„A volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezésével és a közfeladatokat ellátó intézmények finanszírozásával az állam nem kegyet gyakorol, hanem korábbi jogsérelmet orvosol” – Beszélgetés Platthy Iván nyugalmazott címzetes államtitkárral

Létrehozás: 2012. július 11., 14:01 Legutolsó módosítás: 2012. július 12., 09:13

Budapest – Platthy Ivánnal, a Németh-, az Antall- és a Boros-kormány egyházügyi főosztályának vezetőjével, illetve a Horn-kormány nyugalmazott egyházügyi államtitkárával az egyházügyi törvényről, a tizenöt éves vatikáni szerződésről, valamint az egyházi ingatlanok és iskolák kérdéséről beszélgettünk. Szöveg és fotó: Kiss Tamás

– A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról hozott 1990. évi IV. törvény elsősorban az emberek és az egyházak teljes szabadságáról szólt – mondta a törvény megalkotásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett konferencián 2010-ben. Akkor alkotmányerejűnek mondta ezt a törvényt, amire sok más törvény épül, emiatt nem vagy csak nehezen módosítható. Hogyan változott meg ez a helyzet az Alaptörvény és különösen is az új egyházügyi törvény megszületésével?

– A IV-es törvény alapja egy alapvető emberi jog érvényesítéséről és nem a szervezetről szólt, míg a vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi LXIII. törvény a szervezet (felekezet) elismertségéhez kötötte azt. A rendszerváltás előtt negyven évig, 1989. július 1-jéig (az Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli megszüntetéséig) szigorú korlátok között az „aczéli három T” (tiltott, tűrt, támogatott) szellemiségében működhettek vagy nem az egyházak, felekezetek és vallási közösségek. A IV-es törvény megalkotásánál a teljes szabadság biztosítása volt a cél, úgy az embereknek, mint az egyházaknak egyaránt. A törvény akkor „legálisan vagy illegálisan” működő egyházak közreműködésével készült, és 1990. január 24-én fogadta el a Parlament nagy többséggel.

E törvény tervezetét vittük el 1989 őszén Rómába az Apostoli Szentszékkel kötendő diplomáciai kapcsolatok újrafelvételének tárgyalási alapjául. Ez garantálta a vatikáni bíboros államtitkár 1990. február 8-9-ei magyarországi látogatása alkalmából aláírt diplomáciai kapcsolatok rendezését a két állam között, illetve a Budapesti Vatikáni Nagykövetség (Nunciatúra) újraindulását is. Ennek a törvénynek az alapját adó preambuluma deklarálja az egyházak társadalomban való szerepének fontosságát, szükségességét és az ehhez szükséges állami feladatok garanciáját. Ennek az elvnek az érvényesülését nagyban elősegítette a Magyar Katolikus Egyház által a főosztályomra delegált egyik képviselő, dr. Pregun István, a Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola rektora, akinek mint országgyűlési képviselőnek módosító indítványaként került a törvény 19. § (1) bekezdésébe, amelyet a Parlament illetékes bizottságai és a plenáris ülés is elfogadott. Érdemes felidézni ezt a bekezdést, mivel sokan nem ismerik vagy nem akarják ismerni ennek az életbe vágó fontosságát:

„Az állam az egyházi jogi személy nevelési és ifjúságvédelmi intézményei működtetéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből történik.”

A preambulumra és erre a paragrafusra épült az elmúlt több mint két évtized – e témát érintő – törvényalkotásainak nagy része és az Apostoli Szentszékkel kötött, 1997. június 20-án aláírt megállapodás. Ennek alapján készült a volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezésére – részleges kártalanítás alapján – a funkcionalitás és a közös megegyezésre építő állampolgári igények kielégítésében részt vevő egyházak társadalomban való részvételének egyik eleme. A funkció vagy közfeladat intézményes ellátásához szükséges működési költségekhez a már említett szektorsemleges, azaz az államival megegyező finanszírozást kell biztosítani a költségvetésnek normatív vagy más finanszírozási formában. Az úgynevezett dominóeffektusnak az alapja, fundamentuma ez volt és ez kell hogy legyen a jövőben is. A két évtized alatt erre irányuló dominósorból bármelyik elem, de különösen az alapokat adó stabilitást biztosító elem megváltoztatásával az egész építmény összedől. Ha az állam úgy látja, hogy még stabilabb alapokra kell építeni, csak az egyházakkal közösen lehet elemezni. Véleményem szerint most nincs ilyen kényszer, hogy újra kellene gondolni a felépített rendszert. Az egyházak számára, de különösen az általuk ellátott társadalmi funkciókban, közfeladatokban részt vevők számára a mindenkori politikától mentes, kiszámítható, konszolidált rendszer ad biztosítékot az embert szolgáló, egyre növekvő feladataik ellátásában.

Ma is igaz a már említett 1990. évi IV-es törvény bevezető mondata. Nevezetesen: „A magyarországi egyházak, felekezetek, egyházi közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői.” Ami az egyházak, felekezetek, egyházi közösségek elismertségét, bejegyzését jelentő bírósági döntéshez szükséges előírásokat jelentette, 1990-ben a törvényalkotók nem is feltételezték, hogy vissza is lehet élni a bejegyzés – most már mondható – túl liberális előírásaival. Később felmerült a bejegyzési feltételek megváltoztatásának szükségessége, amire több javaslat is volt, például úgy, hogy egy szakmai grémium döntésétől függjön a bejegyzés. A kérelmezőnek nyilatkoznia kellett volna, hogy melyik világvallás magyarországi megjelenéséről van szó, a hitelvek benyújtásával és az SZMSZ-szel együtt. Valamint lehetőleg a 19 megyei bíróság helyett csak a Fővárosi Bíróság legyen az illetékes hely. Amennyiben nem tartozik egyetlen világvalláshoz sem, úgy vallási jellegű egyesületként kellene bejegyeztetni. Ez a javaslat a kétharmados többség, illetve a konszenzus hiánya miatt nem valósult meg. Ami az úgynevezett „biznisz egyházak” kiszűrését vagy bejegyzésének megelőzését illeti, más megoldás is lehetett volna. Például a költségvetési pénzekhez, adókedvezményekhez jutás lehetőségéről szakmai szigorítási és jelentős bizonyítási idő feltételeihez is lehetett volna kötni. Véleményem szerint nem szerencsés, ha a mindenkori aktuális politikai hatalom differenciál és dönt az egyházakat és intézményeiket érintő kérdésekben az ő egyetértésük nélkül.

– A 23 évvel ezelőtti kezdetekről egyszer úgy fogalmazott: „Az elején inkább a görcsoldás folyt, a bizalomnál nagyobb volt a gyanakvás.” Mit értett ezalatt, és hogyan változott ez a viszony az évek során?

– Sokan azt hitték, a Művelődési Minisztériumban 1989. augusztus elején létrejött Egyházügyi Főosztály tovább viszi a jogutód nélkül megszűnt Állami Egyházügyi Hivatal feladatait. Természetesen többször és több helyen hangoztattuk, hogy alapvető feladatunk az egyházak társadalomban való szerepvállalásának elősegítése és koordinálása. Nem felügyeleti, ellenőrző funkcióra, hanem mellérendelt viszonyból adódó párbeszéd és közös cselekvés alapján kívánunk működni. A görcsoldás egyik lépése az volt, hogy az állam és az egyházak az ember szolgálatára hivatottak, az emberek bizalmából léteznek, így közösen kell az emberek érdekében gondolkodni és cselekedni. Az ország megyéihez a megyei közgyűlések vagy az egyházmegyék által szervezett fórumokon mondtuk el elképzeléseinket közösen. Ezeken az együttgondolkodási fórumokon az egyes megyék településeinek egyházi és önkormányzati vezetői vettek részt. Az itt szerzett információk és vélemények nagyban segítették az állam és az egyházak között nemcsak a bizalom erősítését, hanem a közös cselekvést is. Sok esetben az egyházak és az önkormányzatok között kialakult együttműködési formák más települések számára is jó példaként szolgáltak. Például az evangélikus egyház a német és szlovák nemzetiségi és vallási identitás intézményes formáinak megteremtésével (például Soltvadkerten, Tótkomlóson német, illetve szlovák egyházi óvoda létesítésével). 

A volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezésének jogi és gyakorlati kérdései különösen sok és rendszeres konzultációt kívántak. Hiszen a településfejlesztés egyik speciális formájának adott e törvény lehetőséget. Sokat segített az is, hogy az Igazságügyi Minisztérium akkori politikai államtitkára, dr. Isépy Tamás különösen a szívén viselte e törvény minél jobb megismertetését és zökkenőmentes végrehajtását. Ő maga is részt vett az együttgondolkodási fórumokon. A tulajdonrendezés funkcionalitása alapján a beérkezett igénylésekből és az önkormányzatokkal egyeztetett leendő funkciókból lehetett látni, hogy a hitéleti tevékenységet segítő épületek után a közoktatás területén alakulhatott ki az egyházak közfeladatokban való részvételének milyensége és mennyisége. Tehát a legfontosabb feladat az egyház-finanszírozás jogi és gyakorlati kérdéseinek megnyugtató rendezése. A normatív finanszírozási rendszer a gyakorlatban sok problémát vetett fel. Elsősorban azt, hogy az állami alapnormatíva nem fedezte a tényleges bekerülési költségeket. Az önkormányzatok esetében az úgynevezett átengedett adókkal és saját bevételekkel, ha nehezen is, de pótolni tudták a működési költségek fedezetét. Az egyházak esetében ez a lehetőség nem állt rendelkezésre, hiszen amiből finanszírozni tudnák, a volt saját birtokaik bevételeiből, annak a jogi rendezése eddig még nem következett be. Így hát ki kellett találni a szektorsemleges finanszírozás megnyugtató jogi formáját az egyházi intézmények számára a IV-es törvény alapján. A kisegítő normatíva bevezetésével lehetett csak ezt a kérdést jogilag és pénzügyileg rendezni. Később az állam is átvette ezt a formát például a nemzetiségi és etnikai oktatás finanszírozásánál. Sajnos később a kiegészítő normatíva számviteli rendszerének különböző értelmezései miatt ennek a finanszírozása nem volt zökkenőmentes. A jogalkotó egyszerű és könnyen kiszámítható módszerét nem akarták a végrehajtásban részt vevők egységesen értelmezni és annak megfelelően finanszírozni, ami az intézmények működtetésében jelentős zavarokat okozott. Itt jegyzem meg, hogy az elmúlt időszakban a közoktatásban részt vevő gyermekek száma nem növekedett, hanem jelentősen csökkent. A tankötelezettséggel járó ingyenes alkotmányos jog nem szűkülhet egy jogállamban. Egy gyerek vagy tanuló nem lehet alku tárgya, de még egy idős szociális gondolkodásra szoruló felnőtt sem. Az egyházakkal való közös cselekvés a határokon túl is megvalósult. Tapasztalatcserékre, nemzetközi tanácskozásokra, egyházi és világi rendezvények meghívására mindig közösen képviseltük az országot. 1997. március 2–5. között az Európa Tanáccsal közösen egy nemzetközi tanácskozás keretén belül megmérettettük az addig elért eredményeket, amelynek eredményeként közel 200 országba eljuttattuk azt a 15 pontból álló Budapesti ajánlást, amelyet a konferencia résztvevői fogalmaztak meg a Magyarországon kialakult gyakorlat pozitív megítéléseként, illetve megismertetése érdekében.

– 2012. június 20-án múlt 15 éve, hogy a más államok számára is példaértékű vatikáni megállapodás létrejött. Az Alaptörvény és más törvények módosítására hivatkozva a kormány kezdeményezte a szerződés felülvizsgálatát. Milyen módosításra számít, szükség van-e változtatásra?

– Az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között létrejött megállapodás elsősorban gazdasági jellegű kérdéseket tartalmaz. 1995-ben felmerült, hogy a már említett egyház-finanszírozási kérdésekre a IV-es törvény alapján új törvényt vagy törvényeket kell alkotni. A kormányfő azt javasolta, hogy ezeket a kérdéseket egy nemzetközi szerződés alapján hosszú távra szóló, ciklusokat is átívelő konszolidált állapot megteremthető, melyet a Magyar Katolikus Egyház vezetőivel előzetesen egyeztetett. Ezzel a javaslattal találkozott II. János Pál pápával és Sodano bíboros államtitkárral Rómában. Visszaérkezése után létrejött az a vegyes bizottság, amely 1997 tavaszára kidolgozta a végleges megállapodás szövegét, és a kormány elé terjesztette. A kormány úgy döntött, hogy a megállapodásban lévő és a Magyar Katolikus Egyház számára biztosított lehetőségeket ki kell terjeszteni más egyházak számára is. Így hat törvény alkotása, illetve módosítása vált szükségessé az 1998. évi állami költségvetési törvény jóváhagyását megelőzően. A megállapodás Vatikánban 1997. június 20-án került aláírásra. Az Országgyűlés 1997. december 2-án fogadta el a hat törvényt és az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodást, amelyet később törvényerőre emelt. Mivel a többi egyház nem nemzetközi jogalany, így velük, ha élni kívánnak a törvények által is biztosított lehetőségekkel, a kormány köt külön megállapodást. Ezeket a megállapodásokat már a következő kormánynak kellett megkötnie. Az esélyegyenlőség vagy az egyenlő elbírálás elvére, illetve az esetleges privilég jogok kiküszöbölésére a nemzetközi szerződés mintegy védőhálót is jelent mindazok számára is, akik éltek a lehetőséggel. A Szentszékkel kötött szerződés és az alatta lévő hat törvény között a kezdeti időkben voltak aszinkronitások. Ezért a kormányfő megbízásából, a katolikus egyházzal való előzetes egyetértéssel 1998 tavaszán egy küldöttség élén Vatikánban kezdeményeztem ezek kiigazítását. Például a felsőoktatásban akkor bevezetett normatív finanszírozás nem biztosította az egyház, illetve a szerzetesrendek által működtetett kollégiumok finanszírozását. A Vatikán Államtitkársága Belügyi és Külügyi Kongregációinak vezetőivel való megbeszélés után újra felállhatott a vegyes bizottság. A módosításokkal járó feladatokat már a következő kormány végezte el. Úgy tudom, hogy most semmi elengedhetetlen változtatási kényszer nem áll fenn. Azok a módosítási javaslatok, amelyek a sajtóban megjelentek, nem igénylik a megállapodás módosítását. Például a kiegészítő normatíva számításánál – az önkormányzati fenntartású intézmények államosítása esetén – az előző évi KSH-adatok alapján az állami intézmények működési költségének egy főre eső forintösszegéből a szorzószám könnyen kiszámítható. Véleményem szerint egy államközi szerződésben az állam által vállalt konkrét témák szerinti finanszírozás nem befolyásolhatja az állam által megváltoztatott finanszírozási rendszert. A forma nem befolyásolhatja a kötelezettségvállalás teljesítését, sem összegét. Ha csak arra gondolunk, hogy a műemléki épületek több mint 50%-a egyházi tulajdonban van mint a nemzeti vagyon és az idegenforgalom egyik vonzó ereje, ezt az államnak kiemelten szükséges támogatni. Természetesen a szentszéki megállapodáshoz hozzá kell nyúlni, ha a politika elhatározza, hogy a még rendezetlen egyházi birtokok visszaszármaztatását, illetve teljes körű kárpótlását tűzi ki alapkérdésként. Tudomásom szerint körülbelül egymillió hektár föld, egyéb gazdasági épületek, bérházak tulajdonviszonyáról lehetne szó. Ez alapot adhat, hogy az egész finanszírozás kérdését az érintett egyházakkal, felekezetekkel és vallási közösségekkel újra kell közösen kialakítani.

– Mára érdekes helyzet alakult ki, az egyházak már szinte erejükön felül kapnak meg oktatási intézményeket, amelyek újabb és újabb kihívások elé állítják őket is, de az érintett közösségben élőket is. Sokan úgy látják, hogy ismét a kiegészítő normatíva kérdése áll a háttérben, ami így az önkormányzatokról az államra száll, csökkentve az önkormányzatok terheit.

– Ezt a kérdést másképpen látom. A két lehetőség jelenleg, hogy az önkormányzati iskola állami fenntartásba vagy egyháziba kerüljön. Ha egy önkormányzatnak, egy településnek fontos, hogy egy határozott szellemiséget adó iskola működjön az adott helyen, akkor az egyházi kézbe adás logikus döntésnek hangzik, mert ebben az esetben biztosabb, hogy az intézmény megmarad. Ebből a szempontból nézve sokszor nem az a kérdés, hogy egyházi vagy állami iskola legyen az adott településen, hanem, hogy maradjon-e egyáltalán iskola, vagy utazniuk kelljen a tanulóknak. Az államosítás előtt a történelmi egyházak adták az oktatás több mint hetven százalékát. Minden okunk megvan, hogy bízzunk abban, hogy ma is képesek jelentős szerepet vállalni ezen a fontos területen, a települések szellemiségének megmaradása érdekében.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben