Mesekönyv bemutató lesz a Budavári Németajkú Evangélikus Gyülekezetben – A könyv szerzőjével, Marec Béla Steffenssel beszélgettünk

– Hamburgban született, és szülei a magyar Béla nevet adták második névként Önnek. Vannak esetleg magyar ősei?

– Nem, a családom, az őseim mindig is Németországban éltek és németek voltak. Édesapám zeneszerző, édesanyám pedig énekesnő volt, és Bartók Béla magyar zeneszerző tiszteletére adták nekem ezt a nevet. A Marec nevet pedig egy lengyel író után, Marek Hłasko után kaptam. Ez az egész pedig olyan, mintha egy jóslat lett volna, már a születésemkor: feleségem lengyel, és életemből már három időszakban éltem itt Magyarországon.

– Érdekes ez az összefüggés. Láttam azonban az internetre feltett életrajzából, hogy Magyarországon kívül is már sok országban élt: Varsó, Sanghaj, Houston, csak hogy a nagyobb városokat említsem…

– De minden utazás Magyarországon kezdődött azzal, hogy gyakornokhelyet kaptam 1985-ben, még a szocialista időkben. Diákként, közgazdászként kerültem ide, úgy, hogy eredetileg Skandináviába akartam menni, de helyette ide küldtek engem. Magyarország azonban akkor nagyon érdekes hely volt egy közgazdász számára, így nem bántam a cserét. A hamburgi egyetemen elkezdtem magyarul tanulni, aztán érdekes volt a gyakornokság, sok információt kaptam a postai és távközlési reformokról és erről írtam a diplomamunkámat. Kollégáimmal kapcsolatban maradtam és a következő nyáron visszajöttem a Debreceni Nyári Egyetemre. Ott megismerkedtem Krystynával, a későbbi feleségemmel.

– Aztán jött a rendszerváltás és azután is többször ellátogatott hazánkba. Hogy is volt ez?

– 1990-91-ben vendégkutatóként voltam itt a Világgazdasági Kutatóintézetnél, egy évig. Utána Münchenben a Siemensnél kezdtem el dolgozni. Főnökeimnek mondtam, hogy Magyarországgal foglalkoztam, feleségem, Krystyna lengyel és küldjenek vissza ebbe az országba, vagy legalább a környékre, mert szeretnék így hasznos lenni a cégem számára. De ahogyan ez már lenni szokott az ekkora cégeknél, ehelyett Kínába küldtek engem. Sanghajban ültem és senki sem volt körülöttem, akivel magyarul beszélhettem volna. Viszont sokat tanultam az üzletről, mobilhálózatokat adtunk el vegyes vállalatban, ami rendkívül érdekes időszakot jelentett szakmailag a számomra. 1995-től három és fél évig éltünk ott és utána Magyarország, Lengyelország, Németország, Texas, Németország és újra Magyarország következett.

– És hogyan látja, a rendszerváltás előttiekhez képest, miben változott pozitívan illetve negatívan itt a világ?

– Változott a világ, de nem annyira, mint ahogyan azt a nyolcvanas évek végén elvártuk volna. Akkoriban Magyarország a szomszédos országokhoz képest előnyösebb pozícióban volt, de sajnos nem annyira élet a lehetőségeivel. Úgy látom, hogy a magyarok nagyon büszkék voltak arra, hogy milyen jó startpozícióban voltak, de ebből nem következik automatikusan az, hogy akkor elsőként jutnak a célba. A többiek is futnak, nem alszanak, tehát a verseny folyik, és nem lehet hátradőlni.

– Amellett, hogy hivatalosan a Siemens Zrt. gazdasági  igazgatója, Ön szabadidejében mesék írásával foglalkozik. Mióta ír meséket?

– Több mint húsz évvel ezelőtt, egyik este a feleségem nem tudott elaludni és arra kért engem, hogy mesét találjak ki neki. Igen ideges lettem, mert bár azelőtt is sokat írtam és az irodalom nem állt messze tőlem, de mesékkel nem foglalkoztam. De aztán gyorsan hozzászoktam ehhez és azóta tudom, hogy a mesékkel csak nyerhetek: Ha Krystyna a mesélés közben elalszik, akkor a mese betölti szerepét. Ha viszont nem alszik el, akkor is jó a mese, hiszen kiderül róla, hogy nem unalmas, hanem épp ellenkezőleg, izgalmas és érdekfeszítő.

– Az ember azt gondolná, hogy gyerekeknek mesél az ember…

– Igen, ez egy automatikus asszociáció, de nekünk nincsenek gyerekeink, ráadásul az én közönségem sem alapvetően gyerekekből áll. A gyerekek nem értenek meg minden szóviccemet, amit a mesékben írok (minden felnőtt se feltétlenül) – de mégis követnek, mert a történet érdekli őket.

– Most jelenik meg az ötödik kötete, 2010. december 5-én 11.30 perckor, a Budai Várban a Németajkú Evangélikus Gyülekezetben lesz a bemutatója. Németül jelentek meg az eddigiek is, egy német kiadónál. Tervezi a magyarul való megjelentetést is?

– Pár mesét lefordítottam már a magyar tanárnőmmel együtt, az egyik a honlapomon is található: www.maerchenkater.de. magyar kiadóknál még nem próbálkoztam. Nagyon jó lenne, de nincsen nagy reményem hozzá. Még a német kiadót is elég nehéz volt megtalálnom.

– Sajátjának tekinti egyébként ezt a gyülekezetet? Családja evangélikus?

– Már évek óta járok ebbe a gyülekezetbe. Ezért is éreztem úgy, hogy hazai pályán megfelelő helyen lesz ez a bemutató. Mint jó észak-német, én evangélikus családba születtem. Bár édesapám oldaláról katolikusok voltak az őseim, tehát mindig voltak felekezetközi kapcsolatok. Ráadásul a feleségemnek, pedig mint jó lengyel asszonynak, katolikus, viszont az ő családja szintén vegyes, mint az enyém. Fontosnak tartom a különbözőségeket, de még fontosabbnak azt, ami összeköt bennünket.

– Gyülekezeti alkalmakra tehát rendszeresen járnak. Nemrégiben pedig új lelkészük is lett…

– Nagy örömömre szolgált, hogy másodszor is részt vehettem a lelkészválasztási folyamatban, presbiterként szolgálok ugyanis a gyülekezetben – és másodszor nagyon jól sikerült. Van emellett a gyülekezet mellett egy másik gyülekezeti kapcsolatom is, hiszen a kelenföldi Evangélikus Gyülekezetbe is járok, az ottani énekkarban énekelek, Bence Gábor vezetése alatt, most is, és tíz évvel ezelőtt is.

– A budavári gyülekezetben hogyan fogadták ezt a mostani könyvbemutatót?

– Tavasszal már volt egy felolvasó estem és szerettek volna következőt is. Egyébként van ennek egyfajta hagyománya már itt, hiszen húsz évvel ezelőtt is, amikor az akkori lelkész visszament Németországba, a búcsúztatásakor mesét olvastam fel neki.

– Kollégái tudják Önről, hogy meséket ír?

– Az első könyv előtt gondolkodtam azon, hogy esetleg álnéven írom a könyveket, a komoly munkahelyem miatt, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy nem, mert ezek a mesék hozzám tartoznak. Ráadásul aki ír, az általában hiú is, ez alól én sem vagyok kivétel, ez pedig egy motiváció. Általában tudnak a könyveimről. Általában nem mondom az első találkozáson, de amikor már megismertek engem szakemberként, akkor tudjanak a mesekönyvekről is. Amikor vezető könyvvizsgálónk nyugdíjba ment, akkor ő is egy könyvet kapott tőlem. Megmondtam neki: Én biztos vagyok az egyetlen kliense, aki bevállja, hogy meséket mond neki…

– Felesége illusztrálja a könyveket…

– Nejem szláv nyelvet és filológiát tanult és tanított is Lengyelországban, de amikor Kínában éltünk elkezdett kínai módon, kínai tintával rizspapírra festeni. Egy ottani tanártól tanulta meg a technikát, amit Európában is folytatott. Több kiállítása volt már, itt Budapesten is, a „Made By You” nevű fazék műhelyben. Jelenleg Münchenben láthatóak a képei, tehát nem csak nekem fest, hanem általában ezzel foglalkozik. Sajnos egyre kevesebb ideje jut az én könyveim illusztrálására, most is a kiadással azért kellett várni, mert bár a szöveg megvolt már, de a képek még nem készültek el.

– A mesék írásához mi kell Önnél?

– Nagy asszociációs képesség kell hozzá, nem lehet irányítani, nem lehet megparancsolni nekem, hogy most mesét írjak. De ha ihletem van rá, akkor a velem történő dolgokat is feldolgozom bennük.

– A mesék főhőse Ön…

– Inkább az elmesélő, aki néha kívül marad, de néha maga is a mesében szerepel. Én vagyok a kandúr., aki meséket mond.

– De van egy élő macskájuk is…

– Igen, korábban volt egy fekete macskánk, őt Myszkának (Egérkének) hívták, most pedig egy Attila Pączek nevezetű cicával élünk együtt. Ők azonban már akkor kerültek hozzánk, amikor én már mesemondó kandúrként meséket írtam, tehát nem miattuk írok meséket.

– Olvastam a honlapján, hogy meseoperát is írt. Erről mesélne nekünk?

– Nagyon szeretem az operát és operaszöveget írni mindig is nagy álmom volt. Találtam egy weimari zeneszerzőt, Mario Wiegand a neve, akivel együttműködöm. Két operaversenyt megnyertünk már egy korábbi operaprojektünkkel, de nem lett sajnos megbízás az egész operára. Amikor ezeken a versenyeken a színpadon az én szövegemet énekelték, nagyszerű élmény volt. Most viszont gyermekoperáre felkértek minket, amely a Grimm testvérek Széttáncolt cipellők című meséjén alapul. Ezt fogják tavasszal Kasselben előadni a Hetedik Észak-Hesseni Gyermek Zenei Napok című kezdeményezés keretében. Az opera magja egy vonósnégyes, de mellettük vannak még önálló zenészek, énekesek, gyermekkórusok. Egy berlini rendező tartja kézben a projektet.

– Tervezi a meséskönyvek folytatását?

– Természetesen. Gyakorlatilag kimeríthetetlen az ötlettár. Ez egy olyan szenvedélyem, ami nem folyamatos. Vannak hosszabb időszakok, amikor egyetlen mesét sem írok, máskor pedig mint a vízfolyás úgy árad belőlem.

– Meséi sokszor az abszurditás határán vannak…

– Ha az ember nézi a híradót és a világban történő eseményekről hall, akkor sokszor azok is abszurdak. Egyik mesefigurám egy pingvin, aki szereti a fagylaltot és természetesen hal ízű fagylaltot eszik. Amikor ezt kitaláltam, azt hittem, ez abszurd, aztán olvastam, hogy Japánban igen sok helyen lehet ilyen fagylaltot kapni, tehát egyáltalán nem furcsa ez.

– Műfajváltásra nem gondolt? Regényírás?

– A mese nagy előnye, hogy rövid. A munkám mellett ekkora történeteket lehet írni. Ha talán majd nyugdíjas leszek, akkor fogok írni egy bő, orosz stílusú regényt. De egyelőre ilyen hosszúságú művet jelenleg nem tudnék beépíteni az életembe.

Honlap:

http://www.maerchenkater.de/Index.html