Ő lesz Wolfgang Huber utódja? – A német püspök asszony mellrákjáról és válásáról is beszélt – Interjú Margot Käßmann-nal

– A férfiak még este nyolc után is tudnak enni, képzelje, arra szeretnének rávenni a püspök urak, hogy most valami jó kis gyomorterhelő magyaros ételt egyek. Azt hiszem, csalódást fogok okozni... (Grimaszol.) Este nyolc után már nem szoktam enni. Inkább megkóstolnék pár pohár magyar bort. Ugyan a rendszerváltás előtt már jártam Magyarországon, de már nem emlékszem a borok ízére. No, gondolom nem ilyen dolgokról szeretne velem beszélgetni… (Nevet.)

– Bizony, sokkal komolyabb kérdésekkel készültem! Kezdeném is!

– Legyen azért kíméletes! (Mindketten nevetünk.)

– A prédikációjában utalt arra, hogy 1989 májusában a bázeli nagytalálkozón, amelyet az igazságosságért, a békéért és a teremtés megőrzéséért rendeztek, már érezhető volt valami a wind of change-ből, a változás szeléből. Ön saját gyülekezetében akkoriban találkozott-e olyanokkal, akik az egykori NDK-ból jöttek?

– Jómagam az ifjúsági külkapcsolatok révén gyakori vendég voltam az egykori NDK területén, konferenciákra, beszélgetésekre mentem. 1989-ben valami hihetetlen energia vett körül egy drezdai konferencián, amelynek záróalkalma a Kreuzkirchében (Kereszt-templomban) volt. Több ezer ember gyűlt össze a régi falak között, érdekes módon a templom akkor hirtelen fontossá vált az emberek számára. Az autók antennáin ott voltak a fehér zászlócskák, jelezve, hogy ki szeretnének utazni, és el akarják hagyni az országot. Féltek, mégis bátrak voltak. Mi szinte fel sem tudtuk fogni, mi történik körülöttünk.

– A kérdés mindig az, hogy az akkori lehetőségekkel hogyan is éltek az egyházak. Manapság a legnagyobb probléma a fiatalok elérése Németországban is. 1983-ban Vancouverben az Egyházak Világtanácsának nagygyűlésén ifjúsági delegált volt, sőt: a központi bizottság legfiatalabb tagjává választották meg. A másik jelölt a posztra akkori püspöke volt. Most azonban fordult a kocka: püspök asszony lett. Mit tud most tenni azért, hogy az ifjúság nagyobb szerephez jusson egyháza életében?

– Megpróbálok azon dolgozni, hogy a fiatalok nagy számban részt vehessenek nemzetközi konferenciákon, hogy tapasztalatra és egyfajta világlátásra tegyenek szert. Az EKD, a német evangélikus egyház zsinatában megpróbáltuk úgy bevonni a fiatalokat, hogy ne csak egyfajta különleges státust kapjanak az üléseken, hanem tényleges mandátummal rendelkezzenek olyanok is, akik még nincsenek harmincévesek. De az idősebbek részéről nagy szokott lenni az ellenzés, így ezt minden egyes alkalommal ki kell harcolnunk nekik.

– Hogy látja egyháza jövőjét? El tudják érni az ifjabb generációkat? Tudnak hatni rájuk, mozgósítani tudják őket? Milyen eszközöket használnak?

– Németországban nehéz a fiatalok elérése. Sokszor nagy a generációs szakadék a családokban is. Sok családban a gyerekeknek már nem mesélnek bibliai történeteket, nem imádkoznak velük együtt esténként, így valóban egészen elölről kell mindent elkezdeni. A gyerek-istentiszteleteknek és az óvodai hitoktatásnak ebben látom én nagy szerepét.
Bár hozzá kell tenni azt is, hogy mostanában egyre több szülő megpróbálja továbbadni gyermekének a hit alapkérdéseit. Nemrégiben kiadtunk egy könyvet, amely segít a gyerekeket mindennapi imádságos lelkületre vezetni. Legyen lefekvés előtt egy kis rituálé: meggyújtunk egy kis gyertyát vagy mécsest, elolvasunk egy rövid szöveget, amely egyfelől valami profán, másfelől valamilyen bibliai – aztán megbeszéljük, majd imádkozunk egyet. A könyvet veszik, mint a cukrot, ebből is látható, hogy sok szülő szeretné a hitet továbbadni gyermekeinek, de nem tudják rá a módszert, hogyan. Épp Kelet-Németországban a lakosságnak csak tizenkét százaléka tagja a katolikus vagy a protestáns egyháznak, a többiek sehová nem tartoznak. A szocializmus szisztematikusan szétrombolta a bennük lévő istenhitet.

– Az egyházi napok – Kirchentag – Ön szerint misszionálhatnak?

– Az egyházi napok inkább azon egyháztagok számára bátorítóak, akik kis gyülekezetekben, szórványhelyzetben élnek, és egy ilyen nagy, sokakat megmozgató rendezvényen feltöltekezhetnek a közösségből áradó energiával. Ha az egyházi napokon az ember átéli, hogy négyszázezer emberrel együtt imádkozik, akkor az bátorságot ad. A felmérések szerint ugyan a résztvevők négy százaléka nem keresztény, mégsem az ő misszionálásuk az, ami a lényegi elem, hanem inkább a hívek megtartása.

– Öt évig az egyházi napok főtitkára volt, részt vett a szervezésben… Mi változott azóta?

– Korábban az egyházi napok egyfajta ellenzékiséget képviseltek az egyházon belül. Lila kendőket viseltünk (Hannover, 1983), és az egyházi vezetés ezek ellen volt. A záró istentiszteleten több ezren a NATO-fegyverkezés ellen emelték fel szavukat. De sokszor a feminista teológia vagy az egyházon belüli kritikus kérdések fórumai voltak ezek a rendezvények. Az egyházvezetés és a résztvevők között azonban az évek folyamán egyfajta közeledés tapasztalható, ez talán abból is adódik, hogy a keresztények száma csökkenőben van.

– Ön Németország legfiatalabb püspök asszonya…

– Még mindig – tenném hozzá, mert bár már négyen vagyunk, az utánam választottak is idősebbek nálam.

– Tíz éve van hivatalában. Én ma Magyarországon egyelőre elképzelhetetlennek látom, hogy valaha is püspök asszonyunk legyen. Talán túl konzervatívak vagyunk ilyen vonatkozásban. De mit mondana, ha meg kellene győznie az ellenzőket? Miért jó az, ha nők is állnak az egyház élén?

– Először is teremtésteológiailag érvelve azt mondanám, hogy Isten az embert férfivá és nővé teremtette, a saját képmására. Pál apostol pedig a Galatákhoz írott levelében, a harmadik fejezetben azt mondja, hogy nincsen különbség Krisztusban férfi és nő között, tehát nincsen alapja annak, hogy ellenezzék a nők papi hivatalát. Az evangélikus értelmezés szerint vannak férfi és vannak női lelkészek, s mivel az egyházban nincsenek hierarchiabeli különbségek a lelkészek között, miért ne lehetnének nők is püspökök? Azonkívül úgy vélem, hogy minden egyháznak jót tesz az, ha az emberek különbözőségeit képviseli, megmutatja, mások elé tárja. Így van ez ezzel a poszttal is. Nálunk ez már teljesen normális dolog, és nem gondolom, hogy ártott volna az egyháznak.

– Hivatali ténykedései közül melyek azok, amelyeket inkább elfeledne, és melyekre gondol vissza büszkén? Mit tenne esetleg másképp?

– Elégedett vagyok az eltelt tíz évvel, épp a napokban készítettem visszatekintést erről. Nehéz évek voltak, pénzhiánnyal küszködtünk, és állásokat kellett leépíteni, mégis, a Hannoveri Tartományi Egyháznál maradt a jó hangulat, és annak tudatában éljük mindennapjainkat, hogy egy egyház vagyunk, és egy egyház is maradunk. Lehet, hogy kisebbek leszünk, lehet, hogy meg kell néznünk minden egyes fillért, és financiálisan rosszabbul fog menni, de a jövőképünk nem rendült meg, az Istenbe vetett bizalmunk változatlan.

– Ez alatt a tíz év alatt történtek a magánéletében is súlyos dolgok: nehéz döntéseket kellett hoznia. Először is mellrákkal küzdött, aztán pedig elváltak a férjével…

– Németországban püspök asszonyként üvegfalú házban élek. Mindenki valami személyeset akar tőlem, de nehéz az embernek így megvédenie a privát szféráját. Ráadásul vannak bizonyos elvárások is, amelyeknek meg kell felelni. Amikor mellrákban megbetegedtem, sokan azt rótták fel nekem, miért állok ki a nyilvánosság elé ezzel, miért vállalom fel a betegségemet. De úgy voltam vele, hogy két hónapra el kellett tűnnöm a nyilvánosság elől a kezelések miatt, így valamiféle magyarázattal tartoztam az embereknek, mi is van velem, miért nem vállalok nyilvános szerepléseket. Arra gondoltam, jobb megelőzni a kíváncsiskodó kérdéseket, és offenzívába mentem: interjút adtam, és válaszoltam az újságírók kérdéseire. Az emberek kedvesek voltak: meghatódtak, odafigyeltek rám, virágokat hoztak, beszélgettek velem – tehát teljesen megértők voltak. 
A válásom esetében ez másképp volt: rengeteg kritika ért, de nem akartam kényszeresen megvédeni magamat. Nem akartam kiállni a nyilvánosság elé, és nem akartam kitálalni arról, amit valóban saját magánéletemnek éreztem. Nagyon nehéz időszak volt, de az egyházi vezetőség tagjai, a püspöki tanács, a zsinati tanács, a lelkészek kollégiuma mind mögöttem álltak, és azt mondták: azt akarjuk, te maradj továbbra is a mi püspöknőnk. Ez számomra is rendkívül mély értelmű és hatásos volt.

– De azt hallottam, ennek ellenére le akart mondani, mert nem érezte hitelesnek magát.

– Meggyőztek arról, hogy alkalmas vagyok. 

– Mi volt a végső érv, ami miatt mégis hivatalában maradt?

– Sokan azt mondták, kételkednének az egyházban: egy lelkésznek el lehet válnia, egy püspök pedig nem teheti ezt, ha válságba kerül a házassága? Fontos és jelzésértékű volt az emberek számára az, hogy látták: még egy püspök is tévedhet, mert ember. Bár a házassági válás szomorú és tragikus, de egy ilyen döntésnek nem kell szétzúznia az ember hivatalát, hivatását. Ha az egyház nem engedné meg, hogy elváltak is a tagjai legyenek, akkor egyre kevesebb egyháztagunk lenne.

– Mennyi szabad ideje jut a négy lányára és saját magára?

– Lányaim már fiatal felnőtt nők, holnap este velük megyek vacsorázni. Mindegyikük éli a saját önálló életét. A legidősebb kisebbségi jogokkal foglalkozik, az ikrek egyetemisták, a legkisebb pedig most érettségizett, de egy évig még technikumba jár. Sajnos kevés időm marad rájuk. De még saját magamra is. A hétvégéim foglaltak, de a lelkészi munka maga is ilyen, lelkészként sem lehet pénteken tizennégy órakor lehúzni a redőnyt, püspökként meg különösen nem.

– Ha Ön lenne – ahogyan a madarak csivitelik – Wolfgang Huber püspök utódja, még kevesebb ideje lenne…

– Jaj, annyian mondják, hogy én leszek, de hát senki sem tudhatja, ki lesz. A zsinat választja az elnök-püspököt, de megmondom: nem az életem legnagyobb célja, hogy én legyek az utód. Ha nem én lennék, nem esnék kétségbe, mert több időm lenne. Nem vagyok egyébként ennyire ambiciózus és karrierista – viszont négy hét múlva már tudni fogjuk az eredményt. Az biztos, hogy nem szeretek állandóan a középpontban lenni, és nem szeretem azt sem, ha állandóan figyelgetnek, mit csinálok, mit mondok. Vezető püspökként azonban fokozottabban ilyen sors várna rám…

Az interjú e pontján aztán megzavarnak bennünket, szedelődzködnünk kell, indulnak vacsorázni. A püspök asszony mosolyogva még hátraszól:

– Lehet, hogy mégsem mondhatok nekik nemet?!