini kutyája, és csönd legyen. Ez az én Kossuth-díjam, hogy ezek között az emberek között ért annyit a szavam, tiszteltek és szerettek annyira, hogy ezt megtették nekem.
Zalatnay videók – slágerek:
