„Feleségemmel nem csak a gyerekeken keresztül, hanem közvetlenül is egymáshoz tartozunk” – Interjú Süveges Gergővel

– Vajon miért épp Önöket kérték fel, hogy idén a Házasság Hete arcai legyenek?

– Valószínűleg az országban sok hozzánk hasonló, vagy akár sokkal jobban működő házaspár él. Nem hiszem, hogy nagyszerűbbek lennénk bárkinél. Nyilván a televíziós munkával együtt jár, hogy az arcom ismertebb. Egyszer csak megkeresett e-mailben az egyik szervező, Péterfai János, hogy vállalnánk-e a részvételt. Aztán a szervezésbe bekapcsolódott a Harmat Kiadó is, és dr. Herjeczki Kornél ügyvezető igazgató szorgalmazására elkészült a weboldal is, a www.hazassaghete.hu.

– Egy négy gyermeket békében és szeretetben együtt nevelő házaspár bizony példa lehet…

– Van olyan kollégám itt a televízióban, aki szintén házasságban él, szintén négy gyerekük van, szintén boldog…

– És keresztény, hívő ember is?

– Azt hiszem, hogy józan paraszti ésszel és hit nélkül is belátható az, hogy a gyerekeknek édesapára és édesanyára is szükségük van. Belátható, hogy érték, ha egy családban a gyerekeknek testvéreik is születnek. Azt hiszem, fontos, hogy ne csak vallásos és hitbeli alapokon tudjuk megközelíteni a család kérdését, hanem a mindenki számára érthető értékek mentén is.

– Ön szerint mi a jó házasság titka?

(nevet) Hűha! Na látja! Receptet nem tudok mondani.

– Pedig biztosan sokan örülnének neki, ha lenne valami tuti receptje! Az amerikai Dallas filmsorozat sztárja, Larry Hagman nekem egyszer egy interjúban azt mondta, hogy az a jó házasság titka, ha külön fürdőszobája van a házaspárnak, mert így elkerülhető a reggeli tumultus és veszekedés, és ha jól indul a nap, akkor minden rendben lesz.

– (nevet) Olvastam olyat, hogy a külön hálószobát javasolják. De én erre nem tudok ilyen frappáns megoldást adni. Tíz éve vagyok házas, ez viszonylag csekély tapasztalat. Azt hiszem, a titok egyik fele az, hogy nagyon tudatosan és komolyan készültünk arra, hogy össze fogunk házasodni.

– Hogy ismerkedtek meg és hány évig jártak együtt?

– Mindketten a József Attila Gimnáziumba jártunk, és római katolikusként a Szent Imre plébániához kapcsolódunk. Öt évig jártunk együtt a házasságunk előtt.

– Hogyan készültek a közös életre?

– Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy csak addig tartjuk tisztességesnek fenntartani a kapcsolatunkat, amíg el tudjuk azt képzelni a másikról, hogy a házastársunk lesz majd egyszer. Igyekeztünk egymást minél többféle helyzetben megismerni, megtudni, hogyan viselkedik, hogyan reagál a másik. Biciklitúráztunk sokat, árvaházba jártunk, ahonnan többekkel együtt gyerekeket vittünk magunkkal egy-egy hétvégére. Nemcsak a szebbik arcunkat mutattuk meg egymásnak, hanem láttuk egymást gyűrötten, fáradtan, és olykor elkeseredve is. Minden nap újabb és újabb döntést hoztunk egymás mellett. Összességében azt mondanám: jó kapcsolat nem születik magától. Ez kemény munka, amelyet nem lehet megspórolni. Dolgoznunk kell azon, hogy élő maradjon a kapcsolatunk. Ezt a munkát már a házasságra készüléskor el kell kezdenünk, és nem lehet benne szünetet tartani.

Nagyon sok időt próbálunk együtt tölteni, egymásra hangolódva. Egyik ismerősünk szerint hetente egy óra, havonta egy nap és évente egy hét az a minimális idő, amit egy házaspárnak együtt kellene töltenie.
Mi azt tapasztaltuk, hogy ez kevés, nekünk több időt kell együtt töltenünk, ami persze elég nehéz, amíg ilyen kicsik a gyerekek, mert óhatatlanul elveszik a figyelmet. De az az ő számukra is fontos, hogy érezzék: mi egymáshoz tartozunk és nem rajtuk keresztül, hanem közvetlenül tartozunk egymáshoz. Ha a házasság rendben van, akkor a család is rendben van. Nem a gyerekek feladata, hogy összetartsanak egy kapcsolatot, hiszen nekik annyi dolguk van az életben: fel kell nőniük.

– Hogyan sikerül időt szakítania elfoglaltságai mellett feleségére és családjára?

– Nem hiszem, hogy nehezebb a dolgom, mint egy „normál” munkát végző embernek, aki reggeltől estig dolgozik és hétvégén meg otthon van. Csak picit más az időbeosztásom, mint másoknak. Például a péntek estéket igyekszünk fenntartani a feleségemmel magunknak. Olyankor lefektetjük a gyerekeket, és nem foglalkozunk mosogatással, teregetéssel, mosással, takarítással, e-mailek megválaszolásával, egyéb ténykedéssel, hanem próbálunk kettesben lenni, és számot vetni az elmúlt időszakkal és az előttünk állóval is. És nemcsak ügyet intézünk, hanem igyekszünk valóban találkozni is egymással.
Törekszünk arra, hogy nyáron néhány napra elmenjünk valahová kettesben. Hál’ Istennek anyósomék nagy segítséget nyújtanak ebben, hiszen erre az időre odaköltöznek hozzánk. Amellett, hogy nagyon jót tesz nekünk a kiszakadás, azt hiszem, a gyerekek számára is érték, hogy látják: apa és anya szeretik egymást, és együtt akarnak lenni. Mindannyiunk számára fontos, hogy megtapasztaljuk az egymástól való elszakadást is, és az újratalálkozás örömét is.

– Ön előtt milyen családmodell volt? Milyen példát hozott otthonról?

– Ketten vagyunk testvérek, de Bence öcsémmel elég nagy a korkülönbség közöttünk. Ő hat és fél évvel fiatalabb nálam, így gyerekkorunkban nehezen értettünk szót egymással. Mire összenőttünk volna, én szinte már el is költöztem otthonról, mert megnősültem. A szüleim egyébként 18-19 éves koromban elváltak egymástól. Feleségem ötgyermekes családból érkezett, tehát kettőnk indíttatása között van némi különbség.

– Ő volt az, aki szorgalmazta a több gyermeket?

– A közös dolgainkról közösen döntünk. Sosem határoztuk el, hogy márpedig nekünk négy gyerekünk lesz, ha törik, ha szakad. Azt eldöntöttük és arra készültünk, hogy lesznek majd gyerekeink, de mindig újra és újra feltettük magunknak a kérdést, hogy van-e bennünk annyi energia, szeretet, türelem, hogy ismét bővülhessen a család. Nagyon örülök, hogy hatan lehetünk.  

– Mesélne a gyerekeiről?

– (felderül az arca) A legidősebb Borbála, aki nemsokára hétéves lesz. Borka első osztályba jár, az ősszel kezdte. Rá már nagyon sok mindenben lehet számítani otthon. Talpraesett, az iskolában is jól veszi az akadályokat, érti és tudja is azt, amit kell. Intézkedik, eligazítja adott esetben a nagymamát is, hogy anya ezt vagy azt hol tart a lakásban. Locsifecsi, csacsogó, akkor érzi igazán jól magát, ha beszélgetünk vele.

A második Márton, ő nyáron volt ötéves, most óvodás. Sokszor zavarba ejtően jószívű. Hihetetlen képzelőerővel, fantáziával megáldott kis fickó, aki emiatt aztán sokszor totálisan elvarázsolt. Áthatolni az agyában lévő falon nagy kihívás, nehezen lehet saját belső világából kiszakítani. Marci nem nyüzsgő, társasági típus, inkább félrevonul egy könyvvel vagy a Playmobil tűzoltójával egy sarokba, és mintha nagy betűkkel ki lenne írva a homlokára, hogy „Hagyjatok békén!”

A harmadik Annamária, aki most tavasszal lesz hároméves, ősszel kezdi majd az óvodát. Madárcsontú, törékeny kislány, aki egyébként egy kis boszorkány. Valaki azt mondta egyszer rá: angyalarcú rém. Stimmel. Helyén van az esze, tudja a viszonyokat, és tisztában van a lehetőségeivel, de mindig megpróbálja feszegetni a korlátokat.

A negyedik András, tavasszal lesz másfél éves. Most tanult meg járni és vitézül gyakorolja is ezt. Vasgyúró, tömör, zömök emberke. Péklapát tenyerei vannak, mintha kovácsnak vagy kőművesnek készülne. Esetleg péknek. Nagy szemű, mosolygós, vigyori, vidám, felszabadult legény. Sok örömet és vidámságot hoz a mindennapokba.

– Láttam, hogy rendszeresen publikál róluk a honlapján. Minek nevezné ezeket az írásokat?

– Sokféleképpen nevezhetem, mondhatnám, hogy humoreszkek, vagy tárcák, vagy mininovellák… de szerintem a legjobb műfaji meghatározás: apa-kép-írások.

– Milyen visszajelzéseket kap?

– Általában jó és pozitív visszajelzések érkeznek hozzám, szeretik, és szívesen olvassák az írásokat, meg az első csokorból megjelent könyvet is.
Furcsa módon azonban, ezek mellett egy másik oldal is megszólal. Az, hogy van egy harmonikus család, ahol működnek a dolgok, nagyon sok emberből irigységet vagy frusztrációt vált ki.
Sokan szeretnének harmonikus családot és több gyermeket, de ha valami miatt nem adatik ez meg nekik, akkor hajlamosak azt gondolni, hogy mások is csak hazudják a boldogságot.. Tapasztalom és érzem, hogy nem lehet mindenki nyelvén egyszerre megszólalni.

„Biztosan nem olyan szép ez, ahogyan itt leírod…, ugyan már, ezt csak úgy mondod…, a papír mindent elbír…” – gondolják. Ezt a másokban lévő frusztrációt nem tudom leküzdeni. De talán nem is feladatom. Inkább azt érzem fontosnak, hogy megmutassam: létezik még olyan család, ahol a gyermekeknek több testvérük van, akiknek ugyanaz a nő és férfi az édesanyjuk és édesapjuk, akik ráadásul házasságban élnek egymással, és még boldogok is. Bár olykor valóban azt érzem, mintha bocsánatot kellene kérnem ezért…

– Azért kérdezem, mert korábban én is vezettem a gyerekeimről nyilvános blogot és bár nem vagyok ismert ember, mégis számos olvasóm volt. Ez sok esetben jó volt, véleményt cserélhettünk, de egy idő után elharapódzott a dolog: mindenki nagyon okos akart lenni gyereknevelés tekintetében. Sokszor sértegettek, ami miatt aztán magánbloggá tettem a kis családom életéről szóló írásokat.

– Úgy látom, van néhány területe az életnek, amihez mindenki kiválóan ért. Ilyen a gyereknevelés, a foci, a politika, és most már a főzés is. Én épp ezért nem beszélek direkt gyereknevelésről, nem akarok én tanácsot adni senkinek. Inkább élethelyzeteket írok le, a gyerekek lelkét és a felnőttek lelkét próbálom bemutatni. Sokszor természetesen kiolvasható az, hogy milyen helyzetekre mi milyen megoldást tartunk jónak, hogy mi hogyan gondolkodunk, de nem azon van a hangsúly.

– Meddig lehet ezt Ön szerint folytatni? Ha kamaszodnak a gyerekei, akkor abbahagyja?

– Hát, lehet, hogy nem bocsátanák meg, ha kiadnám őket a nagyvilágnak (nevet), de komolyra fordítva: az a döntés született, hogy Borkáról már nem írok, és fotót sem teszek fel róla. Az ovis társai még nem olvastak internetet, de az iskolások már igen. Borkának pedig most épp elég, hogy megtanuljon írni, olvasni, számolni, beilleszkedjen a közösségbe, megtanulja a szabályokat. Nincs szükség arra, hogy ezekre a terhekre még én is rátegyek egy lapáttal. Így is épp elég neki megküzdeni az iskolatársak ujjongásával: „láttam az apukádat a tévében”...

– Azt érzem, hogy Ön szeret írni. Ha Andris is eléri az iskolás kort, hogyan tovább? Regények következnek?

– Hol van az még… Annyi minden történhet még addig… De írni tényleg szeretek: remek módszer felejtés ellen.

– Szerkesztett meséskönyvet is…

– Igen, a Moha bácsi meséit. Leszkai András meséit adtuk ki az Új Ember Kiadóval. A meseírás egyébként nem az én műfajom.

– Hogy néz ki egy napja? Mikor van együtt a gyerekeivel?

– Olyan nincsen, hogy egy nap, mert minden nap más. Attól függ, hogy aznap hogyan vagyok szolgálatban. Inkább elmondom egy hetemet, az nagyjából egyforma.

Hétfőn otthon készülök a másnapi Ma reggelre. Én viszem a gyerekeket iskolába, oviba, az alvásidőben viszont készülök és este is dolgozom.

Kedden Ma reggel, utána még bent maradok készülni a következő műsorra, és délután én viszem a gyerekeket haza.

Szerdán üres napom van, olyankor a feleségemnek van „kimenője”.

Csütörtökön hajnalban híradózom, és készülök a következő napi Ma reggelre.
Pénteken újra Ma reggel, a műsor után pedig dolgozom még, és megyek értük az iskolába, oviba.

A hétvége a családé, hacsak nincsenek egyéb feladatok és felkérések, de ezt igyekszem azért kordában tartani.

– Hogyan alakult az Ön hívő élete? Vallásos családban nőtt fel?

– Szüleim elrugdostak a templomba, bár ehhez akkor nem sok kedvem volt, mert a tévében izgalmasabbnál izgalmasabb rajzfilmek mentek: Frédi és Béni, Vízipók… Gimnazista koromban viszont bekerültem egy éppen alakuló ifjúsági közösségbe. Az megadta a valahová való tartozás élményét, amire minden kamasznak szüksége van. Néhány évvel később egy másik közösség is alakult, azért, hogy mindazt, amit addig kaptunk, tovább is adjuk. Bérmálkozásra készülőknek szerveztünk lelki gyakorlatot.
A jelen pedig egy családos közösségé. Ez azért nagy ajándék, mert azonos élethelyzetben lévő, hozzánk hasonló korosztályú házaspárokkal lehetünk együtt, akikkel meg tudjuk beszélni az örömeinket, de gondjainkat, problémáinkat is.

– Ha jól tudom, elvégzett egy hitoktatói szakot is az egyetemen…

– A bölcsészkaron végeztem, és emellett elvégeztem a teológiát, elméletileg általános iskolában hittant oktathatnék. Alapvetően az volt a célom ezzel a diplomával, hogy többet tudjak meg a hitemről.

– Hogyan adja át hitbeli meggyőződését a gyerekeinek?

– Ez is közös ügyünk. A saját életünk gyakorlatait adjuk át a gyerekeknek is. Imádkozunk étkezéskor, esténként, lefekvéskor. Körbeüljük a mécsest a gyerekszobában, és együtt imádkozunk. Ez így természetes nekik, mindig is így volt az ő életükben. Szerintem mintákat, példát és gyakorlatot lehet mutatni a gyerekeknek. A saját felnőtt hitükért azonban nekik kell majd megküzdeniük, a döntést egyszer majd nekik kell meghozniuk, azt mi nem tudjuk helyettük megtenni.

De azt meg tudjuk nekik mutatni, hogy nekünk ez jó, ez fontos, az életünk meghatározó része. Ha mi megteszünk minden tőlünk telhetőt, akkor remélem, hogy a Szentlélek is támogatni fogja majd őket, amikor a saját döntéseiket kell meghozniuk.

A Házasság Hete elkövetkezendő programjairól honlapunkon itt olvashat:

http://www.evangelikus.hu/Members/bollazsu/hazassag-hete-2013-kapcsolat-2013-elkoetelezodessel

A hivatalos honlap: www.hazassaghete.hu

Süvegesék honlapja: www.suvegesgergo.hu