Tisztelgés a reformátor előtt – Benedek György szobrászművész Luther Mártonról készített szobrot

Benedek György az akkori Képzőművészeti Főiskolán még festőművésznek készült. Legalábbis inkább festményeket készített, aztán átpártolt a szobrokhoz.

„Nem, ez nem volt váltás a számomra. Gyerekkoromban sokat gyurmáztam, és inkább faragtam, mint festettem. Anyám nem szánt művész embernek, ő ezt haszontalan munkának vélte, így kétségbeesett, amikor a Képzőművészetire jelentkeztem. Mint minden anyuka, féltette a fiát a megélhetési nehézségektől. Aztán valahogy úgy hozta az élet, hogy fokozatosan visszatértem a festéstől a szobrászathoz” – vallotta a mester, akivel budafoki műtermében találkoztunk.

„Az ember nem születik művésznek. Nem hiszek abban, hogy van olyan, hogy művész és nem művész. Szerintem mindannyiunkban ugyanaz a tehetség szunnyad, csak esetleg nem vagy rosszul akarják előhívni belőlünk, ezért aztán gátlásaink lesznek az önkifejezés terén. Én sem születtem művésznek, nem is vagyok az. Itt vannak ezek a szobrok, valami Benedek-féle tákolmányok…” – vezetett körbe mosolyogva az alkotásai között, amelyekkel épp most bíbelődik.

Szinte belebotlok egy óriási Szent György szoborba, amelynél a ló és lovasa, valamint a sárkány még külön fekszenek, aztán mögötte egy Krisztus korpusz hever, a falon egy Máriát és Jézust ábrázoló kőbe faragott kép (– kispesti katolikus templomban van most – a szerk.), a bal sarokban Munkácsy üldögél, jobbra egy Kodály mellszobor.

„Ezek legtöbbjét valamilyen megrendelésre kezdtem, aztán valahogy félbeszakadtak a tervek. A gipszmintákig bírják fizetni, aztán meg már nem kell. A Krisztus testet a honvédségnek csináltam, aztán kiderült, hogy az imaterembe zsidó vallásúak is fognak járni, így nem kellett Jézus a feszülettel, ezért lemondták a megrendelést. A Munkácsy szobor az V. kerületben lenne felállítva, már csak pár hónap a szoboravatásig, de anyagiakra hivatkozva tologatják a kiöntését” – avatott be a részletekbe.

A bejárattal szemben magaslik Luther Márton szobra. A szobor, amiért tulajdonképpen eljöttem a mesterhez.

„Amikor iskolás koromban a reformációról hallottam, elképzeltem magam elé Luther alakját, ahogyan október 31-én odamegy a vártemplom kapujához, fogja a kalapácsot és kiszögeli a tételeit – magyarázta az egyébként katolikus Benedek. – Képzelje, mekkora botrány: egy templomra szögezi 95 tételét, amelyben mindenféle bűnöket emleget. Micsoda vagány embernek kellett lennie, hogy ilyet megtegyen! Már akkor tisztelettel adóztam előtte. Szerettem volna emléket állítani alakjának, ezért kezdtem a szobor faragásába.”

Először csak egy arcot képzelt el. Sokáig tanulmányozta Lucas Cranach alkotásait, Luther portréit. Elmondta, hogy hetekig csak nézte Luther arcát, arcélét és figyelte a képekben rejlő különlegességeket.

„Nézze, milyen markáns az arccsontja és kiugró az álla – mutatta, miközben az általa a szülőkről elkészített grafikai tanulmányokhoz vitt. – Luther arcának jellegzetességeit inkább az édesanyjától örökölte. Az orrcimpája is inkább anyai vonás. Érdekes megfigyelés, hogy Luther szeme mindig valahogy felfelé néz. Valószínű nem lehetett magas ember, még akkor sem, ha sokszor valami marcona külsejű, robosztus alaknak képzeljük. Szerintem alacsony és köpcös ember volt inkább.”

A mester órákon át tanulmányozta azt a szobrot is, amely az Evangélikus Hittudományi Egyetem kertjében áll. „Már ki akartak onnan zavarni, annyira néztem a szobrot. Gyanús lehettem, mindig is rosszkülsejűnek tartottak – emlékezezett vissza viccelődve. – Az a szobor azonban nem tetszik nekem. Ahogy tartja kezében a könyvet... Olyan morcos, zord külsejű. Szerintem Luther sokkal emberibb volt. Nem hiszem, hogy úgy adja elénk a Szentírást, hogy „nesztek, itt van”. Szerintem sokkal kedvesebben nyújtja elénk, mintha tálcán jóféle ételeket kínálna. Én egy ilyen Luthert akartam érzékeltetni szobromban. Sokat gondolkodtam tehát, hogyan jelenítsem meg. Készítettem egy csomó gipszmintát, aztán kirakosgattam őket a kertemben, szanaszét szórva. Egy idő után az eső, a hó és a nap hatására szépen elmállottak. Így váltak eggyé a természettel. Milyen nemes dolog ez: porrá váltak. Ez valahogy olyan ősi dolog. Közben bennem is érett a dolog és kellett ez a folyamat ahhoz, hogy kialakuljon bennem, milyennek szeretném Luthert.”

Benedek György először egy arcot készített, aztán folyamatosan egészítette ki azt, mellszoborrá, míg végül el nem készült egész alakos szobra.

„Csak nyaktól felfelé akartam elkészíteni a szobrot, aztán fokozatosan nőtt és nőtt, most pedig már három méter magas – mondta. – Egyre több anyag került alá és fokozatosan emelkedett fel a műteremben. Voltak nagyon rusnya állapotai is, akkor nem is nagyon mertem mutogatni, de most már úgy vélem, hogy teljesen készen van, pár apróbb simítást szeretnék még – kezében például a papírtekercseket igazítom még, de ezek már tényleg csak apró részletek, az arca és a ruhája készen van.”

Amikor az iránt érdeklődtem, hol lesz felállítva a szobor, csak nevetett.

„Többször megkörnyékeztek már, adjam el, de nem szeretném. Én nem tudok alkudozni, hogy ez ennyibe meg annyiba kerül. Egyszer egy idősebb férfi nagyon komolyan meg akarta tőlem vásárolni a szobrot, de elmenekültem előle. Most tehát itt áll a műtermemben és van nekem. Ha eljönnek ide, szívesen megmutatom és beszélgetek róla.”

„Hogy mennyibe kerülne a kiöntése?” – vetem fel akadékoskodva. Milliók a válasza.

„Sok anyag kellene hozzá. Hatalmas szobor. És akkor esetleg a kiöntéskor, megmunkáláskor megsérülne ez a gipsz minta is, és azt nagyon bánnám. Nem szeretném, ha tönkre menne a forma, hisz sokat dolgoztam vele.”

Benedek Györggyel végül abban maradtunk: megmarad neki és kíváncsiskodó vendégeinek az alkotás.