Porcicáktól a Maszat-hegyig – Interjú Varró Danival

Érdekes élmény találkozni valakivel, aki fiatal kora ellenére már szinte intézményesült, alig akad ismerőseim között, akinek nem ugrik be azonnal néhány könyvcím, rím, műfordítás, színdarab, amit az ő neve fémjelez. De lássuk, mit találunk a „Maszat hegyen innen és túl”? 

– Egy költőhöz manapság elsőként azonnal adódik a kérdés: Mitől lesz egy költő költő, és Te mióta érzed annak magad, mióta írsz verseket?

– Nem ugyanaz a kettő szerintem. Költő talán azóta vagyok, hogy megjelent az első verseskötetem. Legalábbis akkor kaptam az első olyan levelet, ami úgy volt címezve, hogy Varró Dániel költő. Ha az ember elég sokszor látja ezt leírva a neve alatt, akkor előbb-utóbb elfogadja, hogy ő költő. Eleinte ez kicsit megijesztett, „költő”, de később rájöttem, hogy ennek igazából semmilyen minősítő jellege nincs. Ahogy például vannak jó focisták meg rossz focisták, ugyanúgy vannak jó költők, meg rossz költők. Verseket írni gyerekkoromban kezdtem, testvéri féltékenységből. A nővérem írt először verseket, és irigykedtem rá, hogy mindenki lelkesedik, hogy milyen jókat ír. Gondoltam, ha neki megy, nekem miért ne menne. Az első hosszabb versemet tizenkét évesen írtam. Annak az a története, hogy ötödikben tanultuk Petőfit, aki egy fiatal költő volt, és írt egy elbeszélő költeményt, a János vitézt, és ettől egy csapásra országosan híres költő lett. Aztán egy évvel később hatodikban Arany Jánosról tanultuk, hogy ő egy fiatal költő volt, és írt egy elbeszélő költeményt, a Toldit, és ettől egycsapásra országosan híres költő lett. Ez nekem akkor nagyon megtetszett tizenkét éves koromban, amolyan receptet láttam benne, hogy fiatal vagyok, elbeszélő költeményt kell írnom, és híres költő leszek én is.  

– Valahol azt olvastam rólad, hogy gazdasági pályára készültél. Mit szólt a családod, mikor kiderült, hogy nem csak gyermekkori hóbort, hanem életforma, életcél számodra a költészet?

–  Mindenek előtt talán tisztázásra szorul a gazdasági pályára készülés, bár valóban az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jártam, de az éppen attól volt alternatív, hogy nem volt muszáj közgazdaságtant tanulni, én nem is tanultam. Ekkor már egyértelműen az irodalom érdekelt főleg, irogattam is verseket, elküldtem pályázatokra, ahol általában értékelték őket, díjakat kaptam, de anyukám mindig igyekezett lebeszélni, azt mondta, hogy szerinte a többiek jobb verseket írnak, és bár most pont én nyertem, de úgy látja a többiek verseiből, hogy nekik jobban való a költői pálya, én meg olyan jó vagyok matekból, legyek inkább bankár. Szóval sokáig próbált valami becsületesebb foglalkozás felé terelni. Aztán később már belátták a szüleim, hogy nincs velem mit csinálni, és ma már talán büszkék is rám. 

– Említetted, hogy szereted, inspirál a régi hagyományos verselés. Tetten érhető a gyermekkori matematika iránti fogékonyságod, a kötött formákban való gondolkodásban, a  precíz szerkesztésben?

– Az az igazság, hogy utoljára alsó tagozat negyedik osztályában voltam jó matekból. A különféle versformákat, sorfajtákat tényleg szeretem, de inkább a zenéjüket. Nem szoktam a szótagokat számolgatni, rááll a fülem a ritmusra hamar. 

– Ha már a hagyományos formáknál tartunk, az 1999-ben megjelent első önálló kötetedben, a Bögre azúr-ban azzal a ötlettel álltál elő, hogy a mindannyiunk által legkisebb korunk óta ismert dalocskát, a Boci, boci tarkát többek között Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Arany János, Ady Endre, Kosztolányi Dezső stílusában írd meg, a legnagyobb magyar költőkhöz illő magvas gondolatokat kölcsönözve a butuska versikének. Honnan jött maga az ötlet, és mennyire volt hatással a későbbi pályádra az efféle irodalmi paródia?

– Azt hiszem, hogy abból a szempontból nagyon tipikus költőpalánta voltam, hogy erősen hatottak (és hatnak a mai napig) rám azok a költők, akiket olvastam. Ha valakinek a műveiben elmerültem, az ihletül szolgált, és kedvem lett az adott formában, stílusban verselni. Ez speciel még a legnagyobb költőkre is igaz, például József Attilára, hogy az első kötetében majd minden versen túlságosan is fel lehet ismerni az elődök, mondjuk Kassák, vagy Juhász Gyula hatását. Mikor észrevettem ezt magamon, azt találtam ki, hogy ahelyett, hogy más költők hangján próbálok saját verset írni, írok akkor inkább szándékosan paródiákat, stílusjátékokat. Már a bociversek előtt is írtam ilyesmiket, amik aztán a kötetbe nem kerültek bele. Az ötletet, hogy egy kis bugyuta versikét klasszikus költők hangján átírjak, nyilván nem én találtam ki. Például a 19. század végén létezett egy Borsszem Jankó nevű élclap, abban is voltak ilyesmi paródiák, hogy mondjuk a Szeretnék szántani Vörösmarty Mihály modorában. Tehát van ennek hagyománya. A konkrét inspirációt nekem egy Chesterton nevű angol költőnek az Old King Cole című gyermekdal különböző angol költők stílusában történő átköltése adta. 

– Foglakoztat még ez a műfaj, vagy inkább a saját hangodra koncentrálsz?

– Azt hiszem, a mai napig nincsen olyan nagyon határozott saját hangom, szeretek különböző stílusokat kipróbálni. Azért remélem, valamennyi kis saját hangom mégis van. De azóta is szeretek más költőktől kölcsönözni, vagy lopni, ha úgy tetszik, és ezt a sorozatot is folytattam. Talán érdemes lenne kiadni egyszer egy külön kötetben ezeket, bár a kiadóm nem nagyon szereti a paródia műfajt, úgyhogy nem lelkesednek igazán ezért az ötletemért. Inkább más művek megírására ösztönöznek. 

– Ha már szóba hoztad, ma 2011-ben egy kortárs költő Magyarországon mennyire lehet a maga ura és mennyire hangsúlyos a megrendelésre való munka?

– Én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy főállásban az irodalommal foglalkozhatok. Elsősorban fordításokból élek, főleg színházi darabokat fordítok. Természetesen gyakran előfordul, hogy a jobban fizető, határidős munkák kapnak elsőbbséget. Eleinte mindent elvállaltam, olyasmiket is amik nagyon távol álltak tőlem. Persze ezekben is találtam nyelvileg érdekeset, fordítottam például egy elég durva botránydarabot, amihez az interneten kutattam a drogos szlenget. Az ember, ha akarja, megtalálja a szakmai szépséget az ilyen munkában is. Mára azonban szerencsére könnyebben válogathatok, a felkérések között, így hozzám közelebb álló műveket fordíthatok. Legutóbb például a Vígszínház számára nagy örömmel fordítottam a Rómeó és Júliát. Shakespeare-nél a számomra sokszor munkaként felfogott drámafordítás végre összeér a költészettel, amit igazán szeretek. Ezzel együtt mostanában gyakran érzem, hogy a saját költői terveimre kevesebb idő jut. Egy-egy határidős munka mellett úgy kell elcsenni magamtól pár órát, hogy kicsit a saját műveimmel is foglalkozzam. Persze az ember álmodozik róla, hogy egyszer eljön az idő, amikor csak a már megcsinált munkák jogdíjaiból meg tud élni – ami nyilván soha nem jön el –, és akkor majd csak a verselésnek szentelheti az idejét. 

– Nemrégiben láthattam a Nemzetiben a Lear királyt, ami az ismert Vörösmarty-féle fordítás után nagyon nyers, sokszor szókimondó és durva. Különösen is annak tűnt tudatában, hogy ez a szöveg ugyanannak a Varró Daninak a tollából származik, akinek szinte már egybeforrt a neve a Túl a Maszat-hegyen történetével, szelídségével és ártatlanságával. Jelent-e terhet egy jól ismert klasszikus újrafordítása, egyáltalán miért van erre szükség? Mennyiben ragaszkodik ilyen esetben a rendező az általad leadott szöveghez?

– Azt hiszem, a színházaknak érthető az igénye, hogy a mai közönség is a kornak megfelelő nyelvezettel láthassa a klasszikus darabokat, ahogy erre törekedtek a régi fordítók is. A Lear király esetében a Vörösmarty fordítás a mai közönség számára sok helyen nem volna érthető. Ilyenkor két lehetőség kínálkozik: az egyik, hogy fogjuk a régi fordítást és a problémás részeket frissítjük a kor nyelvezetéhez igazítjuk, a másik – és szerintem ez a szerencsésebb –, hogy az alapoktól új, önálló fordítást készítünk. Sok fordítói szemináriumra jártam az egyetemen, többek között Lator Lászlóhoz és Géher Istvánhoz, akik egybehangzóan azt mondták, hogy egy fordítás körülbelül 50 évente elavul, és a klasszikusokat nem csak szabad, hanem kell is újrafordítani. A durvaságra visszatérve, anélkül, hogy elhárítanám a kérdést, azért azt el kell mondani, hogy egy színházi szövegnél általában meghatározó a rendezői koncepció, és a próbák folyamán is sokat alakulhat. Pont a durvaságok esetében gyakran előfordul, hogy a rendező hatásosabbat, erősebbet szeretne, mint amit én magamtól javasolok. Tervezem persze, hogy egyszer majd írásban is megjelentetem ezeket a fordításokat, és akkor ott majd nyilván minden a magam szája íze szerint lesz. 

–  A Bögre azúr után 4 évvel jelent meg az említett Túl a Maszat-hegyen című verses meseregény, amely 2004-ben Az Év Gyermekkönyve lett és azóta is töretlen a sikere, a Pesti színház már a mű második feldolgozását tartja műsoron, estéről estére teltházas közönséget vonzva. Hogyan keletkezett ez a mese?

– Bevallom, hogy először csak a betétversek voltak meg, eredetileg egy sima gyerekvers kötetet akartam írni. Aztán észrevettem, hogy kezd visszatérő motívummá válni a szösz, a maszat, maga a Maszat-hegy is. Anyukám mindig mondja, hogy ezt ne mondjam (nevet), de nálunk, gyerekkoromban mindig volt egy-két porcica a sarokban, és egy kis egészséges maszatosság a mindennapok otthonosságának része volt. Szóval ez valószínűleg innen jött. Az összefüggő mese, maga a cselekmény családi és baráti nógatásra alakult utólag. Ebben a dologban, ahogy a most futó szinpadi változat cselekményszövésében is, Teslár Ákos regényíró barátom segített nagyon sokat. Engem az igazat megvallva inkább a költői része izgatott, a verses-regény műfaj, a versforma, a stílus, a narrátor szerepe, aki el-elkalandozik a történet során, és folyton magáról beszél. Valami olyasmit akartam írni, mint az Anyegin, amit imádok, csak mesében, a gyerekeket megszólítva.

– Legutóbbi köteted is az Akinek a lába hatos című mondókáskönyv kifejezetten kisgyerekes szülők számára készült ,,korszerű mondókákat” tartalmaz, és garantáltan jókedvre deríti még a csecsemőgondozásban végkimerült anyukákat-apukákat is. Gondolom, ezeknek saját élettapasztalatból vett háttere van. Kikötsz végleg a gyerekirodalomnál? Miért jó gyerekeknek írni?

– Nem tervezem kifejezetten, hogy végleg leragadok a gyermekkönyveknél, szeretnék kicsit komolyabb, felnőttesebb verseket is írni, de persze nem tudok kibújni a saját bőrömből, úgyhogy ezek is valószínűleg mindig egy kicsit gyerekesek lesznek. Viszont már csak a saját gyereklelkűségem, infantilizmusom miatt is, fogok szerintem mindig gyerekeknek is írni, hiszen már jóval a saját kisfiam születése előtt is írtam nekik, mostantól akkor nyilván még inkább. Hálás dolog a gyerekeknek írni, hiszen nagyon őszintén, kedvesen reagálnak, és a rajzokból tudom, amiket kapok tőlük néha, hogy továbbgondolják a történetet, új szereplőket találnak ki, szóval nagyon hat rájuk, és mozog bennük, amit olvasnak. Én a gyerekirodalmat olvasóként is szeretem, mert még az amúgy elvont szabadverseket író költők és posztmodern írók is dallamos, ritmusos dolgokat, és érdekes, követhető történetek írnak, ha gyerekeknek írnak, hiszen nekik nyilván nem lehet elvontkodni. 

– Jómagad mennyire foglalkozol spirituális dolgokkal? Feleséged evangélikus, te nem vallásos szellemben nevelkedtél. Mennyire játszik szerepet a vallás, a vallásosság az életetekben, különösen is most fiatok nevelése kapcsán.

– Zavarba jövök ettől a kérdéstől, nehéz erre jól válaszolni. Feleségemmel, Zsófival sokat beszélgetünk erről. Nyilvánvalóan szerves része az életünknek a hit, de nem szeretnénk feltétlenül a hagyományos értelemben vett hitoktatást erőltetni a gyerekeinkre. Persze Misi még nagyon kicsi, úgyhogy az ő hitéletére még nem nagyon lehet hatni. Nem járunk rendszeresen istentiszteletre, de igyekszünk eljutni, ha alkalom adódik rá; ünnepekkor természetesen mindig elmegyünk. Az Evangélikus Egyetemi Gyülekezet, ahová járunk, nagyon jó társaság, befogadó közeg. Nagyon szeretjük Körmendy Petrát, a gyülekezet lelkészét, ő is adott össze minket, sőt Misit is az elsők között láthatta.  

– Két éve egy email keringett a világhálón, amelyben Varró Dániel felesége azt írta, hogy „Ellopták Varró Dániel laptopját a debreceni Premier Ételbárból 2009. március 4-én 13 óra körül. A gép eszmei és irodalmi értéke felbecsülhetetlen, több készülő vers, műfordítás volt rajta.” Kértek minden irodalomra érzékeny embert, hogy tegyék ki az üzenetet az iwiw falra és kérték a Debrecenben és környékén élőket, valamint a használt laptop-kereskedőket, hogy tartsák nyitva a szemüket, hátha előkerül a gép. Valóban a Te laptopod tűnt el? Ha igen: Meglett a laptop? Mi volt rajta? Pótoltad azóta a veszteséget?

– Igen, hát ez sajnos tényleg egy igaz történet. Zsófi akkor nagyon kedvesen közzé tette ezt az iwiwen, és valahogy hír lett ebből, azóta is sokan megkérdezik, hogy meglett-e a laptopom. A válasz az, hogy sajnos nem lett meg, viszont rengeteg hasznos tanácsot kaptam, hogy máskor hogy mentsek le mindent, meg hogy ne tartsam egy helyen a laptopot meg a pendrive-ot. A legtöbb anyag megvolt azért szerencsére máshol, amik elvesztek, azok inkább, kezdemények, ötletek, tervek voltak, nem nagyszerű kész költemények. 

– Hogyan érint téged, hogy neved így becézve Varró Daniként intézményesült? Nem terhes-e számodra ez, lesz-e Dániel a Daniból?

– Valóban szinte mindenki Daninak hív. Én megszoktam, szeretem, és most még talán nem kínos. Szerintem később se lesz belőlem Dániel, legfeljebb Dani bácsi, ahogy Puskás Öcsiből Öcsi bácsi lett, Presser Piciből Pici bácsi. De ez is jó. Talán egyszer fordult elő egy színdarab fordításomnál, hogy az került ki a színlapra hivatalosan, hogy „fordította Varró Dani”, azt azért szóvá tettem, hogy javítsák ki, mert a becsületes nevem mégiscsak Dániel. Amúgy a hétköznapokban nem zavar, sőt örülök, ha Daniznak. 

– Milyen a viszonyod a kortársakkal? Gyakran látni együtt szerepelni pályatársakkal. Milyen a légkör mondjuk a gyermekirodalom művelői közt?

– Vannak, akikkel kifejezetten jóban vagyok, vannak köztük barátaim is, de néha hiányzik az a fajta közösség, irodalmi műhely, amiben egyetemistaként még részem volt, amikor volt egy Sárkányfű nevű irodalmi lapunk, ahol többek között Karafiáth Orsival, Grecsó Krisztiánnal együtt indultunk, és akkoriban sokkal szorosabb barátság kötött össze minket. Azóta persze mindenki csinálja a maga dolgait, írja a saját műveit, éli az életét, nem nagyon jut eszünkbe közösséget szervezni magunkból. Ennek persze nem valamiféle rivalizálás, egyszerűen a rohanó világ az oka.  

– Napjaink nagy gyerekkönyv-sikere, a Harry Potter-sorozat. Gondolkodtál már hasonló jellegű könyv kiadásán? Egyáltalán vonz Téged ez a varázsvilág?

– Olvasni olvastam, és szerettem a Harry Potter könyveket, vonz a mesevilág, de én nem mozgom otthonosan a prózában. A Maszat-hegyet egyébként először prózában gondoltam megírni, és csak versbetétek lettek volna benne, de hamar kiderült, hogy nem megy. A vers az én közegem. A Harry Potter egyébként, ha főleg paródia szintjén is, de előttem lebegett a Maszat-hegy írásakor, az alcím nem véletlenül „Muhi Andris és a pacák birodalma”. A könyv illusztrációit készítő nővérem borítóterve a Zsiráfmadárháton repülő Andrissal is a Harry Potter könyvek borítóira hajaz, sőt én még azt is javasoltam, hogy ezüst vagy arany betűkkel írjuk ki a címet, de ezt a kiadó igazgatója nem tartotta olyan viccesnek, mint én, úgyhogy erről lebeszéltek. Amúgy tervezek a Maszat-hegynek folytatást, ha nem is mindjárt hatot, de egyet mindenképpen.  

–  Végül, ha már a tervek szóba kerültek, számíthatunk-e a közeljövőben újabb mesekönyvre tőled?

– Mesekönyvre talán nem, de a mondókáskönyvnek valószínűleg lesz folytatása, hiszen Misi folyamatos ihletet biztosít, születnek az új mondókák. Valószínűleg már idén év végén folytatódik egy 1-2 éveseknek szóló kötettel a sorozat.

Az interjú alatt költőnk telefonja többször megcsörrent és a naptára is többször jelezte, lassan a következő napirendi pont felé kell rohanjon. Nem tartóztatom, bár még szívesen faggattam volna barátságos riportalanyomat. Megköszönve, hogy időt szakított e beszélgetésre olvasóink nevében is sok könyvsikert kívánva búcsúzom Varró Dánieltől, illetve Danitól.