Percze Sándor: „Be kell vonnunk a hallgatóságot a hit eseményeibe!”

– Kérlek, először is pontosan mond el nekünk, mi volt a doktorid témája.

– A dolgozatot homiletikából (az igehirdetés elméletének tárgyköréből) írtam, azt vizsgáltam, mit tanulhat a prédikáció a filmtől. Németországban a teológia az utóbbi évtizedekben élénk érdeklődik a művészetek és a vallás kapcsolata iránt. Ez az érdeklődés kezdetben a keresztyén témájú  művészeti alkotások (versek, festmények stb.) irányába mutatkozott meg. Azok a műalkotások kerültek a figyelem középpontjába, melyek vallásos/keresztyén tartalmat hordoztak. A nyugati gyakorlati teológia megpróbált elmozdulni erről a síkról a hit és a művészetek esztétikai összehasonlításának irányába. Arra kereste a választ, hogy miben hasonlít egymásra egy műalkotás és mondjuk egy prédikáció.  Ennek próbáltam meg utánajárni a dolgozatomban.

– Milyen súlyponti kérdéseket tárgyaltál, milyen konklúzióra jutottál?

– Az egyik legfontosabb felismerésem a következő. A költő, a zenész, az író, a festőművész, a filmrendező egészen sajátos módon kommunikál közönségével. A művészek mutatni, láttatni, megjeleníteni akarnak valamit abból, ami számukra fontos, amit megéltek, vagy abból, ami foglalkoztatja őket. Szavakkal, színekkel, dallammal, vagy képpel, nem elmagyaráznak valamit a szemlélőnek. Sokkal inkább bevonják őt egy történésbe, ahol a műalkotást szemlélő vagy hallgató a maga élettapasztalatával érzelmileg rezonálhat a mozivásznon, regényben, színpadon zajló eseményekre. A cselekmény, a történés, a konfliktusok kibomlása viszi magával a műalkotást szemlélőt egy fiktív világba, amely azonban mégsem egészen mese, hanem nagyon is sokat mond a szemlélőről és arról a valóságról amelyben él. A keresztyén igehirdetés és ezen belül az evangélikus prédikáció fő áramlatai évszázadok óta a tanítás paradigmáját követik. Felmegy a lelkész a szószékre, és elmagyarázza Bibliából kiolvasott igazságokat hallgatóinak – általában három pontban összefoglalva. Ezek az igazságok a földi valóságból kiszakítottan (pl. Krisztus megváltotta a világot) elvont módon kerülnek továbbadásra. Általában a tudományos teológia nyelvén megfogalmazva. Úgy, mint aminek alig vagy egyáltalán nincs köze az élethez. Az eredmény lesújtó, ha belegondolunk mekkora a tudatlanság azok körében, akik 30 vagy 40 éve minden vasárnap ott ülnek a szószékek alatt és hallgatják a lelkész (lelkiismeretes!) tanítását. Ezt már a sokat emlegetett Luther is felismerte, amikor azt mondta, ha a megigazulás (ez is milyen elvont fogalom önmagában!) kérdéseit boncolgatja a szószéken, a nép alszik és horkol. Ha azonban történeteket kezd el mondani, rögtön figyel mindenki. A hitből valamit továbbadni véleményem szerint csak úgy lehet, ha bevonjuk a hallgatóságot a hit eseményeibe. Röviden megfogalmazva úgy, hogy aki a szószék alatt ül ne csak hallja, de lássa is a prédikációt. Mint egy filmet vagy egy regényt. Eseményeket kellene továbbadni a szószékről és kevésbé teológiai fogalmakat. Úgy ahogy az evangéliumok elénk tárják Jézus prédikációit, mondjuk egy fiúról, aki kikérte örökségét apjától és elindult idegenbe szerencsét próbálni... Ez nem magyarázat (vagy csak indirekt módon az), hanem egy esemény, melyben benne van Isten valósága és a mi világunk egyszerre.

– Értem, és én is úgy vélem, hogy az emberekhez képiesebb módon közel kellene hozni, megfoghatóvá kellene tenni az evangéliumok üzenetét, de nem gondolod azt, hogy a „sztorizás” mellett elsikkad az evangélium igazi lényege? 

– Kérdés, ki mit ért az „evangélium igazi lényege” alatt. Sokan egy veretesen megfogalmazott dogmatikai igazságot, mely valahogy így hangzik: „Isten kegyelemből megváltotta a bűnös embert Jézus Krisztus halála és feltámadása által.” Egy-egy ilyen dogmatikai állításban évezredek hittapasztalata sűrűsödött össze. Olyan, mint valamilyen koncentrátum. Ha csak önmagában vesszük ezeket, élvezhetetlenek sőt mérgezők lehetnek. Amikor az ilyen dogmatikai „koncentrátumokat” elválasztjuk a világtól, amelyben élünk, és nem oldjuk fel a térben és időben, alkímiát végzünk: megpróbálunk laboratóriumi körülmények között előállítani és kezelni valamit, ami csak a természetben létezik. Istenről azonban egy pillanatig sem lehet a világtól és az embertől függetlenül gondolkodni. A testté létellel Isten maga kötözte önmagát a világhoz úgy, hogy még a halált sem kerülte el. A Szentlélek kiárasztásával pedig egyszer s mindenkorra láthatatlan része lett ennek a világnak – s nem csak az egyháznak! Nem tudom, sikerül-e jól megfogalmaznom a kérdésre a választ? Véleményem szerint az evangélium nem egy tömören megfogalmazott dogmatikai tétel, melynek minden prédikációban legalább egyszer el kell hangoznia. Az evangélium Isten felől áramló esemény, mely végbement a földön élt Krisztusban. Ugyanakkor folytatódik, és megtapasztalhatóvá válik nemzedékről-nemzedékre, más korban és időben, a Lélekben jelenlévő Krisztusban. És ez nem a fejünk felett történik, hanem bennünk és közöttünk megy végbe. Valós emberek életében, az idő egy konkrét pillanatában. Nem lehet máshogy evangéliumról beszélni, csak eseményekben, történésekben. Ezt igazolja a tanítványok Jézushoz intézett kérdése, hogy miért beszél ő példázatokban, tehát földi történetekbe vagy tanmesékbe ágyazott isteni eseményekben hallgatóinak? A válasz, amit Jézus ad a látásra és a láthatóságra irányítja a figyelmet: „Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.” Azaz a példázat vagy történet cselekménye láthatóvá tesz valamit Istenből ebben a világban. Ez a fajta beszédmód pedig minden más, csak nem a szó pejoratív értelmében vett „sztorizás”. A történetmesélés, példázat vagy tanmese mondása a legautentikusabb közlési módja Isten jelenlétének a világban. Ahol pedig ő jelen van, ott megy végbe az evangélium.

 
– Az esztétikai elemzésekben kitértél filmekre, irodalmi művekre is?

– Természetesen. Filmekről beszélni konkrét filmek vagy filmrészletek nélkül éppen olyan képtelenség, mint Istenről beszélni az ember és a világ nélkül. Az egyik legérdekesebb felfedezés az volt számomra, hogy az 1920-as évek neves filmrendezői, mint például Szergej Eizenstein, regények olvasása közben fedezték fel a film egyik alapvető művészi eszközét a montázst. Eizenstein Charles Dickens: David Copperfieldjét olvasva figyelt fel arra, hogy a regény cselekménye egy ponton megáll. Aztán következik egy teljesen más jelenet, más helyen, időben és talán más szereplőkkel is. Majd ez is megszakad, és ismét folytatódik az előző cselekmény, pont ott ahol megszakadt. A film ebből tanulta meg a vágás technikáját. Eisenstein pedig ennek volt a mestere, melyet például a Patyomkin páncélos című filmjében nagyszerűen alkalmazott is.

– Honnan jött a kérdés, miért épp ezt a témát választottad?

– Egy németországi ösztöndíjat kaptunk feleségemmel 1998-ban. Erlangenbe kerültünk, ahol megismertük Martin Nicol professzort. Mivel abban a tanévben nem volt homiletika előadás, kéthetente fogadott minket az irodájában, ahol szinte magánórák keretében vettük végig többek közt a prédikáció elméletének nagy klasszikusait. Ő biztatott, hogy néhány év lelkészi szolgálat után, folytassam nála a gyakorlati teológiában való elmélyedést. 2001-ben újra meghívást kaptam tőle. Az első választott, kedves témám a meditáció volt. Ám Németországban ez akkor nem volt aktuális téma a gyakorlati teológiai diskurzusokban, ráadásul már sokat publikáltak ebben a témakörben. Kutatásra váró és számomra izgalmas területnek az esztétikai homiletika mutatkozott. Bár 60-as évektől születtek rövid írások a művészetek és a prédikáció lehetséges összekapcsolásáról, de ezek nem mentek tovább az elméleti alapvetésnél. Hiányzott egy konkrét művészeti ág alapos teológiai és homiletikai reflektálása és az eredmények gyakorlati alkalmazása. Az irodalom, a színház, a zene és a festészet áttekintése után a film, mint a legfiatalabb művészet tűnt igazán izgalmasnak a prédikációs gyakorlat számára. Így egy addig feltáratlan terület felé fordultam, és olyan eredményekre jutottam, aminek üzenete volt/van az aktuális homiletikában.

– Itthon vettél részt a doktorandusz programban vagy kinti programon voltál?

– A Lutheránus Világszövetség támogatásával voltam Németországban, ott kezdtem, és ott is fejeztem be doktori tanulmányaimat.

– Mennyi ideig tartott a felkészülésed, a kutatás és mióta készítetted magát a dolgozatot?

– 2002-ben Erlangenben láttam neki a kutatásnak és az anyaggyűjtésnek. Nem volt könnyű. Egy teljes év ment rá, mert ebben a témakörben alig született néhány rövidebb írás. Ebben az évben küzdöttem meg a tudományos teológiai nyelvvel és kezdtem el tanulni a reflektálás és az önálló tézisállítás „művészetét”. 2006-re állt össze a szöveg. Abban az évben jöttünk haza és kezdtem meg a lelkészi szolgálatot Ménfőcsanakon. A nyelvi lektorálás és javítás még egy évet vett igénybe. A dolgozatot 2007 decemberében adtam le, a védésre pedig 2008. november 26-án került sor.

– Ki volt az, aki a leginkább a segítségedre volt itthon?

– Sokaknak köszönettel tartozom. Néhai Balikó Zoltán nevét kell először említenem, akinek igehirdetései képiességükkel és eseményszerűségükkel formálták a prédikációról alkotott képemet. Szabó Lajos professzor úr és felesége, Szabóné Mátrai Mariann először biztattak arra, hogy a gyakorlati teológia területén képezzem tovább magam. Erlangenben a dolgozat tartalmi, nyelvi lektorálását Alexander Deeg tudományos munkatárs segítette nagyban. A szóbeli szigorlatra való felkészülésben pedig Csepregi Zoltán rektor és Csepregi András docens, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetője, valamint Orosz Gábor Viktor otthonigazgató voltak nagy segítségemre.

– Mennyire volt nehéz a kinti védés? Hogyan fogadtak a kinti professzorok?

– A felkészülési szakasz tele volt szorongással amiatt, hogy elégendő-e a tudásom, megfelelő-e a felkészültségem. A gyülekezeti szolgálat mellett – bármennyire élveztem is – csak esténként jutott idő az olvasásra, rendszerezésre. Ráadásul a védés előtt egy héttel feleségem veszélyeztetett terhességgel kórházba került, így rám hárultak az ő gyülekezeti feladatai is. Végül maga a védés rendkívül jó hangulatban telt. Kevéssé volt vizsga íze, inkább amolyan szakmai beszélgetés volt, ahol a témában való jártásságon túl helye volt a személyes véleményalkotásnak is.

– Mennyiben tudod munkádat majd itthon hasznosítani? Egyetemen vagy a mindennapi lelkészi gyakorlatban? 

– Hangsúlyozottan nem csak elméleti homiletikai könyvet akartam írni. Hanem olyat, ami a gyakorlatban is életképes. Minden vasárnap szószéken kell állnom és kihívás számomra, hogy a gyülekezet tagjai ne csak hallják, hanem „láthassák” is a prédikációt. Tehát használom azt, amire jutottam. Nem könnyű feladat, de nagyon szép. És úgy tűnik, az igehallgatókban óriási igény van arra, hogy felfedezhessék magukat a prédikáció képeiben és azokban vagy azok mögött Istent is... A dolgozat – mely reménység szerint könyv formájában is megjelenik Németországban – ugyanakkor tudományos írás is. Szeretnék továbbra is foglalkozni  a gyakorlati teológia tudományos művelésével. Nagyszerű impulzusokat kaptam Nicol professzortól és munkatársaitól homiletikai, lelkigondozói, liturgikai szemináriumok vezetését illetően, amikor saját magamat is kipróbálhattam az egyetemi oktatásban. Foglalkoztat a habilitálás gondolata is.