Jó úton haladok! – Beszélgetés Szalóki Ágival

– Mióta zenélsz? Mit jelent számodra a zene?

– 16 évesen álltam nagyközönség előtt először színpadon. Tehát 16 éve zenélek.
Számomra a zene a legfontosabb: az, ami az életemet teljessé teszi, ami inspirál, ami védelmet ad, amiben kiélhetem magam, a kreativitásom, amivel kommunikálni tudok, a nyelvem.

– Milyen zenéket kedvelsz? Kiket szoktál hallgatni?

– Mindenevő vagyok a zenében, ez a zenémen is érződik. Amit csinálok, azt cross over-nak szokták mondani, ahol találkozik két különböző, vagy akár több stílus. A népzene alapvető számomra gyerekkorom óta, a népzene meghatározza a zenei ízlésemet, de szívesen hallgatok jazzt, nagyra tartom a kortárs magyar jazz zenészeket, Dresch Mihályt, Szabó Dánielt, Juhász Gábort, Fekete Kovács Kornélt, Bacsó Kristófot, szívesen hallgatom zenésztársaimat: Lamm Dávidot, Dés Andrást, Kovács Zoltánt. Sokat hallgatok klasszikus zenét, nálam otthon elég gyakran szól a Bartók Rádió, élvezetes műsora van, szeretem hallgatni a zenedarabokhoz fűzött anekdotákat, magyarázatokat. Igyekszem ismerkedni a poppal, a jazz-zel , a klasszikus zenével és van a polcomon underground, hip-hop, jazz-rock is, abszolút mindenevő vagyok. Legkedvesebb énekesnőim Katona Klári, Sebestyén Márta, Sinead O’ Connor. Most új felfedezésem egy Paula Cole nevű énekesnő.

– Korábban népzenészként kezdted. Miért váltottál műfajt? Miért fordultál a gyerekzene, a jazz és még ki tudja hány egyéb irányzat felé?

– A népzene, népművészet minden nemzet tudásának alapja. A zenében nagyon sok mindent ki lehet fejezni, amit szavakkal nem tudunk, alkalmas összehozni egy közösséget, örömöt és bánatot lehet vele kifejezni. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért az én életemben a népzene megismerése gyerekkoromban kezdődött, tehát azt az építményt, aminek az építése még mindig nem fejeződött be – remélem –, azt az alapoknál tudtam elkezdeni. És ebből kiindulva tudtam más világ felé fordulni. Találkoztam jazz zenészekkel és megérintett az a fajta közelítésmód, ahogy ők a zenéhez visszanyúltak.  A jazzben az improvizáció rengeteg játékra ad lehetőséget és nagy szükség van a jelenlétre, és minden percben van lehetőség reagálni a másikra. Engem nagyon inspirált ez az út és Szakcsi Lakatos Béla volt az, aki felszabadított a gátlások alól, amik az improvizációval kapcsolatban megvoltak bennem. Neki köszönhetem, hogy elkezdtek megszületni az első saját szerzeményeim, és rájöttem arra, hogyan születik a népzene.

– Nagyon sokféle zenei projektben veszel részt, mi az ami összeköti ezeket mi alapján mondasz igent egy új elképzelésre?

– Azt gondolom, hogy az életben nem véletlen az, kikkel hoz össze bennünket a sors. Mélyen hiszek abban, hogy azok a zenészek, akikkel együtt dolgozom, nem véletlenül sodródtak mellém, hanem nekünk dolgunk van egymással. Nem csak zenélünk és nem csak a színpadon vagyunk együtt, hanem szeretjük és tiszteljük egymást, követjük egymás életét. A közös ezekben a zenélés öröme és mivel szeretek ezekkel a zenészekkel dolgozni, ezért van átfedés több zenekaromban a társaim között.

– Közhely a közösségi élet virtualizálódásáról beszélni, de saját bevallásod szerint szinte számítógépfüggővé váltál. Nap mint nap látni tőled kommenteket a Facebookon. Hogy éled meg az emberi kapcsolatok ilyetén átalakulását?

– Mindenképpen nagyon érdekes jelenség. A negatívuma az, hogy az ember elrejtőzhet egy monitor mögé, és úgy kommunikálhat a külvilággal. Ha következetes, elhitethet magáról sok mindent. Azért azt hiszem a Facebookon keresztül is megmutatkozik a személyiség. Tudni kell vele élni és akkor jó dolgokra lehet használni. Van ereje, mert a leggyorsabban össze lehet szedni egy csapatot egy jó cél érdekében. Erre jó példa az Összhang kórus szervezése, amellyel jótékony célból léptünk fel és énekeltünk. Vannak, akik folyamatosan jelen akarnak lenni, mert azt hiszik, ha kilépnek ebből a rendszerből, akkor megszűnnek létezni, holott ez nem a valódi életük. Én is eléggé rabjává váltam a Facebook-nak, így az utóbbi időben igyekszem kontrollálni magamat. Énekesként szükségem van a promócióra és a közönségemmel való kapcsolattartásra, de ha azt látom, hogy valaki nagyon sűrűn tukmálja magát, akkor ott kilóg a lóláb, hogy akkor amit kínál annyira nem kelendő portéka. Sokat gondolkoztam erről, nekem a munkámhoz lett szükségem a Facebookra, így hozta a sors. Borlai Gergővel ezen a fórumon kommunikáltunk hónapokig napi rendszerességgel.

– Épp ez lett volna a következő kérdésem, hiszen már legenda számba megy az az alkotói folyamat, ahogy legutóbbi lemezed a Kishúg készült a nagyszerű jazz-dobossal, Borlai Gergővel. Mesélnél erről a munkáról?

– A velem egyidős Gergővel tizenöt évesek lehettünk, mikor először hallottam játszani a Vigadóban a Tin-Tin nevű formációval. Ő egy kivételes tehetségű és személyiségű zenész, akiről sokfelől lehetett hallani, hiszen sok zenekarban játszott, a világzenétől az undergroundon át a blues, rock, metal és jazz együttesekig. 2003 tájékán tűnt fel  nekem ismét a European Mantra zenekarban – ami  mai napig a kedvenc magyar zenekarom. Csak nemrég derült ki számomra, hogy ez nagyban az ő zenéje, nem „csak" dobosa a zenekarnak. Gergő is hallott engem korábban, talán már a Besh’o drom-ban. Röviden szólva tudtunk egymásról. Valahogy sorsszerű volt, hogy egyszer fogunk együtt dolgozni. 2008-ban elhívtam a születésnapi koncertemre a MÜPA-ba és Gergő az általam évekkel korábban írt szerzeményeimbe szállt be dobosként, tökéletesen végrehajtva instrukcióimat. Pár hónappal később üzent nekem, hogy készíthetnénk közös lemezt. Úgy látszik ez a meghívás adott löketet ennek a projektnek. Akkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám? E-mail-en keresztül kezdtünk kommunikálni és fel sem merült, hogy próbaterembe vonuljunk.  Mikor már nyakig benne voltunk, realizálódott bennem, hogy kizárólag virtuálisan dolgozunk, és mivel Gergő időközben a Mátrába költözött, ez így is maradt. Már három hónapja dolgoztunk együtt, mikor először beszéltünk telefonon. Nehéz volt. A számok szerkezete, a végleges szövegek, egyes harmóniák mind chat-es, e-mail-es egyeztetések eredményei. Gergő 2004-ben megírt egy lemeznyi anyagot, de ez fiókba került. Először átküldtem neki pár népdalt, amit szerettem volna feldolgozni. Kértem Gergőt arra, hogy ő is küldjön nekem bármilyen zenét, akár csak egy kezdeményt, mert tudtam magamról, hogy jól tudok alkalmazkodni és inspirálódom a zenék által, és könnyebben találok dallamot, ha van valami kiindulópont. Fogtam ezeket az alapokat, és egy zeneszerkesztő programot. Ahol épp voltam, csinálhattam, ha volt egy kis csend körülöttem. Az első felvétel New York-ban készült, ahol egy fellépés miatt voltam két hétig és éjszakánként, a napi próbák után leültem és énekeltem. Aztán egész télen így volt, nappal éltem és este, mikor kinyitottam a gépet, belebújtam ebbe a világba. Ezalatt az idő alatt voltam New York-ban, Thaiföldön, és Erdélyben egy gyűjtőúton is. Végig e-mailen fogadtam Gergő alkotásait.

– Hogyan válogatod ki a megzenésítéshez a szövegeket? Magad írsz verseket?

– Tíz éves koromtól tizennyolc éves koromig írtam verseket,  de abbahagytam, mert nem tartottam őket elég jónak. Sosem voltam velük elégedett, viszont mindig is olvastam verseket és egy idő után azt éreztem, hogy nem csak a népdalok szövegei inspirálnak, hanem a költők művei is. Nagyon sokat olvastam Weöres Sándort, akinek a versei tele vannak zenével, ezért először hozzá fordultam. Aztán elkezdtem más kedves költőim verseit is olyan szemmel olvasni, milyen zene születhetne ezekre. A klasszikus huszadik századi költők után elkezdtem ismerkedni a kortárs költőkkel is. Nincsen különösebb szempont, ha bennem zenei gondolatot ébreszt egy szöveg, akkor az már jó.

– Sok kis rajongóddal tartod a kapcsolatot. Mit jelentenek számodra a gyermekek. Mik azok az értékek, amelyeket a szülőnek meg kell tanítania, át kell adnia a gyerekének?

– Nagyon sok olyan gyermekkel találkozom, akiről azt gondolom, igazi tanítómester. Van bennük valami, amit az élet esszenciájának lehet nevezni. Bölcsesség és tudás arról, hogy mi az élet, mi az élet igazi értelme, amit nem nagyon lehet megfogalmazni, de az ő játékosságuk, nyitottságuk, szellemességük, kreativitásuk, vonzalmuk a jóhoz folyamatosan figyelmeztet arra, hogyan értelmes és érdemes élni. Talán pont azt, amire a gyermek tanítja a felnőttet, hogy ne feltétlenül úgy éljük, ahogy azt tőlünk elvárják, és belénk sulykolják, hanem próbáljunk szabadabban és a lényegre koncentrálva élni az életünket. A gyermek felül tud kerekedni sok problémán, nem görcsöl rajtuk órákig, igénytelen, két babszemmel is el tud játszani, és egész mesét talál ki hozzájuk. A felnőttek sokat agyalnak és szoronganak és gyakran telhetetlenek, újabb és újabb tárgyakra van szükségük. A felnőttek ezt plántálják a gyerekekbe, ezáltal belőlük is tárgyakat gyűjtő, szorongó felnőttek lesznek. Amit biztos, hogy átadok majd a gyermekemnek, az a család szeretete, a természet szeretete, a figyelmesség mások iránt, az empátia, érzékenység mások problémája iránt, a humor, a művészetek szeretete. Ez utóbbi segítségével az emberek közelebb kerülhetnek az éghez, az Istenhez, mert transzcendens világba visz bennünket a művészet.

– Az interjúnk előtti beszélgetésünk során szóba került pártfogoltad Rubay Lacika, mesélnél róla pár gondolatot?

– Lacika egy tízéves kisfiú, akit öt éve egy gyermekkoncertem alkalmával ismertem meg. Az óvodáján keresztül felvettem vele a kapcsolatot és elhívtam föllépni. Az öt év alatt számtalan koncertemen szerepelt nagyközönség előtt. Született táncos. Viszem őt magammal múzeumba, moziba, például a Michael Jackson – This is It címü filmjét együtt láttuk. Járunk kortárs tánc előadásokra, de kirándulni, strandolni és nyaralni is. Nagyon örülök annak, hogy talán ennek hatására Lacika már a második könyvet olvassa önállóan. Lehet, hogy ilyen hatások nélkül nem olvasna. A Pinoccio után, Michael Jackson önéletrajzi írását is olvassa. Nem csak cigánytáncot táncol, hanem hip-hopot, salsát, rumbát, electric boogie-t és breaket is. Nagyon büszke vagyok rá és nagyon jó barátok vagyunk.

– Ritkán olvasni rólad, mint egykori reménybeli óvónőről. Miért tartottad akkor fontosnak ezt a főiskolát, hiszen akkor már befutott zenészként a Besh’o drommal jártad az országot, világot.

– Mindig is közel éreztem magam az óvónői pályához. Már gyermekkoromban is álmodoztam róla, hogy milyen lenne egy magán óvodát alapítani, és ott dolgozni. Jó emlékeim vannak óvodás koromból, nagyon szerencsés vagyok, mert az ember életének ez az egyik legfogékonyabb időszaka. Ha ebben az időben jó kezekben van egy gyerek, akár szülők, akár az óvodapedagógus részéről, az szárnyakat ad. Nyilván abból az indíttatásból is jelentkeztem az óvónőképző főiskolára, hogy mindazt a jót, amit  óvodás koromban kaptam, továbbadhassam. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy óvónőként helyezkedjem el, mindig éreztem, hogy énekesnő vagyok. Nagyon becsülöm az óvónőket, közülük különösen is azokat, akik ezt, mint hivatást űzik. Sok igazán kiváló óvodapedagógust ismertem meg. Nagyon hasznosak voltak a főiskolai pszichológia órák, olvasmányok, az ének módszertani praktikák, sokat adott a pedagógia, illetve a gyakorlatom a Fővárosi Gyakorló Óvodában.

– Rendszeresen lépsz föl sok olyan rendezvényen, amely valamely jó cél érdekében jön létre. Jótékonysági rendezvényeken énekeltél, de az egészséges életmódért, a környezetvédelemért, a születés, a szülés és a halál méltóságáért, a hátrányos helyzetű gyerekekért, a roma áldozatokért is daloltál már. Mi motivál ilyen fellépések elvállalásában, miért fontosak ezek a dolgok számodra?

– Egy ének örömöt okozhat, bánatot oldhat föl. Az a hivatásom, hogy közvetítsem a zenét. Ha egy nemes ügyet így szolgálhatok, hogy eléneklek egy dalt, akkor örömmel érzem, hogy ilyen módon hasznos tagja lehetek a társadalomnak. Nagy híve vagyok minden olyan ügynek, amelyről azt érzem, hogy a világ jobbá tételét szolgálja. Pártolok minden olyan kezdeményezést, amiben azt érzem, hogy emberek megálmodnak valamit, kitűznek egy célt maguk elé. Ha hisznek valamiben az megvalósulhat. Ez nekem is jó, ha ennek része lehetek. Mindent szeretek, ami az egységre a harmóniára törekszik.

– A Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel közösen szervezett Összhang kórus koncert ötletgazdája voltál. Mit jelent és miért fontos számodra ez a forma?

– A kórusban való éneklés semmihez nem hasonlítható dolog. Itt eltűnnek az egyénieskedések és az egók és fontossá válik a közösségi szellem és az összhangra való törekvés. A mai világban valami egészen szürreális dolog, hogy harminc-negyven ember akár órák hosszat együtt énekeljen. Pedig az együtténeklés sok mindenre megtaníthat énekesként és hallgatóként is. Eggyé válni másokkal, sokan alkotni egy egészet, egy várat építeni hangokból, ez jó.

– A tavalyi évről készített összefoglalódban az Istennek is hálát adsz. Mit jelent számodra az Isten-hit?

– Eredetileg katolikus vagyok, évekig jártam katolikus templomba, többe is. A katolikus mise liturgiáját betéve tudom, mint egy rendes katolikus. Nehéz Istenről beszélni. Hiszem, hogy valami jó kell, hogy kísérjen bennünket egész életünkben, amiből a jót meríthetjük, az igazságot, az erőt, a hitet. Jó, ha tudja az ember, hogy nem ő áll a világ középpontjában.
Időnként imádkozom, nem túl gyakran, de ezek az imádságaim elég őszinte és mélyről jövő szavak. Evangélikus istentiszteleten Miskolcon voltam először 5-6 éve – a Diósgyőri Kaláka Fesztivál idején – és azóta is minden alkalommal otthon érzem magam. A prédikáció olyan stílusú volt, és olyan témákat érintett, amelyek engem is foglalkoztattak és ez megérintett engem. Az első ilyen alkalommal egészen megdöbbentem, hogy az Isten házában például a kábítószerfüggőségről felvilágosultan, szellemesen lehet szólni. Ez sajnos különleges dolog, mert az ember vagy nem érti, amit az öreg papbácsi motyog, vagy olyan közhelyeket mond, amivel nehéz kezdeni valamit. Tisztelet a kivételnek. Az a miskolci prédikáció nem ilyen volt. Ez volt az első benyomásom, élményem az evangélikus egyházzal kapcsolatban. A mai napig emlékszem, hogy miről beszélt a lelkész.

– Az említett összefoglaló alapján nem sok szabad időd lehet. Hogy bírod, mikor van időd feltöltődni és mit csinálsz szabadidődben?

– Más emberek élete is ugyanilyen pörgős, csak az amit én csinálok, abban több változatosság van és talán több nyoma van, vagy több embert érdekel, mint mondjuk egy bolti eladó munkája. Most éppen a váltásom, a változásom célja az, hogy ezeket a szabadidőket és szabad energiákat jóra tudjam fordítani. Nagyon szeretek olvasni, de erről időről időre megfeledkezem, és mindig akkor jövök rá, mikor újra olvasni kezdek. Olyankor le sem bírom tenni a könyvet. Az olvasás nagyon feltölt, ahogy a sport is. Az úszás teljesen kikapcsol, szeretek szaunázni, kirándulni és főzni. Nagy mozi rajongó vagyok, alig várom hogy moziba mehessek akár egyedül is. Képes vagyok egy filmet egy hét különbséggel akár háromszor is megnézni. Több időt szeretnék a családommal tölteni, mert nagy szükségük van rám, ahogy nekem is rájuk. Az utóbbi időben több időt tudtam szentelni a barátaimnak, ami csodás dolog. Nem pótolható a valódi világ a virtuálissal, ezért törekedni fogok arra, hogy a jövőben az élő emberi kapcsolataimat éltessem. Nemrég lehetőségem volt tíz napra kikapcsolódni Zalában élő rokonaimnál. Életemben először részt vettem egy disznóvágáson is.

– Említetted a thaiföldi utadat. Milyen volt az a világ?

– Mindig álmodoztam arról, milyen lehet a télből kilépni a napfényes nyárba. Jó barátommal Vancsó Zoltán fotóművésszel utazunk és igyekeztük a programunkat a Lonely Planet útikönyvéből tervezni. Vele évek óta ismerjük egymást, mégis a Facebook-on vettük fel a kapcsolatot és a legapróbb részletekig ott egyeztettünk. Bangkokba érkeztünk, ahonnan délre indultunk, a Ko Samui nevű szigetre. Végül a sziget túl zsúfoltnak tűnt és egy igazi álom szigetre vágyva találtunk egy Ko Jam nevű helyet, ami kevésbé ismert, és mint ilyen, tökéletesen alkalmas volt a kikapcsolódásra és a töltődésre. A legnagyobb élményem az egyik Nemzeti Parkban az őserdőben ért. Az ott élő rovarok hangja millió apró csengettyű hangjára hasonlított, ettől az egész erdőnek teljesen varázslatos volt az atmoszférája. Olyan volt, mint egy varázserdő. Nekem elég gyermeki a fantáziám – talán ezért éneklek gyermekeknek – azt éreztem, hogy álmodom. Minden mozdulatom, minden pillantásom, minden, ami körülvett, az égigérő bambuszok, a gyönyörű, tekeredő gyökerű fák, a rajtuk szaladó gyíkok, a repkedő pillangók, mind részei voltak ennek az álomnak, ami közben mégis a valóság volt. Érdekes volt utána látni az Avatar című filmet, ami hasonló élmény volt. Azt sugallta, hogy a körülöttünk lévő világ hihetetlenül jó tud lenni, ha megbecsüljük.

– Nemrég gyógyultál ki egy betegségből, aztán levágattad a hajadat, majd rajongói körökben nagy riadalmat keltettél egy Facebook-bejelentéseddel, hogy abbahagyod az éneklést. Mi készül a háttérben?

– Élvezem a változást, elnézést kérek azoktól, akikben riadalmat keltettem. Nagyon sok feszültség gyülemlett fel bennem, nehezen dolgoztam fel ezeket, amitől én is megriadtam. Szeretnék többet tanulni, befelé figyelni, a gondolataimat jobban rendben tartani. Most épp táncórákat veszek egy kortárs táncosnőtől, hogy a testemről több mindent megtanuljak, és talán ez által a magamból kiadott hangból is még többet kihozzak. Bejelentkeztem a Zeneakadémia énekmódszer tanárához, aki hangképzést tanít nekem. Ez egy már régóta időszerű váltás, illetve változás. Szerintem jó úton haladok.