Prőhle Gergely megnyitó beszédében Sztehlo Gábort, „vagány” emberként emlegette

Létrehozás: 2009. május 26., 12:12 Legutolsó módosítás: 2009. május 26., 12:20

Budapest – Május 25-én a Magyar Evangélikus Egyház Sztehlo Gábor tiszteletére emlékkonferenciát szervezett a budahegyvidéki evangélikus templomban. Megnyitó beszédébe Prőhle Gergely, országos felügyelő először is hangsúlyozta, hogy nagyon örül annak, hogy Sztehlo Gábor századik születésnapjának évében ennyien összegyűlhettünk ezen a rendezvényen. Szöveg: Bolla Zsuzsanna

 
 
Prőhle Gergely megnyitó beszédében Sztehlo Gábort, „vagány” emberként emlegette

Prőhle Gergely

„Az, hogy ennyien vagyunk, sok mindent jelez. Jelzi azt, milyen tisztelettel adózunk Sztehlo emléke előtt, de azt is jelzi, hogy az evangélikus egyháznak nem csak kötelessége, hanem jól felfogott érdeke is az, hogy beszéljen azokról a lelkészeiről, azokról a tisztségviselőiről, akik az egyházi szolgálaton kívül is sokat tettek másokért” – mondta Prőhle, aki ezután felvetette az egyházat ma leginkább foglalkoztató kérdéseket.

„Manapság sokat gondolkodunk azon, és sokat beszélünk arról, mi az egyház feladata, mit tudunk csinálni, vajon az evangélium hirdetésén túl miben lelheti meg az egyház a feladatát. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ne egyre kevesebben legyünk, hanem legalább annyian maradjunk, amennyien voltunk, hogy ebben a templomban is egy normál, „hétköznapi vasárnapon” is legalább annyian legyenek, mint most. Vajon mit kell ezért tenni? Sztehlo Gáborra kell emlékeznünk? Karizmatikusabb lelkészeket kell nevelnünk? Adott esetben világi tisztségviselőknek kell másképp képviselniük az egyházat kifelé? Mit kell tenni? Hogy kell viszonyulni a saját múltunkhoz? Mire kell odafigyelni?” – kérdezte Prőhle Gergely, aki szerint az egyháziasság és az evangéliumhoz való viszony önmagában sajnos nem garancia arra, hogy valaki maradandót alkot, hogy valakiből rendes ember lesz.

„XX század során különböző viselkedésmintákat láttunk egyházon belül és kívül. Lelkészek és világi tisztségviselők között lehet így is és lehet úgy is viselkedni. Amikor vészterhes idők voltak, akkor ez a kép világosabbá vált, hiszen világosabban lehetett különbséget tenni a rendes ember és a kevésbé rendes ember között. Világosabbá vált, ki mennyire veszi komolyan az evangéliumok szavát, kiben mekkora a bátorság arra, hogy ezt komolyan vegye, és hogy kiben van meg az a kellő vagányság, hogy ezt a tetteken is keresztül tudja vinni” – világított rá Prőhle, aki azután Sztehlo Gáborra emlékezve erre az őbenne lévő vagányságra helyezte a súlyt: „Sztehlo Gábor vagánysága több volt, mint bátorság, több, mint a hitelvekhez való ragaszkodás. Ez egy olyan viselkedési minta, ami nem mindenkinek adatik meg.”

A felügyelő szerint persze vannak olyan időszakok is, mint például jelen korunk, ami kevésbé vészterhes és ez a viselkedési minta is kevésbé rajzolódik ki.

„Alapvetően jó, hogy most nincsen vészterhes idő, de ilyenkor is el kell gondolkodnunk azon, hogy mit mutatnak nekünk az elődök, mit mutat Sztehlo Gábor, mit mutat másik legendás alakja az evangélikus egyháznak: Ordass Lajos. Mit mutatnak azok, akik egy vidéki parókián lelkiismeretesen végezték a szolgálatukat. Mit kezdjünk ezzel a múlttal olyankor, amikor nem azon kell gondolkodnunk, kit hogyan rejtsünk el, hogyan mentsük meg, hogyan gondoskodjunk a neveltetésükről, hanem a hétköznapokban kell valamilyen módon az egyház feladatát definiálni. Azt hiszem, hogy ezek a nagy emberi minták nem egy az egyben követhetőek, ugyanakkor az emberi tulajdonságok, elvhűség, vagányság, ami Sztehlo Gábort is jellemezték, mint olyan tulajdonságok, amelyeknek megvan a létjogosultságuk a mai időszakban is” – tette hozzá, majd egy személyes élményét osztotta meg a hallgatósággal.

Amikor felügyelőnk Svájcban töltötte diplomáciai szolgálatát, megismerkedett a Haggenmacher családdal, akik rokonságban voltak Sztehlo Gáborral, hiszen a lelkész édesanyja Haggenmacher lány volt. Az első gyermekmentő helyszín 1944 októberében a Bérc utcai Haggenmacher villában nyílt meg. Az államosításkor azonban elvették a családtól, majd egy arab ország diplomáciai nagykövetsége lett, a család azonban azt kérte Prőhle Gergelytől, hogy kapcsolatai révén intézze el nekik, hogy évek elteltével bemehessenek a villába. Végül az arab diplomata fogadta őket, az érdekesség azonban inkább az, hogy a magyar állam, amely ezt az épületet államosította és a nagykövetségnek adta, arra nem vette a fáradtságot, hogy a falról leakassza a trófeákat, amelyeken a H. O. – Haggenmacher Otto felirat díszelgett, így azok még pár évvel ezelőt tis ott voltak.

„Azt gondolom, hogy kicsit ezekben a trófeákban, mint a cseppben a tenger, benne van egész ellentmondásos viszonyunk. Sztehlo Gáborra emlékezve nem lehet nem emlékezni a Haggenmacherekre, akik nem csak a sörgyártásban tettek nagyot, hanem ebben az ügyben is nagy érdemeik voltak. Államosítottuk a villájukat, évtizedekig fel sem merült senkiben az, hogy mi történt az épületben. Én akkor próbáltam még lépéseket tenni a személyes tárgyakért, de nem sikerült. Most egy nagycég képviselete a villa és ígéretet kaptunk arra, hogy talán ez év októberében emléktáblát tudunk elhelyezni majd a villa oldalán” – fejezte be személyes élményét Prőhle, aki végül a Sztehlo Gáborra való emlékezésben hangsúlyozta, hogy mennyire fontos az, hogy merítsünk abból az erőből, ami Sztehlo Gáborról és az ő emlékéről sugárzik ránk, az egymáshoz való odafordulás, az elesettekhez való odafordulás dolgában, származásra és szociális helyzetre való tekintet nélkül.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben