Monumentális országleíró mű – Beszélgetés Bél Mátyás munkásságáról

– Latin–történelem szakosként végeztem az ELTE-n. Ötödévesen a Latin Tanszéken tanárom, Déri Balázs, aki korábban már foglalkozott Bél Mátyással, bevont Sopron vármegye leírásának fordításába, gondozásába – idézte fel a kezdeteket a történész, aki az egyetem elvégzése óta gondozta és jegyzetekkel látta el Katona Istvánnak, a jelentős 18. század végi történetírónak kalocsai érsekségtörténetét, lefordította és magyarázta Tomka Szászky Jánosnak, a 18. századi történész-földrajztudósnak Magyarországról szóló „történeti geográfiáját" és történelmi atlaszát, felkutatta és kritikai kiadásban, illetve fordításban megjelentette Lackner Kristófnak, a 17. század első felében élt nagy hírű soproni polgármesternek kéziratos önéletrajzát.

Polihisztor „hungarus”

Fő kutatási területe azonban immár tizenkét éve Bél Mátyás, akiről eddig 12 tanulmánya jelent meg, illetve a pozsonyi tudós más munkáit is fordította.
„Bél Mátyás klasszikus észak-magyarországi szlovák értelmiségi pályát futott be: több gimnáziumot végigjárt, tanult Pápán és Veszprémben, hogy a magyar nyelvet jól elsajátítsa, de Besztercebányán is, hogy a német nyelvet megtanulja. Akkor ez szokásos út volt, többnyelvűség, rétegzett iskolázottság kellett ahhoz, hogy valaki elboldoguljon Magyarországon – mondta a kutató, rámutatva arra is, hogy a polihisztor a „hungarus” értelmiség kiemelkedő képviselője volt, vagyis annak a – főként szlovák, német vagy magyar származású – magyarországi írástudó elitnek volt a vezéralakja, amely még Magyarországot tekintette hazájának, saját magát pedig elsősorban hungarusnak, „magyarhoninak” tartotta.

– Az ő idejükben még nincs nemzetiségi elkülönülés, vagy ha van is, még egyensúlyban van a magyar államhoz való ragaszkodásukkal – magyarázta Tóth Gergely. – Kifelé, a külföld felé is hungarusnak vallják magukat, és feladatuknak tekintik Magyarország kulturális fejlődését. Érzékelik, hogy Magyarország le van maradva a Nyugathoz képest, és ezt a lemaradást igyekeznek behozni, műfajokat honosítanak meg itthon, igyekeznek a magyar, illetve magyarországi történelmet, irodalmat, nyelveket olyan színvonalon feldolgozni és bemutatni a külföld felé, amilyet Nyugaton elvárnak. Bél nagyon sokszor a Notitiában, de más műveiben is a külföldi olvasónak ír. A magyar rovásírásról értekezik egy hallatlanul izgalmas munkában, de abban is a külföldnek mutatja be a rovásírást, és azt hangoztatja, hogy íme, a magyarság is régóta művelt nép, hiszen van egy ősi írása. És ezt halálosan komolyan gondolja. Akkoriban volt is egyfajta verseny a népek között, hogy ki a műveltebb, kinek régebbi a kultúrája.

A történész 2000-ben kezdte munkatársaival fordítani a Notitia egyik darabját, Sopron vármegye leírását – ez 2006-ban jelent meg három kötetben. 2008-ban védte meg disszertációját, amelyben arra vállalkozott, hogy feltárja a teljes Notitia keletkezéstörténetét, illetve összegyűjti és ismerteti annak kéziratait. Elmondása szerint Bél munkáját kétszeres csapás érte.

– Egyrészt a szerzője nem tudta befejezni, ezért a műnek mintegy négyötöde, 38 vármegye leírása kéziratban maradt. Mivel minden egyes vármegyeleírásról több másolat, piszkozat maradt fenn, összességében több száz kéziratot kellett rendezni, és egyéb iratokkal (levelezés, hivatalos iratok) egyeztetve megállapítani belőlük a leírások keletkezéstörténetét, hogy ezáltal kideríthessem: melyik a legjobb, legkésőbbi példány – részletezte. – A második csapás Bél munkájára az volt, hogy a Notitia kéziratainak egy része elázott, amikor egy alkalommal a Dunán szállították őket. Tulajdonosuk, a kalocsai érsek ugyan gondoskodott a szétmálló, megrongálódott szövegek gyors lemásoltatásáról, de ez a hozzá nem értő írnokok hibájából csak kevéssé sikerült. Így a Notitia ki nem nyomtatott vármegyeleírásainak jelentős része (körülbelül a harmada) igen gyatra, hibáktól hemzsegő kéziratban maradt ránk.
   
Hihetetlen dolgok vannak benne

– Bél Mátyás Notitiájában két dolog fogott meg. Egyrészt egy nagyon okos embertől származó nagyon jó szöveg, aki a magyar történelemről és Magyarország 18. századi világáról igen érdekesen és hozzáértően ír. Másrészt a Bél-életmű filológiai vonatkozásai, a szöveggondozás vonzó kihívás egy olyannak, aki, akárcsak én, klasszika-filológiát végzett, és akit arra „képeztek ki", hogy megállapítsa a szövegek egymáshoz való viszonyát, kijavítsa az írnokok miatt keletkezett hibákat, szövegromlásokat – fejtette ki a történész. – Izgatott tehát a munka filológiai része: láttam egy nagy, kéziratos szövegkorpuszt, amelyet rendbe kell tenni, és ez roppant kedves feladat volt.

Elmondása szerint a Notitiában „hihetetlen" dolgok vannak.

– Abban a korszakban a jezsuita történetírói iskola volt a meghatározó Magyarországon, képviselői szisztematikusan gyűjtötték a forrásokat munkáikhoz, és a köztörténetet, illetve az egyháztörténetet magas szinten művelték – emelte ki. – Haladó irányzat volt, Bél is használta munkáikat. De olyat senki sem tett, mint Bél, aki például egy-egy város történetének a megírásához felvette a kapcsolatot a városi értelmiséggel, és helyi feljegyzések, feliratok után kutatott. Hozzá is jutott első kézből ilyen anyagokhoz, például Selmecbányáról, Besztercebányáról városi krónikákat, okleveleket, jegyzőkönyveket tudott megszerezni. Sopron esetében, ahol ismerte a helyi iskolaigazgatót, fantasztikus dolgokra – oklevelekre, emlékiratok másolataira – tudott szert tenni a városi levéltárból. Ez a helytörténeti szál is fontos Bél munkájában, sőt ez adja az ő különleges, száz meg száz várostörténetből, vártörténetből összeálló Magyarország-történetét, amely sok szempontból komplexebb, mélyebb, mint egy egyszerű köztörténeti munka.

Tóth Gergely annak is nagy jelentőséget tulajdonít, hogy Bél adatgyűjtőket alkalmazott, akik a „terepen” jártak.

– Ismerjük egy-két adatgyűjtő munkatársának a nevét, akiket ellátott instrukciókkal, „kérdőívekkel” – fedte fel. – Az adja a mű egyik nagy erényét, hogy nem íróasztal mellett készült, vagy legalábbis nem másodkézből szerzett adatok alapján áll össze, hanem jelentős részben szemtanúk elbeszéléséből. Éppen ezért tud Bél műve egészen meglepő és izgalmas adatokat nyújtani a kutatásnak. Megdöbbentő, mennyire figyelt arra, hogy milyen problémákkal küszködnek egyes vidékek. Veszprém vármegye kapcsán nagyon sokszor ecseteli, hogy egyes falvaknak túl kevés a termőföldjük, sűrű a településhálózatuk, ezért faizással (lignatio), azaz favágással vagy puszták bérlésével próbálják kiegészíteni a jövedelmüket. Nagyon különleges az is, ahogyan leírja a tokaji szőlőhegyeket. A tokaji borászok a dűlők, a szőlőhegyek neveinek egyik legkorábbi lejegyzőjét tisztelhetik benne.

Ung vármegyével kapcsolatban Bél arról ír, hogy mekkora gondokat okoznak az árvizek. A hatóságok ugyan próbáltak gátakat építeni, de a védművek silányak voltak, így az árvizek óriási károkat okoztak a lakosságnak. Trencsén leírásában említi a túlnépesedés problémáját, amelyet a lakosok egy része nyári idénymunkákkal igyekszik orvosolni a déli vármegyékben.

Az árvai paraszt sajtlevest evett reggelire

– Ami nagyon szimpatikus számomra, az a népszokások iránti érdeklődése – húzta alá a történész. – Ekkor Nyugat-Európában is megmutatkozik a népi hagyományok iránt fokozott érdeklődés, és Bél Mátyásnál a gyűjtés már tudatos formát ölt, mivel „kérdőíveiben" szerepelnek a népszokások is. Az a humoros, hogy klasszicizáló latinságának sokszor nincs megfelelő szókészlete arra, hogy a népszokásokat leírja. A humanizmus idején a klasszikus latint elevenítették fel, tehát az antik költőket és történetírókat utánozzák, a hasonlatok ókori mitológiai eredetűek. Ezért, ha leír egy népszokást, például egy táncmulatságot, az inkább egy római bacchanáliáról való tudósításhoz hasonlít, vagyis Bél tollára azok a szavak, képek jönnek, amelyeket az antik szerzőknél olvasott a táncról és az ünnepekről. Ettől függetlenül jócskán kinyerhetők néprajzi adatok, például Nógrád vagy Zólyom vármegyénél a különböző népszokásokról, a lakodalmak megtartásáról. A lakosok életmódjáról is sokat ír. Árva vármegye leírásában például ismerteti, hogyan készítettek savanyított káposztát, de arról is ír, hogy az árvai paraszt „sajtlevest” eszik reggelire, amelynek Bél feljegyzi a „receptjét”. Sopronnal összefüggésben a gyümölcsaszalás módszeréről ír, tehát nagyon sok életmódbeli apróságot megfogalmaz. A táj, a természeti környezet leírása szintén nagyon hangsúlyos művében. Sokszor bőségesen ír az erdőkről, a bennük található fafajtákról. Mostanság divatos tudományággá vált a történeti ökológia, amely azt kutatja, hogyan változott a természeti táj az idők során. Ebben a vonatkozásban is sok adatot nyújthat Bél műve.

Tóth Gergely megfogalmazása szerint a Notitiában egyszerre van jelen egy bukolikus idillel megrajzolt, természeti kincsekben gazdag és szép Magyarország, valamint a tisztes szegénységben vagy éppen nyomorban élő, a visszafoglaló háborúkból nehezen magához térő magyarországi népesség. Ez a sokoldalúság, egyben az illúziók nélküli lényeglátás teszi különlegessé és a 18. századi Magyarország megismeréséhez egyedülálló forrássá Bél munkáját.

– Tevékenységünknek még a kezdeti szakaszában vagyunk. A 38 kéziratban maradt vármegyeleírást 10 kötetben tervezzük megjelentetni, ebből idén jelenik meg a második. Bízom abban, hogy e hosszú sorozatnak beérik a vetése. Elsősorban azért, mert máshonnan nem ismerhető adatokkal árasztja el a helytörténetet, a művészettörténetet, a néprajzot és több más tudományágat, és ezzel egy sor új kutatást generál. Másodsorban azért, mert Bél ezáltal végre a méltó helyére kerülhet a magyar történetírók között – összegezte a történész.